Annyit írtam már nektek a Sleeping Dogs című játékról különböző listákban, hogy teljesen megjött a kedvem újra végigvinni. És ha már játszottam vele, akkor természetesen hozok róla egy bemutatót is. 2012-ben igazán nagyot vállalt a Square Enix a True Crime szellemi utódjaként létrehozott játékkal. Egy rendőrös GTA klónnal igyekezte megszorongatni a Rockstart, ráadásul egy újonc stúdiónak, a United Frontnak is adta a munkát. De mind a fejlesztők, mind a kiadó eszméletlen melót pakolt a Sleeping Dogs felfuttatásába. Megérte? Úgyis tudjátok. A cikk alanya a 2014-es, fullos tartalmú remaster, a Definitive Edition.

A bevezető fényében így kissé rendhagyó is lesz ez a cikk, hiszen már annyi szempontból bemutattam korábbi toplistás cikkekben a játékot, hogy pontosan ismerhetitek a véleményemet róla. Többek közt megnyerte az alulértékelt játékokról írt ötös listát és duplán szerepelt a múltkori rendőrjátékos listámon is. Mondhatnátok, hogy azért, mert elfogult vagyok a játékkal szemben és persze nagyot nem is tévedhetnétek. De egy elemzésben, kritikában és persze egy toplistában is – a nyilvánvaló tények mellett persze – elkerülhetetlen, hogy a saját tapasztalataink, élményeink, véleményünk és legfőképp ízlésünk szerint közöljük az infót. Elvégre ez lenne a lényeg, vagy mi. Tehát igen, kicsit elfogult vagyok, mert a magam részéról régóta vártam már egy olyan GTA-t, ami a törvény oldaláról mutat be egy történetet, régóta vártam egy GTA-t, ami egy ázsiai városban játszódik, régóta vártam egy GTA-t jól kidolgozott közelharci rendszerrel. És amellett, hogy a Sleeping Dogs ezt mind megadta nekem, a játék valóban egy remekül megvalósított produktum.

A történet szerint Wei Shen, a hongkongi utcagyerek és nővére Mimi már igen hamar belekeverednek a triádok alá tartozó utcabandák dolgaiba. Verekedés, védelmi pénz, lopás, területfoglalás, drogok. A helyzet olyannyira tarthatatlanná vált, hogy édesanyjuk úgy döntött, az Egyesült Államokba, San Franciscóba költöznek, abban bízva, hogy a környezetváltozás segít gyermekeinek. Míg Wei esetében ez valóban így lett és Frisco egyik legelismertebb nyomozójává vált, addig Mimi sajnos nem tudta leküzdeni a függőségét és egy alkalommal túladagolta magát. Elvesztését édesanyja sem tudta feldolgozni, így öngyilkosságot követett el. Wei a helyi drogbandákba beépülve igyekezett igazságot szolgáltatni. Miután a bűnszervezet több tagja is érdekes körülmények közt elhunyt, kissé forró lett a talaj a talpa alatt. Kapóra jön hát a játékban szerepet kapó hongkongi meló, ahol is a helyi rendőrség pontosan egy ilyen mindenre elszánt embert keresett a Sun On Yee triád lebuktatására.

Itt érkezünk el a Sleeping Dogs cselekményéhez. Wei Shen már beépült zsaruként „lebukik” egy drogüzlet során, majd a sitten összetalálkozik gyerekkori barátjával, Jackie Ma-val, aki a régi cimbora látványának megörülve sebtében be is szervezi a régi szomszédokból szerveződött bandába. Igazából mi itt vesszük át a tényleges irányítást az események felett. Előbb piti melókkal kell bizonyítanunk a Water Street Gang vezetőjének, Winstonnak és a tagoknak, hogy Wei valóban közéjük való. Némi pénzbehajtás, kakaskodás egy másik Sun On Yee bandával, aminek vezetője Mimi régi „ismerőse” stb. Szépen lassan felfedezzük az erőviszonyokat, megismerjük a csóróbb környékek vezetőit, egyszerű talpas katonaként (foot soldier) igyekszünk előbbre jutni. Mindeközben persze állandóan el kell számolni és jelenteni a HKPD-s „kezelőnknek”, Raymondnak, aki egyáltalán nem boldog attól a helyzettől, hogy Wei a gyerekkori cimboráival randalírozik a városban.

