A Drake’s Fortune újrakevert változatának befejezése után azonnal folytattam Nathan Drake szemén keresztül átélt kincskeresős kalandomat a második résszel, az Among Thieves-szel. Az Uncharted második része mindössze két évvel az első után jelent meg 2009-ben és szinte azonnal ámulatba ejtette a PS3 tulajokat. Meg azokat is, akiknek nem volt és csak vágytak rá, hogy játszhassák a játékot (mint pl. én). Lényeg a lényeg, a második epizód még az első résznél is nagyobb sikert aratott, a 2015-ben kiadott, aktuális generációra (PS4) átdolgozott változatokat szerepeltető The Nathan Drake Collection által pedig újabb aranykort élhetett. Jelen cikk alanya, ahogy legutóbb is, pontosan ez a remaster változat lesz, így jelenlegi generációs szemüvegen keresztül fogom értékelni a játékot. Csapjunk is bele a lecsóba.

Kezdjük a sorozat, így a második epizód esetében is a legerősebb és legfontosabb elemmel, a történettel és a cselekménnyel. Talán kicsit spoiler-es a következő szekció, de nagy poént nem lövök le vele és ismerve a dolgot is ugyanakkora élmény lesz annak, aki még eddig nem játszotta a játékot. Az Among Thieves minden idők egyik legzseniálisabb, legérdekfeszítőbb, leglátványosabb nyitányával szippantja be, kb. 1,3 másodperc alatt a gyanútlan játékost. Nathan egy ramaty vonaton ül, lőtt sebbel, látható kínok közt. Aztán vált a kamera és kiderül, hogy a vonat nincs éppen sínen…mármint fizikálisan, ugyanis sokkal inkább a levegőben lóg. A felismerés után nem sokkal pedig meg is indul lefelé és Nate az utolsó pillanatban kerüli csak el a paradicsomszósszá préselődést a havas sziklákon. Itt vehetjük át az irányítást a szegmens fölött, ami során egy tenyérizzasztó ügyességi rész során kell felkínlódnunk magunkat a biztos talajra, mielőtt lezuhan a szerelvény. Persze ezzel még nincs vége, hiszen Nate szerencséjéhez híven odafenn fegyveres arcok várakoznak rá.

Ez után egy kis ideig ide-oda ugrálunk főszereplőnk havas kálváriája és a közelmúlt sokkal szebb és barátságosabb körülményei közt, ahol is Drake egy tengerparton szürcsöli a szürcsölnivalót, valószínűleg az előző epizódban felhajtott kincseknek hála. Itt keresi meg régi cimborája Harry Flynn és az a Chloe Frazer aki a The Lost Legacy egyik főszereplője és Nate egy régi szíve csücske. Rá akarják venni az önmagát visszavonultnak hitt hősünket arra, hogy segítsen ellopni egy olajlámpást egy isztambuli múzeumból. Ő pedig természetesen nem tud ellenállni a csábításnak. Így hát el is indulnak Törökország felé, ahol egyrészt kiderül, hogy a szóban forgó lámpás Marco Polo egy titkolt kalandjának kirakósdarabját rejti és ahol annak rendje és módja szerint Nathant csőbe húzzák aminek következtében meglátogathat egy török börtönt. Innen kiszabadulva megtudja, hogy Flynn a háborús bűnösnek, Zoran Lazarevic-nek dolgozik, aki Marco Polo térképe alapján meg akarja találni a legendás hegyi királyságot, Sambalát.

Érdekesség:
Sambala egy a hindu és buddhista legendákban szereplő, rejtett, mitikus királyság, mely valahol Tibet környékén, egy magas hegycsúcsok által körbezárt, csak egy titkos útvonalon megközelíthető völgyben helyezkedik el. A legendák szerint az emberek itt előrehaladott technológiákat ismerve, önmagukat gyógyítva, mások elméjébe látva és az átlagosnál sokkal hosszabb ideig éltek. Egyes legendák szerint Buddhát is itt ismertették meg a megvilágosodáshoz vezető tanokkal. És a legendák szerint a jövőben érkező új Buddha, aki elhozza a békét és megszünteti a gonoszt majd Sambalából fog uralkodni. Természetesen csakúgy mint bármely más titkos város esetén, ezt a helyet is nagyon sokan próbálták már behatárolni földrajzilag és megtalálni, persze egészen idáig teljesen sikertelenül. James Hilton, A Kék Hold Völgye című művében szereplő Shangri-La egyik ötletadója minden valószínűség szerint Sambala volt.

