A nézők jó pár éve egyáltalán nem panaszkodhatnak amiatt, hogy a sorozatok sablonosak lennének. Mindenki meg tudja találni a maga kedvére való szériát és ennek tetejébe – nagy valószínűséggel – valami egyedit fog kapni. Ez pedig nagyrészt az adott showrunner-nek köszönhető. Az ő látásmódját, elképzeléseit látjuk részeken, évadokon keresztül és az ő döntéseinek vannak nemcsak a szereplők, hanem mi is, a fogyasztók alárendelve. Most két emberről lesz szó, akiknek a stílusuk senki mással nem keverhetők össze.

Joss Whedon

,,Remember to always be yourself. Unless you suck.”

A DC fanok rémálma és céltáblája, aki a geek kultúra megkérdőjelezhetetlen pápája. Bár ateistának vallja magát, mégis nyugodtan mondhatjuk, hogy egy istenadta tehetségről beszélünk Whedon esetén, aki a filmek és a sorozatok terén is egyaránt kivette a részét. Ha röviden kéne a munkásságát összefoglalni, akkor azt lehetne mondani, hogy a célja mindig a kereteknek a kitágítása volt. A különféle, egymással első látásra egyáltalán nem passzoló műfajokkal való játszadozása páratlan, és szinte kivétel nélkül mindig jól sül el.

Alapvetően sablonos, de életteli karaktereket alkot. A történetek során viszont mindegyik szereplőben van egy-egy (nem kizökkentő) fordulat, ami miatt sokkal valóságosabbak lesznek. A csapatdinamika is rendszeres toposz nála, amit a gyors, szórakoztató párbeszédekkel épít fel. A történetek a figurákhoz hasonlóan egyáltalán nem világmegváltók, csak alapként szolgálnak ahhoz, hogy szórakoztassa a közönségét. Nem alpári, Adam Sandler és társai szinten, hanem minőségi módon.

Filmes munkái nagy részét inkább az írás teszi ki, mint a rendezés. Itt pedig nem kisebb címeket láthatunk, mint a Toy Story első részét, az elborult, francia közegben megfogant Alien 4-et és Disney égisze alatt megszületett Atlantiszt. Whedon nem egyedül írta ezeket a forgatókönyveket, a stílusát csak elejtve lehet felfedezni (pl. Atlantiszban a legénység). Meg kell még említeni a Marvel-lel való együttműködését, ami az egyik legnépszerűbb szuperhősfilmet, a Bosszúállókat eredményezte és emiatt jogosan lehet azt mondani, hogy ez a vörös szakállas ember volt az, aki ezt a zsánert végérvényesen feltette a térképre. A ,,Marvel csomag”-jához tartozik a már kevésbé dicsőséges utat bejáró Ultron kora, valamint a S.H.I.E.L.D. ügynökei című sorozat. Viszont most nem erről a sorozatáról lesz részletesebb kifejtés, hanem két másik sokkal érdekesebbről és izgalmasabbról.

A Firefly egy sci-fi-western műfaji szempontból, és ha van két olyan zsáner, ami között finoman szólva is fényév távolság van, akkor ez a kettő az. Bőrtokba helyezett pisztolyok és nagykabátok párosulnak az űrhajókkal és a lézerágyukkal. Whedon fogta a western klasszikus elemeit és egy egyszerű, de határozott mozdulattal átrakta őket egy sci-fi környezetbe. A történet szerint 2517-ben vagyunk és az emberiség jó szokásához híven elkezdett újabb területeket meghódítani, ezúttal viszont az űrben. Ez csakis úgy jöhetett létre, hogy a Földön végre létrejött a béke. Korábban ugyanis az USA, illetve Kína vezetésével megalapították az úgynevezett Szövetséget, aminek a vezetésével az Egységesítési háborúban elérték a kívánt végeredményt, a kiegyensúlyozott életet a bolygón, illetve a környező területeken. Ezt a háborús folyamatot csak rövid ideig láthatjuk (flashback-ek formájában), időugrás miatt az idegeken bolygók gyarmatosítása kerül a történetek háttérbe. A kolonizálás közben pedig tanúi lehetünk a Firefly nevű űrhajó legénységének, de legfőképpen a kapitányának, Malcolm Reynolds kalandjainak.

