M. Night Shyamalan karrierje kezdetén nyugodt szívvel ki lehet jelenteni, hogy szinte mindig jó filmet rakott le az asztalra. A Hatodik érzék a mai napig egy nagyon jól működő thriller-dráma, A sebezhetetlen az egyik legjobb, nem képregényből készült szuperhősfilm. Ott volt még a Jelek 2002-ből, aminek már azért voltak hibái, mégis egy ijesztő és koherens filmként tudott működni, illetve A falu, aminek esetén pedig egy nagyon fontos üzenetet tudott átadnak a nézőknek. Ezután azonban megtört az új Spielberg-nek kikiáltott rendezőben valami és sorra kezdte gyártani a gyengébbnél gyengébb mozikat. Életművének több mélypontja is van, de talán egyik rossz filmje sem annyira fájdalmas és nevetséges egyszerre, mint a 2008-as Az esemény címre hallgató munkája.

A növények valamiért (nem derül ki a film során) nagyon megharagudtak az emberiségre. Ezért tömegesen kezdik el gyilkolni az embereket a lehető legkörülményesebb módon. Főszereplőnk Elliot (Mark Wahlberg) a középiskolai biológiatanár feleségével, kollégájával és annak a kislányával próbálnak minden tőlük telhetőt megtenni azért, hogy valahogy túléljék ezt a számukra ismeretlen eredetű kálváriát. Shyamalan szerzői kézjegyeit (pl. családi problémák) mindegyik fimjében megtartotta, miközben más-más műfajokba kóstolt bele. Ebben az esetben a road movie-t vegyítette a katasztrófafilm zsánerével. Ezzel még nem is lenne komolyabb probléma, a baj minden mással van. A sztori, a párbeszédek, a látvány, a színészek mind borzalmasak, de annyira, hogy már nevetségesbe hajlanak át, miközben az egészről süt az amatőrizmus. Roland Emmerich a katasztrófafilmek pápája, de Shyamalan mindössze egy filmmel még őt is túlszárnyalta, vagy pont, hogy alá.

 Halljátok? Állítólag a film első trailere nem volt katasztrófa…

Az esemény külsőségeit nézve egy katasztrófafilm (minőségileg is). Érdemes megvizsgálni azt, hogy milyen eszközökkel éri el a film a szereplőiben és a nézőben egyaránt a kétségbeesést, amit az ilyen helyzet okozhat. A természet ennél bonyolultabb és randomabb módon nem tudta volna az embereket eltenni láb alól. Ugyanis a levegő segítségével valamilyen anyagot bocsátanak ki, amitől minden szereplő megáll egy helyben, mindenféléket motyog magában, aztán valamilyen módon öngyilkosságot követ el. A film pedig ezeket drámaian próbálja bemutatni. Vágatlan snittekkel, komoly zenei aláfestéssel, de nagyon nem sikerül neki érzékeltetni a szemünk előtt történő tragédiákat.

Az sem segít a produkción, hogy látvány elképesztően rossz. Mintha egy amatőr forgatta volna le ezt a filmet és nem olyasvalaki, aki korábban a képi elmesélésre helyezte a fő hangsúlyt. Egy ilyen műfajú alkotásnál nem nagyon illik belekötni a történetbe, mert a legtöbb esetben csak minimális alapként szolgál, amit a látvány oltárán könnyedén fel lehet áldozni. Az esemény azonban ennél többnek gondolja magát, pedig szintén egy nagyon pocsék dramaturgiával rendelkezik. A szereplőink különféle helyekre mennek, illetve futnak a gyilkos szél elől, ami képes arra, hogy csoportlétszámot számoljon, azért, hogy tudja, mennyi embert kell még megölnie. Ennek a futásos káosznak pedig egyszer csak vége (legnagyobb szerencsénkre), mindenféle előzmény vagy következmény nélkül. Utóhatása mégis van, mert a film végén egy rövid jelenet erejéig láthatjuk, ahogy újra beindul a természet támadása (az emberek megint rosszul bántak vele), ezzel is kihangsúlyozva a film bújtatott üzenetét.

 Jaj, nagyon vicces, egy növénnyel beszélek!

Ebbe az egész silány megvalósításba és műfajba van belecsomagolva egy undorító természetpropaganda. Az egész film semmi mást nem akar, csak pofátlan módon a néző arcába hányni az idézőjeles mondanivalóját. Ezt azonban nem hatásos, valóban elgondolkodtató eszközökkel teszi, hanem idegesítően naiv hozzáállással. A stáblista alatt egy mondattal össze lehetne foglalni a filmnek a tanulságát, miszerint ne bántsátok a természetet, mert akkor az viszont fog bántani titeket. El sem lehet mondani, hogy mennyire gyerekes és felháborító ez a megfogalmazás, még úgy is, hogy alapjaiba nézve nemes cél vezérelte a készítőket és egy jó ügyért akartak kiállni. Ez sajnos azonban nem jött össze.

