Klasszikus filmről mindig nagyon nehéz írni, mert jobbára semmi újat nem lehet hozzátenni a már leírtakhoz. Most mégis megpróbálom ezt az állítást cáfolni. Hetven kameraállásból álló zuhanyjelenet, skizofréniával küzdő főhős, komplexusok, kitömött madarak, vagyis Alfred Hitchcock klasszikusa, a Psycho. A cikk erősen spoileres!

Alfred Hitchcock neve hallatán általában négy film jut az emberek eszébe. A Hátsó ablak, a Szédülés és a Madarak mind megkerülhetetlen alkotások és szerves részét képzik a filmművészetnek, de egyiküket sem idézik annyian és olyan sokszor, mint a mester 1960-as filmjét, aminek a teljes cselekménye átverések sorozatára épül és az ártatlan néző megvezetését tűzte ki céljául. A történet elején megismerjük a titkárnőként dolgozó Marion-t (Janet Leigh), aki kapva a lehetőségen ellopja főnöke tulajdonába kerülő pénzt és kis kocsija társaságában el is szökik. Még a barátját, Sam-et (John Gavin) és nővérét, Lila-t (Vera Miles) is hátra hagyja. Útja során találkozik pár bizalmatlan, gyanús alakkal, de végül megérkezik a Bates Motel-be, ahol a tulajjal, Norman-nal (Anthony Perkins) való találkozása igazán mélyrehatóan sikerül és ez az úgynevezett együttlét a történetet egy teljesen másik irányba tereli, mint amire eredetileg számítottunk. Ebből az utolsó mondatból is leszűrhető az, hogy a Psycho az átverések filmje, de nem Ocean’s eleven és társai módján téveszti meg a nézőjét.

Alfred Hitchcock ugyanis mesterien lengeti a mézes madzagot a közönség előtt, miközben végig kiszámíthatatlan marad minden. A forgatókönyv fokozatosan adagolja az információmorzsákat, mindössze azért, hogy a végén bármit is, amit korábban gondoltunk, egy mozdulattal felrúgja és megmutassa a valódi szándékát, hogy egy részletes betekintést nyújtson egy ember elméjébe. Ezzel egy olyan kilátástalan sötétségbe ejtve az ártatlan bámészkodót, amin Hitchcock valószínűleg mosolyogva hátradőlt a székében mondván, hogy ő csak szórakoztatja az embereket. A Robert Bloch könyvéből készült filmben egyáltalán nincsenek azonosulható figurák. Inkább csak sajnálni tudjuk őket a velük történtek miatt, de azonosulási pontot nem nagyon adnak az alkotók, ami egyáltalán nem is baj. Annak ellenére, hogy egy szereplőt kivéve nem kapunk mélyen kidolgozott jellemeket, a figurák egyszerűségei mégis jól szolgálják a történetet, annak fordulatait. Saját vágyaik, önző céljaik azok, amik cselekvésre kényszerítik őket. Mégsem ez a legfőbb erénye Hitchcock klasszikusának.

A hangulat az, ami elsősorban hatással van a nézőre. Hitchcock ugyanis (jó szokásához híven) egy olyan suspense-szel teli környezetet teremtett, ami már a film elejétől jelen van és az utolsó vágásig a nézővel is marad. A feszültség és a kiszámíthatatlanság folyamatos fenntartása mellett olyan témákat feszeget a film, mint az anya-fia kapcsolat, a lelkiismeret, a bűnbeesés, de legfőképp a magány és a kirekesztettség témáját járja körbe pesszimista módon. Ez az a film, ami valószínűleg a legtöbb elemző tanulmánnyal rendelkezik. Az elmúlt évtizedek alatt rengeteg, különféle prespektívából vizsgálták a Psycho-t, pszichológiai szempontoktól elkezdve, a filmtechnikán és a színészvezetésen keresztül egészen a dramaturgiáig és a zenéig bezárólag. Az sem mellékes dolog, hogy ez a mozgókép tartalmazza talán minden idők egyik legismertebb és legtöbbet elemzett, valamint idézett jelenetét, a fürdőszobásat.