Bár egy rövid lélegzetvételű sorozatról van szó (összesen 14 rész készült el), mégis egy tartalmas kikapcsolódást tud nyújtani a nézőjének. Ezt pedig a hangulatával és a karaktereivel éri el a Firefly. Előbbi alapját a hol boldogsággal, hol pedig szomorúsággal operáló életérzés adja, ami miatt legyen bármennyire is elrugaszkodott a sorozat, mégis mélyen emberi és átérezhető tud maradni mindvégig. Nagybetűs feeling élmény az egész széria, aminek már az első epizódjának az első percétől könnyedén megy a szórakoztatás. A másik nagyon fontos tényező a figurák, azoknak a jellemei.

Mind a legénység, mind az utasok többrétegű és kidolgozott karakterek, akiknek bár az alapjai sablonokra épülnek, mégis kapnak a történések során valamennyi árnyaltságot, vagy pedig a múltjukból derül ki valami fontos. Mégis végig szerethetők és azonosulhatók maradnak. Az ő túlélésért folyatott tevékenységeik adják a cselekmény gerincét, amik néha nevetségesek (jó értelemben), máskor pedig véresen komolyak. Az pedig csak hab a tortán, hogy a legkisebb részletig át van gondolva és ki van találva ez az egész sci-fi-fantasy világ (pl. a kínai nyelv használata a káromkodásra).

A Firefly annak ellenére, hogy már ezerszer látott szereplőkre építkezik és nincsen világmegmondó üzenete mégis tudott újakat, meglepőket húzni a sorozatok világában (pl. prostituáltak szerepe), amik nagyon kreatívnak és frissítőleg hatottak és hatnak a mai napig. A CGI a mai szemmel mosolyogtató, mintsem komolyan vehető, de túl lehet lépni a látottakon, mivel nem ezek vannak előtérbe tolva, hanem a nagybetűs életérzés, ami minden képkockájából süt. Egy évad után azonban elkaszálták a sorozatot, amiről maga a Fox csatorna tehetett. Változó időpontokban vetítette le a részeket, akkor se sorrendben, mindenféle figyelmeztetés nélkül. A reklámkampány alatt pedig másnak akarták eladni az egész szériát mint ami és ez szintén nem bizonyult jó ötletnek.

Bár a rajongók hosszú ideig kitartottak, a csatorna mégis felfüggesztette a sugárzást és leállított mindenféle egyéb folytatással kapcsolatos folyamatot. 2005-ben elkészült a sorozat folytatása film formátumban, Serenity címmel, ami az eredetileg tervezett második évad cselekményét dolgozza fel, majdnem két órában. Az effektek lényegesen jobban néznek ki és vizuális szempontból elmondható, hogy látszik a nagystúdió általi támogatás. Szerintem sorozat formájában jobban működött volna ez a történet, így egy kicsit elkapkodott lett a végeredmény, de a hangulatot így is sikerült átvinniük a nagyvászonra és egyébként is egy jó filmet raktak le a készítők az asztalra.

Whedon-nak van egy másik sorozata is, a sokkal hosszabb életű Buffy, a vámpírok réme, amit eredetileg mozifilmnek szánt. 1992-ben el is készült a film, azonban a sikertelensége miatt alanyunk hamar átdolgozta az egészet sorozattá és 1997-ben el is indult a vadászlány véres, kalandokkal teli és végtelenül szerethető életének bemutatása. Buffy Summers (Sarah Michelle Gellar) teljesen átlagos tinilány, akinek a 16. születésnapján válik nyilvánvalóvá, hogy ő a Vadász. Ez a szerepkör semmi különöset nem tartalmaz, csak annyit, hogy meg kell védeni a világot vámpíroktól, démonoktól, farkasemberektől, boszorkányoktól és egyéb nyalánkságoktól. Közben pedig a felnőtté válás ügyes-bajos dolgaival is fel kell vennie a harcot.

A kerettörténetről ennyit lehet tömören írni, mert a hangsúly itt is a karaktereken van, illetve a közöttük lévő dinamikán, nem pedig a történeten. A sorozat ugyanis sokáig alkalmazta a monster of the week effektust, vagyis azt, hogy egy epizódban egy ellenség van, akit a rész végére sikeresen le is győznek (egy idő után ráálltak az évados gonoszokra). Szándékosan használtam a többes számot, mert egy idő után már nemcsak Buffy küzd az ellenségeivel, hanem a barátai is. A Whedon esetén korábban említett csapatdinamika itt is nagyon jól működik. Ez pedig a szereplők miatt lehetséges. Mindegyikük az elején rendkívül sablonosnak tűnik (pl. Buffy, a szőke tini), de az események miatt mégis újabb rétegeket fedezhetünk fel velük kapcsolatban.