A jelentések mellett természetesen a rendőrkollégáknak is vannak melói Wei számára, így a késpengén lavírozva kénytelen különböző rendőrségi ügyeknek is utánajárni, miközben új családja előtt sem bukik le és ráadásul egyre feljebb is emelkedik a ranglétrán. Természetesen a kedves írók elintézték azt, hogy ez sikerüljön, de a sztorin áthaladva ebben nem lehetünk mindig biztosak. Ahogy pedig az lenni szokott az alvilágban, a szövetségek és a barátságok általában csak a kirakatban léteznek. A háttérben árulás, ármány, aljasság és halál bújuk meg. Wei pedig az egész kellős közepén tapicskolva próbál túlélni, végrehajtani a feladatát (mindkét oldalról) és valahogy fenntartani az egyensúlyt kettős élete között, ami egyre nehezebbé és nehezebbé válik ahogy a határok elmosódnak és ahogy az ő lojalitás és megkérdőjeleződik. A United Front egy kliséktől nem mentes, de roppant szórakoztató, klasszikus hongkongi krimikből (mint pl. a Szigorúan piszkos ügyek, ami A tégla ötletét is adta) merítő sztorit tár elénk érdekes, emberi karakterekkel.

Ha már a karaktereknél tartunk, akkor viszont nem árt megemlíteni a történetvezetés egy negatívumát is. Sajnos a történet gyakran túlságosan gyors sodratú, főleg a játék második felében. Túl hamar történnek dolgok, karakterek jönnek-mennek és hiába érdekesek, egy jó részük kibontására egyszerűen nem jut idő. Holott a cselekmény kifejezetten igényelné és jelen játék esetében egyáltalán nem ártott volna, ha a főszál mondjuk egy 8-10 órával hosszabb, ha ez azt jelenti, hogy a fent említett karaktereket rendesen megismerjük és szerepük kvázi „kivirágzik” a cselekmény során. Ez tényleg kihagyott ziccer, mert a karakterek tényleg elég korrektek, ráadásul a szinkronmunka is csillagos ötös. Olyan közismert embereket húzott be a Square Enix, mint Will Yun Lee (Wei), Kelly Hu (Teng felügyelő), Robin Shou, Edison Chen, Yunjin Kim, Tzi Ma, vagy éppen Lucy Lius és Emma Stone. Bár utóbbi kettő épp nem teszi túlzottan oda magát, de a többiek mind remek munkát végeznek, különös tekintettel Will Yun Lee, akinek az alakítása nagyban hozzátesz Wei karakteréhez.

Az extra játékidő egyébként a történet további elmélyítésére is jó hatással lehetett volna. Szívesen láttam volna, ha a remek alapszitura kicsit nagyobb hangsúlyt fektetnek. A beépült zsaru, aki idővel őrlődni kezd a két élete között, hogy mindkét oldalon eleget tegyen kötelességének, úgy, hogy közben egyik oldalt sem haragítja magára egy remek koncepció. De nem lett volna rossz, ha többet láthattunk volna Wei dilemmájából, jó lett volna ha egy kicsit jobban belelátunk a rendőrség korrupciójába, a triádok kegyetlenségébe és nem csak a Sun On Yee belső acsarkodását látjuk.

Az is jó ötlet, hogy a játék elvárja tőlünk, ne romboljuk le a fél várost és ne teljenek meg a hullaházak munkánk következményében és minden küldetés után lényegében osztályozva vagyunk triád és rendőri szempontból is. De! Ezt a rendszert fent lehetett volna tartani az egész játék során és nem csak a küldetések közben. Hiszen amikor éppen a magunk urai vagyunk, akkor azt csinálunk amit akarunk. Pedig klassz lett volna, ha magatartásunk befolyással van a cselekményre is.