  Rendeződjetek libasorba! Ha nem sikerül, akkor is felvesszük.

A színészek katasztrofálisak. A játékuk már viccesen kínos, miközben szinte állandóan arcközeliben mutatja őket a kamera. Shyamalan-tól ez egyáltalán nem megszokott, korábbi munkáiban is élt ezzel a lehetőséggel, így kihangsúlyozva a szereplők érzéseit. Itt viszont már erőltetett hatást kelt ez a megoldás és kényelmetlen nézni a látottakat. A párbeszédek során a szereplők szabályosan elbeszélnek egymás mellett, miközben olyan fejet vágnak, mintha azon gondolkodnának, hogy mi a párbeszéd következő mondata. Mark Wahlberg Tommy Wiseau-t megszégyenítő hangsúllyal mondja el a szövegét, miközben a kamera két centiről mutatja az értetlen, mindenre csodálkozó fejét. Egyébként sem egy színészlegenda, de itt folyamatosan magas hangon vinnyog, ami egyszerűen elviselhetetlen és a helyzetekhez nagyon nem illő. Ezen kívül még növényekkel beszélget, összekever egy öregasszonyt egy bábuval (amit egy ágyra raktak), elmegy köptetőt venni a patikába (pedig nem is kell köhögnie), illetve egy fejbelőtt hullának mondja, hogy túl fogják élni ezt az őrületet.

Zooey Deschanel csak bámul maga elé üveges szemmel, tántoríthatatlanul fogja a kislánynak a kezét és folyamatosan kalimpál a telefonja után. Nagyon kíváncsi vagyok, mik voltak a rendezői utasítások az ő esetén.  A többiek pedig hozzájuk méltóan borzalmasak. Általánosságban elmondható, hogy az emberek ebben a filmben mindannyian természetellenesen viselkednek. Konkrétan elfelejtettek a statisztáknak szólni, hogy valamit csinálniuk kéne. Például letépik valakinek a kezét és olyan fejet vágnak a nézők, mintha valami szombat délutáni matinét néznének. A motyogásuk, amiket a híradós bevágások során hallunk, pedig már a paródia szintjét súrolja és át is lépi azt.

Ez egy rossz film. What? Noooooo!

Ez alatt a film alatt a legjobb témákat hallhatjuk, amik egy gyerekkel való beszélgetés során ideálisak, ha elhangzanak. Van szó energiasugárzásról, matekpéldáról, ami felakasztott emberek között hangzik el, hot dog összetevőkről és karosszéken tartott, hideg limonádéról. Minden, amit egy ilyen filmtől elvár az ember. Ez az első R-rated filmje a rendezőnek, ami jelzés nem kicsit megalapozott, ugyanis nagyon erőszakos a film, teljesen indokolatlanul. Nem kell gore-ra vagy egyéb hasonló megvalósításokra gondolni, csak egyszerűen leugranak a vásznon látottak a tényleges ,,üzenettől”   és egyáltalán nem illeszthetők össze a filmmel. Mindössze azért vannak benne a cselekményben, hogy valamilyen hatást váltsanak ki a nézőkből, a lehető legrosszabb, legolcsóbb módon. Shyamalan majdnem állandó zeneszerzője, James Newton Howard sajnos most itt nem tudott maradandót alkotni, de a védelmére legyen mondva, nehéz úgy emlékezetes zenét írni, ha a képek, amik alá bekerül, finoman szólva sem ütik meg a mércét.

 Itt már feladták, ahogy a néző is.

Ez a film mégis szórakoztató. Látszik, hogy senki nem vette komolyan az egészet, kivéve egy embert, a rendezőt. Napokig lehet idézni a gyermeteg párbeszédeket, a hangsúlyookat amikkel azokat kimondták (eredeti nyelven kötelező megnézni). A színészi játékon, a képi megvalósításon, meg úgy összességében a látványon pedig csak nevetni lehet. Összességében Az esemény egy rengeteg felesleges jelenetet tartalmazó, átgondolatlan, tudományos igénnyel nem rendelkező, szájbarágósan naiv mozi, ami a trashfaktor miatt mégis halhatatlan és jogosan kerül be a szemetesláda eddigi tagjai közé.