A legnagyobb hangsúlyt nem meglepő módon maga a főszereplő, Buffy kapja. Mára nagyon elkoptatott lett ez a jelző, de tényleg egy erős nőt kapunk az ő esetén. Pár férfi bánatára igazi feminista, aki csoda, hogy nem roppan össze az alatt a súly alatt, amit a születésével rá ruháztak. Pontosan tudja, hogy mekkora felelőssége van, eleget is próbál ennek tenni, ugyanakkor a normális lány szerepkörét is magáénak akarja tudni. Sajnos előbbi elsőbbséget élvez az évadok során Buffy életében. Összetett, árnyalt karakter, akivel végig ott vagyunk az események sűrűjében, akinek mindig tudunk drukkolni és aki egy igazi tökös csaj. A közte és az ironikus módon vámpír Angel-lel való szerelmiszál már az első évadban kezdetét veszi. Annyira jól van megírva és eljátszva a kémia kettejük közt, hogy arról csakis szuperlatívuszokban szabadna beszélni. Mestermű egy mesterművön belül. Nagyon fontos még elmondani, hogy a Buffy nem a szokásos Twilight és társai jelleggel bánik a természetfelettivel, hanem eszközként használja, hogy fontos témákról beszéljen, miközben tisztelettel bánik az ősi mítoszokkal.

A természetfeletti jelleg mellett rengeteg, mindennapos, mai napig aktuális témákat dolgozott fel a sorozat (országos tévén először mutattak leszbikus szexjelenet). Nőgyűlölet, felnőtté válás, iskolai visszaélések, kábítószerhasználat többek között. Az öngyilkosság, az elvesztés témákat pedig még nem is említettem. Ezeknek pedig mindig volt hatása hőseinkre, az ő döntéseik meghozatalára. A vérkomolyság ellenére a humor is előtérbe van tolva, néha már-már Monty Python szinten abszurd hatást váltanak ki a látottak (pl. A Sírhant művek álom jeleneteire hajazó musical részre lehet gondolni). Annak ellenére, hogy 2003-ban véget ért képernyőn a Vadász története, képregényekben megkapta a megérdemelt folytatást, ami a mai napig töretlenül zajlik. Röviden összefoglalva mindenki számára ajánlható a Buffy, a vámpírok réme, mert képes arra, kabarés hasonlattal élve, hogy játszva neveljen és szórakoztatva tanítson.

1999-ben indult el a Buffy testvérsorozata, a szintén hatalmas rajongótáborral rendelkező Angel, ami öt évadot élt meg (Whedon részben volt a kreátora). Sokak elmondása szerint minőség szempontjából méltó az anyasorozathoz és annak ellenére, hogy voltak crossover-ek a két sorozatban, egy idő után mégis meg tudott állni a saját lábán. Sajnos még nem volt szerencsém a jótékony vámpír, Angel kalandjaihoz Los Angeles-ben, de ami késik, nem múlik. 2021-re érkezik Whedon legújabb sorozata, a The Nevers, amiről egyelőre annyit lehet tudni, hogy egy csapat viktoriánus nőre fog koncentrálni, aminek a tagjai szuperképességekkel rendelkeznek. Munkái közül meg kell említeni még a Sok hűhó semmiértet, egy Shakespeare átiratot 2012-ből, illetve a Ház az erdő mélyént, ami nagyon jól figurázza ki a slasher műfaját és bár nem Whedon rendezte (csak írta), a stílusjegyei abszolút átjönnek a látottakból. A Justice Leauge körüli hisztéria pedig egy vicc és ennél több szót nem is érdemel. Annak ellenére, hogy többen mostanában lejárató kampányt csinálnak ellene, azt senki nem tagadhatja, hogy egy ötletekkel teli, megújulni mindig képes alkotóról van szó Joss Whedon esetén, akinek mindig lesz egy újabb, nagy dobása, ami garantáltan elsöprő sikert fog aratni. A csapatával együtt azt is nyugodtan mondhatná, hogy ,,We have a Hulk”.

David Lynch

,,I like cappuccino, actually. But even a bad cup of coffee is better than no coffee at all.”

Az író-rendező, aki szeret a maga módján emlékezni. Gyerekkora idillikus környezetben telt, az amerikai álmot élte meg. Világoskék égbolt, zöld fű, az utcán békésen sétáló emberek. Minden, amit ehhez az életmódhoz párosítani lehet. Azonban itt is ugyanúgy jelen van a halál, a fájdalom, az elmúlás és Lynch ezt már nagyon fiatalon megfigyelte, a későbbiek során pedig filozófiájává tette. Művészi tanulmányait követően az 1970-es években indult el filmes karrierje, amit rögtön egy midnight mozival, a Radírfejjel alapozott meg. A saját pénzből gyártott film rendkívüli népszerűségre tett szert, olyan mértékben, hogy Mel Brooks felkérésére elkészítette Az elefántembert.