A film által felvázolt pszichológiai jelenség a mai napig hatásos és egyben traumatizáló egyszerre, miközben a filmbeli kialakulásának oka hallattán finoman szólva az undor jut eszünkbe. Ennél a résznél fontos beszélni a cselekmény dramaturgiai változásáról. A kezdeti tolvajfilm egy ponton thriller-ré változik és onnantól fogva fokozaton egyre nagyobb betekintést nyerünk Norman Bates beteg, ködös elméjébe, amit az orvos filmvégi monológja valamilyen szinten ugyan tisztáz, de teljesen feltárni valószínűleg sosem lesz rá képes senki. Emellett a film a műfaji változás pontján nemcsak főszereplőt, hanem komplett színészgárdát vált és úgy folytatódik tovább. Ez az átvezetés pedig töretlenül történik meg, annyira hibátlanul, mint amilyen magának a filmnek technikája. A tudatos szerkesztés, az előre megrajzolt vázlatok, a zenére megkomponált, ideges vágás mind méltó Hitchcock precízségéhez.

Egy megjegyezhető filmzene sosem válik egy produkció hátrányává sem. Bernard Hermmann nyugtalanító zenéje nemcsak a húrokon, hanem az ember agyán is gondtalanul játszik, miközben pozitív értelemben majd megőrjíti hallgatóját és teszi még kitörölhetetlenebbé a látott képsorokat. A film szimbolikájáról is érdemes beszélni, ugyanis valóságos szimbólum kincsesbányáról beszélünk ennek az alkotásnak az esetén. Ami legelőször szembeötlő a fekete-fehér szín használata, az ezáltali bűn és erény bemutatása. A főhősnő kezdetben fehér ruhadarabokat hord, később a lopás után ruhatárát feketére váltja. Norman bomlott, több rétegű elméjét a sík terepen fekvő motel, a dombon felépített anyai ház, valamint a kettőt összekötő út érzékelteti nagyon finom módon. A szexualitás, annak akár rejtett megjelenése sem maradhat ki egyetlen Hitchcock filmből sem, ezért sokan a tisztálkodós jelenetél előkerülő nagy kést fallikus áttételnek tekintik, hiszen ekkor tudja kiélni beteges vágyait a skizofrén főszereplőnk. Klasszikus képsornak számít a szintén ehhez a jelenethez tartozó képsor, amikor a véres víz a lefolyón keresztül távozik, annak látványát pedig felváltja a halott nő kiüresedett szeme. Az élet szó szerint kifolyt belőle. Anthony Perkins, Norman Bates, vagy inkább Ed Gein? Bármelyik nevet is használjuk mindenképp a film alappillérréről van szó. A kezdeti mellékszereplőből főszereplővé váló figuráról elhamarkodott kijelentés azt állítani, hogy ő a film gonosza. Papíron persze igen, embereket gyilkol, hazudik, megvezet másokat, de egy ponton még őt is lehet sajnálni (odáig nem megyek el, hogy meg is lehet érteni).

Míg a többiek fizikai értelemben, ő szellemileg a cselekmény áldozata. A gyerekkorából fakadó nagymértékű ragaszkodás és féltékenység indítja el azt a kettős gyilkosságot (édesanyjának és annak szeretőjének a megölése), aminek következtében létrehozza a fejében az anyai ént. Nem tud azzal a teherrel érni, hogy megölte imádott anyját és egyfajta feldolgozásképp vagy sokkal inkább a tudat előli menekülésként válik Norman skizofrénné. Perkins fantasztikusan formálta meg azt a hasadt személyiséggel küzdő alakot akiben egyszerre ott lakozik az anyáért bármit megtevő, szeretetéhes és elismerésre vágyó, kötelességtudó fiúcska. Ugyanakkor benne rejlik a féltékeny, tettre kész, kisfiát még a széltől is betegesen óvó anyagtigris, akiben jobb, ha nem kelted fel azt a gyanút, hogy elveszed tőle egyetlen gyermekét. Félelmetes és sajnálatra méltó figura egyszerre, briliáns színészi játékkal előadva. Olyan mértékben lett híres Perkins alakítása, hogy két évvel később nem mással, mint a magával Orson Welles-sel forgatott egy másik, mára szintén klasszikusnak számító filmben. Természetesen a többi színész is remekel, de nem véletlenül maradt meg az emberekben Norman-nak az a bizonyos mosolya a film játékidejének majdnem századik percénél.

