Az 1894-es Dreyfus-per a történelem egyik leghíresebb koncepciós pereként és politikai botrányaként maradt fent a köztudatban, az ügy részleteit vizsgálva még a legvéreskezűbb sztálinista mamelukok is elégedetten csettintenének (talán még ihletforrásnak sem volt utolsó). A nagy port kavaró igazságtalanság eszmei hátterét egy, akkoriban divatós ideológia adta: az antiszemitizmus. A lengyel rendezőóriás, Roman Polanski legújabb filmje, a J’accuse (ami franciául annyit jelent: vádolok) – kacifántosabb magyar címén a Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy – ennek az fiaskócunaminak az eseményeit dolgozza fel.

Akit mélyebben érdekel a korszak francia korszelleme és politikai háttere, utána olvashat a film nézése előtt/után, hogy nagyobb kontextusba tudja helyezni a történéseket, de a cselekmény enélkül is teljességgel érthető. Alfred Dreyfus egy Elzász-Lotaringiából származó (érdekesség, hogy az a terület, amit 1871-ben az ellenséges Német Birodalom elragadott a franciáktól – a németekkel szembeni fóbia, ami a filmben is érzékelhető, nem alaptalan) francia-zsidó tüzértiszt, akit ártatlanul, a németeknek való kémkedés vádjával egy Ördög-szigetnek csúfolt, isten háta mögötti földdarabra száműztek, Francia Guyanától nem messze. Dreyfust teljesen elvágják a külvilágtól: a szigeten dolgozókkal nem kommunikálhat, a leveleit elfogják.

A film elsősorban mégsem Dreyfus (Louis Garrel) szenvedéseire fókuszálva lesz egy Számkivetett 2.0, hanem azt a Georges Picquartot (Jean Dujardin) teszi meg főszereplőnek, aki a francia titkosszolgálat vezetőjeként megtalálja az igazi kémet (aki egyébként az Esterhazy névre hallgat, és magyar felmenőkkel rendelkezik), és elkeseredett küzdelmet folytat az igazságért a hadsereg vezérkarával. Hamarosan a sajtó és a nyilvánosság is tudomást szerez az eseményekről (a nacionalista magyar szíveknek különösen kedves Georges Clemenceau is felbukkan a színen), és ekkor írja meg a híres francia író a Vádolok (J’accuse) című cikkét (a film francia címe), amely következményében országszerte franciapárti és antiszemita tüntetések kezdődnek, zsidó üzletek rongálásával és újságégetésekkel kézen fogva – a képek itt többet, mondanak minden szónál, nem légbőlkapott a párhuzam a náci Németországban történt Kristályéjszakával. Zola egy évre börtönbe is kerül rágalmazásért. A meghurcolt és megtört Dreyfus végül öt év után szabadul az Ördög-szigetről, de további hét évbe kerül mire neve tisztázódik, és a francia Semmítőszék kimondja az ártatlanságát. 

A filmnek tehát pozitív a végkifejlete, és az igazság, ha veszteségek árán is, véresen és verejtékesen, a hazugság fölé magasodik. Ez az a győztes mentalitás, forradalmi hevület, ami már-már a franciák sejtjeibe van táplálva, és érezhetően Polanski sem minden ok nélkül szemelte ki magának ezt a történetet, hanem teljességgel sajátjának érezte a meghurcolást és az igazságkeresést, ami a múltját ismerve nem meglepő – érzelmileg szimpatizált a pozitív szereplőivel. Az elszenvedő, a meghurcolt, az ártatlan – jelen esetben Dreyfus – azonban már soha nem lehet az az ember, aki egykor volt, ezt Polanski kihangsúlyozza: a per újranyitásakor korábbi szilárdságának már nyomát sem látni, beszéde akadozik és a haja megőszült.  

A szavak mellett azonban legalább olyan jól mesélnek a képek, a díszletek, a jelmezek kiválóak, ami egy kosztümös film esetében nem hátrány, nem beszélve az operatőri munkáról. Zola levele, amiben megnevezi a koncepciós per minden felelősét, a vezérkar tagjainak tekintetei, miközben a címlapot olvassák, az azt követő forrongások hatásos képsorok. Polanski saját bevallása szerint is a Dreyfus-ügy reflexió a jelenre, de ez a párhuzam a filmből is átjön. Ez a boszorkányüldözés, a csőcselék vérszomja mai napig a társadalmak sajátja, és már a közösségi médiában is kicsírázott, ahol a névtelenségbe burkolózás még kiváló táptalaj is a számára. Az előítéletek, a kisebbségekkel szembeni ellenszenv szintén olyan dolgok, amik mai napig szétfeszítik a társadalom szövetét: elég csak olyan aktualitásokra gondolni, mint a BLM-mozgalom Amerikában, vagy a lengyelek LMBTQ-emberekkel szembeni ellenszenve. Érdekes, hogy a film főszereplője, Picquart első látásra egyáltalán nem az az erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen, szimpatikus figura: ő maga sem kedveli a zsidókat, mi több, lelkes híve a francia nép felsőbbrendűségének, ráadásul más feleségével (Emmanuelle Seigner, Polanski felesége) folytat viszonyt – épp ilyen morálisan szürke zónába tartozó karakterként érdekes adalék a filmhez, aki gyarló bár, de igazságért mégis rendíthetetlenül harcol.

A Dreyfus-ügy nem makulátlan mű, és nem is fogják soha a Polanski-művek között kihagyhatatlannak tartani. Emlékezetes jelnetei ellenére is képes is száraznak és lassúnak hathat. Formabontónak távolról sem nevezhető, adaptációnak azonban jól működik, de csak a Polanski-rajongóknak, social justice warrioroknak, és történelem-kedvelőknek tudom 100%-os bizonyossággal ajánlani. Másoknak ott a Rubicon vagy a Múlt-kor témába vágó cikke.