Lynch ekkor járt a mennyben, amit természetesen a pokol követett. Legszívesebben semmisé tenné a Dűne feldolgozását 1984-ből, aminek a bukása viszont ,,lehetővé tette”, hogy a rendező soha többé nem készített nagyköltségvetésű filmeket. Ennek első futára volt a Kék bársony, amiben Lynch megalapozta Kyle MacLachlan-nel való viszonyát és a Twin Peaks későbbi tematikáját, vagyis a fehér kerítés mögött elásott hulláét. Ez még így is csak egy, a számtalan Lynch toposz közül. Munkásságára ugyanúgy erőteljesen jellemző a magával képtelen valamit kezdő főszereplő, az emberfeletti gonoszság, a lázálomszerű vágás, az erőszak keveredése a morbiddal és legfőképp az álom tematika. Ezek pedig rendre mind feltűnnek a Twin Peaks-ben. Inkább filmrendezőként van meg a fejekben, mintsem sorozatkészítőként, mégis megkerülhetetlen a szerepe a szériák világában. 

Meggyilkolnak egy fiatal lányt egy észak-amerikai kisvárosban, az ügy pedig odáig fajul, hogy az FBI-nak is közbe kell lépnie. Miközben a nyomozást végző ügynök, Dale Cooper egyre közelebb jut a gyilkos kilétéhez, úgy hullik le folyamatosan a józanész leple a városról, Twin Peaks-ről. Mielőtt részletesebben kitérnék magára a sorozatra, érdemes pár mondatot írni a közegről, amelyben fogant. A televíziózás korábban meglehetősen lesajnált tevékenységnek számított a filmezéssel ellentétben. Ezerszer látott történetek, nulladimenziós karakterek, bugyuta párbeszédek jellemezték azt a sorozatmasszát, amit a 90-es évek előtt az emberekre zúdítottak. Lynch alkotótársával, Mark Frost-tal elkezdtek gondolkodni egy olyan sorozaton, amely egy hulla felfedezésével indul és maga a gyilkosság szolgál magának a szériának fő tematikájául (nagyon sokszor kávézáskor ötleteltek). Eredetileg Northwest Passage lett volna a cím, de végül inkább valami megragadhatóbb és elképzelhetőbb mellett döntöttek.

Lynch forgatásain mintha megállna az idő. Bármikor újra írat bármit, kicsit sem érdekli, hogy az mennyi plusz munkával jár. A stáb megfontoltan halad előre, nincs a szájukba rágva semmi, ebből adódik, hogy a színészek sokkal nagyobb szabadásgot kaptak a kamerák előtt, mint más produkció esetén. A sorozat rendezőit Frost-tal együtt hosszú ideig válogatták, míg végül egy elég nagy stáb jött létre. A hatalmas létszám és a más gondolkodásmódok ellenére mégis össze tudtak hozni egy olyan egységes stílust a Twin Peaks-nek, amilyen a mai napig semmilyen másik sorozatnak nincs. Ez a legfőbb oka, ami miatt mai napig kiemelkedik a sűrű mezőből ez a harminc éves széria. Azonnal felismerhető a tragikus líraisága és a vörös bársonyfüggönybe burkolt szürrealizmusa. Angelo Badalamenti misztikus, sejtelmes, szívkitépő dallamai szolgálták azt az utánozhatatlan hangulatot, ami Lynch szerint a sorozat 75%-át adta. Nem tévedett egyáltalán. Badalamenti úgy tudta vegyíteni a tragédiát az abszurddal, hogy nemhogy nem lógott ki a látottakból, hanem plusz réteget adott nekik. A zenén kívül a sorozatot a készítők pluszba megfejelték meglehetősen gyakran elszállt, de nagyon vicces jelenetekkel, amikkel jobbára nem lehet mit kezdeni (pl. amerikai polgárháború újra játszása). Se azelőtt, se azóta nem láthattunk ilyen történetmesélési módot. Ezt csakis a Twin Peaks engedhette meg magának.