Persze ha valaki nem olyan tök, mint én, hogy ilyeneken gondolkodik, annak így is tökéletesen megfelel(het) amit a játék kínál. Pláne olyan játékmenet mellett amit a United Front belepréselt a Sleeping Dogs-ba. Vegyük szépen sorba, hogy mire is számíthatunk. A játék stílusából fakadóan pontosan úgy épül fel, mint egy GTA. Karakterünkkel szabadon járunk kelünk a virtuális Hongkong utcáin és utunk során kb tetszőleges formában oldhatunk meg bizonyos sztori és mellékküldetéseket. Szerintem ezen nem nagyon van mit túlmagyarázni, mindenki ismeri a koncepciót. A fő történetnek van a triádos része és a rendőri nyomozások, melyek egymásra épülve jelennek meg. A mellékküldetések esetén pedig vagy a helyi spanokat és lakosokat segíthetjük ki, vagy pedig éppen futóban lévő rendőrségi akcióknál segédkezhetünk. Ezek mellett drogbandákat buktathatunk le térfigyelő kamerák meghekkelésével, szentélyeket látogathatunk meg életerőért, utcai versenyeken szágoldozhatunk, stb.

Alapvetően jól elleszünk ezekkel, de a legtöbb melléktevékenység idővel érdektelenné válik. Az életerő növelő szentélyeket érdemes minél előbb felkeresni, a rendőrös küldetések teljesítésével tök jó járműveket szerezhetünk meg tök ingyen, a bunyóklubok plusz XP-t adnak, a szobrok begyűjtésével extra kung-fu mozdulatokat tanulhatunk, elküldhetjük Wei-t randikra és egy rakás másik dolog. De pl a karaoke buliknak vagy a szerencsejátéknak sok értelme nem lesz. Előbbinél már az is bőven sok, amikor sztoriküldetésben pár alkalommal kénytelenek vagyunk lenyomni a vele járó minijátékot. De mindezek ellenére egyébként a fejlesztők még ebbe a nyilvánvaló baromságba is időt fektettek, ami azért dicséretes. Természetesen, mint minden open-world játék, itt is vannak gyűjthető cuccok. A szentélyek és szobrok mellett (melyek inkább küldetéseszközök) ráakadhatunk elszórt ládákra, melyekben pénz, ruha, vagy fegyverek vannak elrejtve, vagy akár kis pénzzel tömött borítékokra is, melyek a játék kezdeti szakaszában komoly segítséget tudnak nyújtani, de a véleményem szerint különösebben nem érik meg a fáradságot.

Nem lehet elmenni a játékmenet gerincét képező harci részekhez, ami véleményem szerint önmagában is el tudja vinni a játékot a hátán, annyira élvezetes. Wei a szituációk nagy részét mesteri kung-fu tudására támaszkodva oldja meg. Ehhez a United Front pedig egy eszméletlen szórakoztató harcrendszer keretében kínálja fel nekünk. GTA-klónban ilyen jó bunyó még nem volt. Egy rakás mozdulat és kombó áll rendelkezésünkre, pláne amennyiben plusz órákat is veszünk egykori mesterünktől. A rendszer alapja a megjelenés idejében az iparban már jól bejáratottnak számított, reflexekre építő „counter”-rendszer. De ez ne riasszon meg senkit. Remekül összehozták és minden egyes bunyó pontosan ugyanannyira élvezetes, mint legelső alkalommal. Egyébként olyan szempontból is jár a plusz pont, hogy így sokkal hitelesebb a sztori a helyszín tekintetében is, hiszen Hongkong nem az Egyesült Államok, sokkal kevesebb a fegyver és sokkal kisebb is a kultúrája a fegyverek használatának.