Nathan követi is ezt a kedves tömeggyilkost, így idővel Nepálban köt ki Chloe társaságában, ahol lényegében egy komplett várost romba döntve fogócskáznak Lazarevic embereivel. Mindeközben összefut az első részből ismert Elenával és operatőrével is, akik szintén szerb szörnyeteg nyomában járnak, csak épp más okból. Így már bővült csapattal küzdenek Zoran papa bandája ellen, míg nem eljutunk az ominózus vonatos részhez. Az átélteket egy apró tibeti faluban heveri ki hősünk, a lábadozás után pedig neki is vág ténylegesen felkutatni Sambalát egy vén német felfedező és egy serpa segítségével. Persze Lazarevic-nek esze ágában sincs hagyni ezt, így alaposan szétlövi a kis falucskát. Természetesen a harcok során csak eljutunk a híres-neves rejtett királyságba, amit annak rendje és módja szerint hőseink és „nem-hőseink” szintén szétaprítanak. Az is kiderül, hogy Sambala nem hegyekben álló aranyat, vagy értékes erőforrásokat rejt, hanem valami talán annál is értékesebbet. Nagyjából ennyit a sztoriról magáról. Röviden összegezve zseniális, izgalmasabbnál izgalmasabb eseményekkel, kellően szórakoztató fordulatokkal és remek karakterekkel. De ennél kevesebbet szerintem nem is várunk a Naughty Dogtól. A tőlük megszokott módon remek munkát végeztek.

Ha már megemlítettük a karaktereket, érdemes róluk is megemlékezni egy kicsit, ugyanis a szereplők kimunkálása mindig is a kaliforniai stúdió játékainak talán legnagyobb erőssége. A második részben valamivel több szereplőt kapunk mint az elsőben, de szerencsére a mennyiség abszolút nem ment a minőség rovására. Nathan továbbra is szerethető és azonosulható állaza balfék, Sully még mindig mindenen zsörtölődik, ami eszméletlen vicces, Flynn egy tenyérbemászó p…, Chloe az ügyeletes tökös csaj, Elena még mindig mindenen meglepődik, Lazarevic-et pedig szívből fogjuk gyűlölni. Persze ennél mindegyikük sokkal többet nyújt. Minden egyes karakter tűpontosan kiszámított, többdimenziós személyiséggel rendelkezik. A hozzájuk társuló elsőosztályú szinkronmunka pedig csak még magasabb szintre emeli őket.
Érdemes megemlékezni a maga korában remeknek számító motion capture technológiáról, ami ugyan mostanra már kevésbé mutatós, de a megjelenés idején egészen élethűnek hatott és talán ezzel és ebben a részben indult meg az a folyamat a szériában, amikortól egy-egy szerep eljátszása már valódi színészi munkát kívánt.

A karakterek témáján keresztül átevezve a játékmenetre: Ennek az epizódnak már szerves részét képezik társaink és a velük közösen végrehajtott feladatok. Ami kell is, hiszen szinte végig lesz mellettünk valaki és így nem csak díszletként szolgáló pixelhalamzok. Legyen szó egy lopakodós szegmensről, egy ügyességi részről, vagy akár lövöldéről, a mellénk szegődő karakterek végre próbálnak tényleges szerepet vállalni a pálya végrehajtásából. Bakot tartanak, vagy épp mi nekik, segítenek olyan ugrásoknál, amik már túl hosszúak lennének Nathannek, és még a harcokból is kiveszik részüket. Ez pedig további mélységet ad a játékmenetnek. Ugyanakkor sajnos be kell ismerni, ez csak részlegesen sikerül nekik, ugyanis szegények rém buták. Néha azt sem tudják merre menjenek, vagy éppen kire lőjenek. Kár érte, mert maga az ötlet, hogy a társaink szerves részét képezzék az eseményeknek nagyon jó ötlet, de itt sajnos nem sikerült minden olyan jól, mint a sorozat későbbi részeiben. Ettől függetlenül az elképzelésért meg kell adni a piros pontot, hiszen erre az alapra építkezve később alaposan továbbfejlesztették a dolgot.