 Az alkotók kiforgatták és vegyítették egyszerre a különféle filmes műfajokat, irányzatokat, stílusokat. Pont ezért nehéz meghatározni ennek a sorozatnak mibenlétét. Mi ez most tulajdonképpen? Krimi? Dráma? Misztikus horror? Vígjáték? A legjobb válasz az, hogy mindez egyben. Az pedig már egy másik kérdés, hogy tisztelettel bánnak-e az alkotók ezekkel a klisékkel, vagy pedig görbe tükröt állítanak nekik. Én inkább utóbbira tippelnék. Ezek alapján úgy tűnhet, hogy ez az egész egy nagy katyvasz, egy elművészkedett valami, aminek semmi értelme nincs. Egyfelől van értelme a látottaknak, csak a sorozat világán belül kell a dolgokat látni, másrészt pedig a Twin Peaks nagyon szórakoztató marad mindvégig. Még a legelborultabb részekben is van valami, ami miatt nézeti magát és érdeklődve fordul feléje a néző. Természetesen vannak időhúzások, felesleges történetszálak, de még ezeknek a nagy részét is megmenti az egyedi hangulat. Ez pedig nem kicsit megbecsülendő.

Az emlékezetes pillanatok mellett számtalan hasonló kaliberű karakterrel van dolgunk. Annak ellenére, hogy a nyomozó a főszereplő elég időt kapunk a többi figura részletes megismerésére. Van itt egy fatuskóval a baglyokról beszélő hölgy, egy gagyi szappanoperába illő szerelmi szál a helyi seriff és a közeli malom tulajdonosnőjével, egy házsártos, mindenen átgázoló szállodatulajdonos, ősz hajú, gyászoló apa, egy igazi femme fatale diáklány, szerencsétlen, naiv titkárnő és még jó pár pszichopata. Napestig lehetne még sorolni a szereplőket, akiket a két (később három) évad alatt megismertünk, mert mindegyikükben van valami defekt, amik miatt vagy csak szeretni lehet őket, vagy pedig rettegni, de akkor nagyon. Mindezt egy olyan sorozatnál, ami történetileg 1988-ban játszódik, de úgy néz ki, mintha minden az 50-es években ragadt volna.  

 A siker elképesztő volt. A kritika és a közönség felől is egyöntetű imádat övezte a sorozatot. Szalagcímek ezrei hirdették Laura Palmer meggyilkolásának rejtélyét. Az első évadban főként a krimi szál operált és nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy ez volt az, amivel az emberek tömegeinek a nagyrészét a képernyőhöz szegezték. Állandóan folytak a beszélgetések, a találgatások a gyilkos kiléte felől. A csatorna is szerette volna, ha minél előbb minden rejtélyre fény derül, ezért kikényszerítették a Lynch-Frost párosból a megoldást. Az sem segített a dolgon, hogy az első évad után Lynch elment megcsinálni a Veszett a világ című Óz parafrázisát, emiatt nem nagyon tudott odafigyelni a gyermekére. Végül a felfedezés megtörtént a második évad közepén és onnantól egyre inkább szivárogtak el az egykori érdeklődők. Végül az alacsony nézőszám miatt harminc résszel és egy cliffhanger-rel a háta mögött kaszálták a sorozatot. 

1992-ben Lynch bátran nekiállt elkészíteni a sorozat előzményéül szolgáló filmet, ami a Twin Peaks: Fire Walk with Me címet kapta. A végeredmény sokak szemében inkább kiábrándító volt és be kell, hogy valljam, én sem szívlelem különösebben ezt az alkotást. Az eltúlzott színészi játékok, a felesleges magyarázkodások inkább csak rontottak az élményen, semmint elmélyítették volna kisváros mítoszát. Hatalmas csalódás, de szerencsénkre nem állt meg a világ, ahogy David Lynch kreatív agya sem. Ugyanis a Showtime keretein belül, 18 rész erejéig nemrég visszatért a Twin Peaks, olyan formában, amire senki, még a legvéresebb szemű rajongó sem lehetett felkészülve. 2017-ben az egyik legkülönlegesebb, legegyedibb, rengeteg szimbólummal teletűzdelt sorozatévadot kaptunk, ami valaha készült. Lynch minden egyes filmmel kapcsolatos tudását beletette ebbe a remake-reboot harmadik évadba és ez nagyon érződik a tudatos szerkesztésen és a profi kivitelezésen. Ez az utolsó etap még inkább a halálról, az elmúlásról szólt, amellett, hogy a jó és a rossz örök harcát boncolgatta, hol karfaszorító izgalommal, hol pedig fogcsikorgató vontatottsággal, de garantáltan emlékezetesen.

Egy rejtélyes fickó még misztikusabb agyába kapunk betekintést Lynch filmjein és sorozatán keresztül. Ha pedig a nézés közben elbizonytalanodnánk, az sem baj, hiszen Twin Peaks lakosaihoz hasonlóan David Lynch feje is tele van titkokkal. A kulcsmondatot azokhoz mindenki ismeri, csak ki kell mondani: ,,Fire walk with me”.