Bár ma már megkerülhetetlen alapfilmnek mondják, a maga korában a Psycho erősen megosztotta az embereket. A közönség szinte egyöntetűen imádta és örömmel fizetett a pénztárnál azért, hogy Hitchcock ismét kénye-kedve szerint játszadozzon az idegeivel és a szívritmusával. A kritikusoknál már nem volt egyöntetű az éljenzés. Sokan voltak, akik céltalannak, öncélúan erőszakosnak ítélték a filmet, sőt páran odáig is elmentek, hogy olcsó tévés produkcióhoz hasonlították az alkotást. Szerencsére ezek a hangok idővel elhallgattak és a mai napig szinte egyöntetű elismerés és/vagy szeretet övezi a Psycho-t, nem érdemtelenül. A filmet a rendező saját maga finanszírozta, mivel nem talált egyetlen egy stúdiót sem (a Paramount csak forgalmazta), amelyik pénzt adna a projekthez. A 800 ezer dolláros költségvetésnek köszönhetően egyáltalán nem kaptak helyet neves sztárok, akkori mércével mérve kisebbekkel kellett beérnie Hitchcock-nak. Azért, hogy a végső fordulat ne derüljön ki, a rendező felvásároltatta mindenhonnan Robert Bloch azonos című regényét, valamint a forgatásról kitiltotta a sajtót és a komplett stábtól is titoktartást követelt meg. Bár a korszakban már elterjedt volt a színes film, itt mégis a produkció olcsó mivolta megkövetelte a fekete-fehér technika használatát. Még egy plusz érdekesség, hogy a tusolós jelenetnél, amikor a zuhanyfejet mutatják alsó gépállásban, nem tapasztaljuk, hogy vizes lenne a kamera.

Akkoriban nem voltak annyira kicsi felvevők, hogy ezt a látható módon kivitelezzék, ezért biztos, hogy egy hatalmas (kamerához hasonló) méretű zuhanyfejet építettek. Emiatt látjuk, hogy a fejből kifolyó víz egyáltalán nem érinti a kamera lencséjét. Ezek inkább csak kisebb adalékok, amelyek tudatában csak egy még összetettebb képet kapunk arról a mozgóképről, ami átértelmezte többek között magát a thriller műfaját. A folytatásokra, amikre egyáltalán nem is lett volna szükség sokkal később jöttek csak. Két mozi és egy tévéfilm is magáénak tudhatja a Psycho címet, sőt ezek közül a harmadikat maga Anthony Perkins rendezte. A filmek színvonaláról mindent elmond, hogy sokan azt se tudják, hogy léteznek egyáltalán ezek a művek.  A klasszikus iránti tiszteletre hivatkozva Gus Van Sant 1998-ban újraforgatta az egész filmet snittről snittre színesben, Vince Vaughn-nal a főszerepben. Nem tudom miért volt erre szükség és a végeredmény is inkább kiábrándító, mintsem félelmetes. Valamint pár éve elkészült a Bates Motel címre hallgató sorozat, amit ugyan nem láttam (még), de a visszajelzések alapján egy nagyon igényes, izgalmas, jó színészeket mozgató szériáról van szó.

Ugyanakkor bármennyire is készültek előzmények, illetve folytatások, az eredeti Psycho-t nagyon is érdemes megnézni. Ha az ember túl tudja magát azon tenni, hogy egy több mint ötven éves film elé ül le, aminél a gesztusok néha nevetségesek és a fordulat talán már előre tudott, akkor is egy remek, nyugtalanító élményben lesz része. Mindenképp érdemes adni egy esélyt ennek a mozinak, mert Norman Bates 1960-as mosolya az, ami a mai napig kegyetlenül vezeti és rántja bele a nézőt az emberi elme legsötétebb, legellentmondásosabb bugyraiba.