Utunk során, a korábbi epizódhoz hasonlóan, az ügyességi részek, a megoldandó fejtörők és pörgős akció váltogatják egymást, azt mondanám nagyjából ugyanabban az arányban. Ráadásul a különböző elemek váltakozása nagyon jól ki van egyensúlyozva. Amikor már épp megcsömörlenénk az tenyérizzasztó ugrabugrálástól, akkor mindig berobban (gyakran szó szerint) valami akciójelenet, majd az ujjaink után megtoránztathatjuk az agyunkat is valamelyik kirakóssal. Sőt, ezúttal néha még keverednek is ezek a játékelemek. A különböző szegmensek minőségében sem nagyon találunk különbséget, mindegyik remekül ki van dolgozva. Az ügyességi részek során néha valóban izzadni fog a tenyerünk, pláne amikor olyan helyen kell átugrálni, ahol a játék nem hagy időt nekünk a pepecselésre. A fejtörők mind ötletesek és élvezet őket megoldani, melyben ezúttal is Nathan naplója tud segítségünkre lenni. Véleményem szerint sikerült megtalálni a legjobb egyensúlyt nehézség terén. A fejtörők azért megdolgoztatják az agytekervényeket, de nem kitalálhatatlanok.

A harcok még mindig fülrepesztőek és adrenalinpumpálóak, amik során az előző résznél lényegesen nagyobb fegyverarzenállal apríthatjuk Lazarevic zsoldosait vagy épp egyéb borzalmakat. Ezek a korábbihoz hasonlóan viszonylag széles skálán mozognak és minden különböző játékstílust kedvelő játékos megtalálhatja a maga számítását. A számszeríjon át a karabélyokig egészen a minigunig és a gránátvetőig terjed a repertoár. A lövöldözős részek nagy részét továbbra is fedezékből kikukucskálva fogjuk lenyomni. A fedezékrendszer mai szemmel már kicsit fapadosnak tűnik, de még mindig jól működik. Szerencsére az első részhez képest rendkívül sokat javult ellenfeleink sérülésmodellje, így sokkal, de sokkal kevésbé frusztráló lövöldözni rájuk, mert ezúttal már nem szükséges irreálisan sok skulót beléjük pumpálni. Ennek következtében pedig nem fogunk folyton elpatkolni, ami rengeteget rontott az első részben a játékélményen. Emellett pedig sokat fejlesztettek a bunyón is, ami véleményem szerint sokkal fluidabbá vált a Drake’s Fortune-höz képest.

A pályák mind alaposan és aprólékosan kidolgozott, jól átgondolt kis folyosók. Természetesen továbbra is egy csőjátékról beszélünk, de ahogy az előző résznél, úgy itt sem problémaként kell erre tekintenünk. Nem kolbászolhatunk csak úgy mindenfelé, de így folyamatosan kapjuk az ingereket. A pályatervezés nagyon nagy erőssége a Naughty Dognak. Fentebb már említettem, hogy a különböző játékelemek folyamatosan és pont jó arányban váltakoznak, úgyhogy itt most arról is említést teszek, hogy ezek ráadásul remekül is illeszkednek a pályadizájnba. Soha nem érzünk semmilyen szegmenst, vagy feladatot odaerőltetettnek. A pályatervezés csimborasszója pedig azok a részek, amikor égnek áll a hajunk és a pincébe hullik az állunk. Ugyanis az akciót az ebben a részben színre lépő, szuperlátványos jelenetek emelik egy teljesen új szintre, ahol többnyire csak a szánkat tudjuk tátani. Mint pl. amikor Chloe és Nathan egy szállodában ragad, miközben egy harci helikopter rakétái darabokra szedik azt és szép lassan engedni kezd a gravitációnak. És ez csak egy példa a sokból.

