Az amerikai (és másodsorban az európai, egyszóval a nyugati) filmgyártás és az onnan érkező filmek dominanciája mellett egy átlagos hazai néző vajmi keveset tud a Közel-Kelet filmterméséről, holott az évente újabb és újabb remekművekkel büszkélkedhet. Kiváltképp az iráni, egyiptomi és izraeli mozik virágzásának köszönhetően, de elég csak a 2019-es Oscar-gálán a legjobb idegennyelvű filmre jelölt Kafarnaum – A remény útjára gondolni. Habár ezen filmek nagyobb része amerikai vagy európai koprodukcióban készül, az alkotógárda zömét így is a térségből érkezők adják. 

Ha a nyugati ember a Közel-Keletre és az arab világra tekint, menekültekre, terrorizmusra, az elavult társadalmi normák és az iszlám fundamentalizmus által gúzsba kötött társadalmakra gondol, tehát a nagy képre. Ezek a filmek ezzel szemben a kis képre fókuszálnak, az embert érő kihívásokra, az erőszakkal, fanatizmussal, szegénységgel vagy fegyverropogással teli mindennapokra, ahol ugyanúgy jelen van a szeretet, a kedvesség és a törődés. Ezzel a friss cikksorozattal szeretném sorba venni és ajánlani az általam legjobbnak tartott műveket a térségből.

Wadjda: lánynak lenni a férfiak királyságában

Szaúd-Arábia a világ egyik legelzártabb helye: az az ország, ahol bő két évvel korábban még mozik sem üzemelhettek, azonban a szaúdi koronaherceg, Mohamed bin Szalmán jóvoltából 35 év tiltást követően, 2018-ban Rijádban megnyílt az első filmszínház, érdekesség, hogy a Fekete párducot vetítették először. A regnáló malik fia, Szalmán herceg az ország tényleges irányítója, aki reformerként tündököl a nemzetközi sajtóban és mára sikerült elérnie (többek között a nők aktivizmusának is köszönhetően), hogy a szaúdi nők is vezethessenek autót és futballmeccsekre is járhassanak.

A 2012-es Wadjda című filmben Szaúd-Arábia még egy kicsit rosszabb hely volt, ekkor még az autóvezetés szabadsága a nők számára elérhetetlennek látszott. A Wadjda két okból is egyedülálló: egyfelől az első film, amelyet teljes egészében a királyságban forgattak, másfelől egy szaúdi nő, Haifa al-Manszúr ült a rendezői székbe, ami szintén példa nélküli volt 8 évvel korábban. Al-Manszúr elsőfilmes rendezőként egy hajszálnyival túl is zsúfolta bemutatkozó művét, de ez semmit nem von le azon erényeiből, hogy ennyi bájjal és szemléletességgel a nők mindenapjairól. Az arab világban ugyanis még senki sem mesélt erről, és ebben nagy szerepe volt annak, hogy a témában otthonosan mozgó és azt érezhetően szívügyének érző rendezőnő vezényelte le azt.

A film története egyszerű, de annál frappánsabb: a címszereplő Wadjda, egy 10 éves rijádi kislány, aki ábrándos tekintettel nézi az utcán bringázó fiúkat. Mikor azonban meglát egy zöld biciklit egy boltban, elhatározza, hogy az első adandó alkalommal meg fogja venni. Terve azonban hamar meghiúsul, miután az édesanyja tudatja vele, hogy a lányoknak nem szokásuk biciklire ülni, és felejtse el, hogy 800 rijált elköltsön a biciklire. Így kénytelen lesz alternatív úton pénzhez jutva megvenni, ezért elindul egy Korán-olvasó versenyen, aminek a fődíja elég ahhoz, hogy megvegye a biciklit. 

A film központi motívuma a kiszolgáltatottság. Wadjda, akit teljességgel hidegen hagy a szaúdi társadalom konzervatív társadalomfelfogása és megrögzött vallásossága, sokkal inkább érdekli, hogy legyőzze a fiúbarátját, Abdullah-t biciklizésben. Önfejű, előszeretettel lázad az iskolában, ha öltözködésről van szó, ráadásul még attól sem retten vissza, hogy móresre tanítsa az anyja sofőrjét. Célja elérésében a versenyen való részvétellel saját elveit kell feladnia ahhoz, hogy megszerezhesse a vágyott kerékpárt – magyarán a norma szolgálatába áll normaszegés céljával, rámutatva ezzel magának a normának az abszurditására, amely már nem a lélekkel áll összhangban, hanem a kényszer szülötte.

Wadjda történetén keresztül Al-Manszúr a nők és férfiak eltérő helyzetének a lehető legtöbb szeletét bemutatja: a két nembe tartozók külön iskolába járnak, az udvaron játszó lányoknak az épületbe kell menekülniük a tetőn dolgozó munkások miatt, hogy a hajukat ne lássák meg, és még lehetne sorolni a példákat. Az iskolai közeg bemutatásán kívül hangsúlyos a családban betöltött szerepek bemutatása és Wadjda édesanyjának magánéleti válsága, ami abból fakad, hogy nem képes még egy (fiú)gyermeket megszülni, emiatt Wadjda édesapjának saját anyjának nyomására második feleség után kell néznie. 

A film erőssége, hogy egy szépen végigvitt, koherens történet bontakozik ki belőle, annak ellenére, hogy a sok elcsepegtetett „így élünk mi”-jellegű információ miatt a narratíva könnyen töredezetté válhatott volna, de a rendezőnő nem futott bele ebbe a csapdába. Így a Wadjda életszerű marad és személyes drámaként is helytáll a nem titkoltan feminista promóció mellett, aminek nem mellékesen abszolút helye is van a történet szövetében – és az életben is.