Szintén az Among Thieves teszi visszatérő elemmé a sorozat egyik védjegyévé vált menekülős részeket. Ezek lényege ugyanaz, az interaktív környezetbe bújtatott brutális látványosság. Ilyenkor a kamera szembefordul Nate-tel és nekünk a mögötte kibontakozó őrületet figyelve kell őt biztonságosan átjuttatni a szegmensen. Ezek a jelenetek valóban izgalmasak, de itt érdemes megemlíteni azt az igencsak nagy negatívumot amit részben ez a rész is megörökölt az elődjétől. Ez pedig a néhol teljesen önmagába gabalyodó irányítás és kamerakezelés. A normál részek alatt már sokat javult az első részhez képest az irányítás, sokkal kevesebbszer fogunk pl. a halálba ugrani. De menekülés közben valahogy még mindig nem érezzük elég reszponzívnak, ráadásul a szembefordult kamera kezelhetetlenül közel és általában rossz szögben helyezkedik el a karakterhez képest, így nem látjuk mi van előttünk, ennek következtében pedig rendszeresen fogunk fennakadni valamiben, vagy belezuhanni egy szakadékba amit nem látunk, mindkettővel az újratöltést elérve. És ez nem egyszer, nem kétszer fog megesni, ami nagyon bosszantó.

Szerencsére az ilyen apróbb bosszúságokat alaposan tudja feledtetni a velünk a környezet is. A megjelenítés végérvényesen korrekt, bár az öregecskre motor kora azért meglátszik, még a újrakeverés mellett is. Ettől függetlenül itt is szép munkát végzett a Bluepoint Games az átdolgozás során. A textúrák itt is sokkal élesebbek, a részletek aprólékosabbak, a karakterek kidolgozottabbak, az effektek pedig élethűbbek lettek. A mellékelt képen látszik is, hogy a Remasterd verzióban a tárgyak sokkal több részletet tartalmaznak, melyek kevésbé elmosottak, elnagyoltak. Emellett a bevilágítás és az árnyak is sokkal életszerűbbek. A karaktermodellek javultak talán a legtöbbet, ott sokkal több apró részletet dolgoztak ki, aminek következtében élethűbbnek hatnak az emberek. Látszik, hogy valóban energia és munkaórák tömkelege lett az átdolgozásba fektetve. Természetesen 2020-ban ez már nem fog elkápráztatni minket, de úgy vélem, hogy még mai szemmel is teljesen vállalható amit látunk.

Összegzésképp hasonlóakat tudok elmondani, mint a korábbi cikknél. Az Uncharted 2 remaster változata nagyon jó szórakozás, sőt talán még jobb is, mint az eredeti verzió volt, hála az optimalizált irányítási sémának és a mutatósabb külsőnek. Természetesen apróbb negatívumok akadnak, mint a néhol logikátlan kamerakezelés és az ehhez fűződő irányítási anomáliák. De a játék összképe még mindig csillagos ötös. Az Among Thieves továbbra sem fog neked 8 millió négyzetkilométeres térképet adni, nem fogja hagyni, hogy egy leszerelt szovjet zászlóalj arzenálját cipeld magaddal és azt sem, hogy lila tarajsérót vágass Nate-nek. De nem is ez a lényeg. Itt a lényeg a nagybetűs élményen és szórakoztatáson van. A lélegzetelállító jeleneteken, az izgalmon, a történetmesélésen és tökéletes karaktereken. Ha Te az előbbire vágysz, akkor az Uncharted 2 sem neked való, ahogy az első rész sem volt az. Ha viszont vevő vagy az utóbbira – és miért ne lennél – akkor viszont a The Nathan Drake Collectionre beruházva egy remek szórakoznivalóval gazdagodsz, amit biztosan újra és újra elő fogsz venni. Akár antik rajongója vagy a szériának, akár csak most kóstolsz bele először. Úgy vélem a második rész még inkább megerősíti csak azt, hogy az Uncharted széria kötelező darab minden igényes gamer számára.