A fentiek fényében hát abszurd is lett volna, ha a GTA-hoz hasonlóan egy egész raktárnyi fegyverrel futkároznánk. De valószínűleg a fejlesztők is tudták, hogy a játékosok kifutottak volna a világból, ha nincs egy kis puskapor. Így hát azért közbe-közbe fegyvert ragadhatunk magunkhoz és emelhetjük a halálozási statisztikákat. Sajnos a puttyogtatásról azonban nem lehet olyan szuperlatívuszokban nyilatkozni, mint a kung-fu részekről. PC-n kicsit olyan hatása van, mint egy PS2-es konzolportnak. Darabos, fapados és őszintén megvallva néha kínszenvedés eltalálni a célpontot. Pedig a Sleeping Dogs is egy egész korrekt fedezékfoglalós rendszerben kívánja tálalni a lövöldét, ami lehetne jó…ha rendesen össze lenne pakolva. De sajnos látszik, hogy erre maguk a fejlesztők sem kívántak sok időt fordítani. Szerencsére nem fogunk annyit lövöldözni, hogy ez a negatívum elvegye a kedvünket
játéktól.

Amikor épp nem bunyózunk, akkor pedig a várost fogjuk róni (meglepő, mi?). Egy rakás két- és négykerekű jármű közül válogathatunk, melyeknek, ahogy ezt megszokhattuk az ilyen jellegű játékoktól, más és más tulajdonságai vannak. Ebbe nem fogok mélyebben belemenni, de magáról a vezetési élményről érdemes szót ejteni. A kocsik kezelése rendkívül árkádos, néhol egyenesen irreálisan viselkednek. Az első órában a faltól falig közlekedési mód az általános, ám ahogy ráérzünk az ízére és belejövünk az egyedi irányításba, úgy válik egyre szórakoztatóbbá a dolog és idővel már hajmeresztő és látványos szágulodzásokba is bele tudunk fogni. Amikor pedig patásállatként járjuk a flasztert, akkor az egyszerű csalingálás és futás mellett némi parkour is csurran-cseppen. Természetesen ne várjunk itt Assassin’s Creed szintű freerun élényt. De egy kicsit földhözragadtabb módon azért akrobatikázhatunk tárgyakon át és azokra fel. Aprócska játékelem, de mégis szerves része és némi plusz ízt ad az egész élménynek.

Minden fenti elem pedig fel van fűzve egy sajátos, RPG-szerű, többrétegű fejlődési rendszerre. Fentebb már esett szó arról, hogy mennyire fontos játékmenet szempontjából is Wei kettős élete. Ezt pedig úgy fűzik bele a rendszerbe, hogy a különböző küldetések és tevékenységek teljesítését három külön szempontból, a Son On Yee („Triad” XP), a rendőrség („Cop” XP) és a lakosság elismerésének („Face” XP) függvényében. A triád azt szereti, ha minél keményebben számolunk le ellenfeleinkkel, a rendőrség azt ha minél szabályosabbak vagyunk meló közben, a nép, az istenadta nép pedig azt, ha feltűnőek vagyunk. Előbbi kettő aktív skillfákat nyit meg, ahonnan kedvünkre nyithatunk fel egymásra épülő képességeket, természetesen az adott oldalnak megfelelő stílusban. A Face szintünk inkább egy passzív dolog. Ennek fejlesztésével bunyó közbeni speckó képességek nyílnak meg, a különböző képesség boostolók leszenk hatásosabbak stb. A városban elszórt szobrocskák gyűjtésével pedig a harci képességeinket fejleszthetjük. Tudom, hogy leírva kacifántosnak tűnik, de valójában roppant ötletes és jól kivitelezett rendszerről van szó.

Ugyebár a Definitive Edition néven futó remaster verzióról beszélünk a cikkben, így már egy felfrissített megjelenítést kell alapul vennünk, ami persze még így is szinte pontosan 6 éves az is. Ettől függetlenül azt mondom, hogy még a mai napig is abszolút élvezhető. Ezen a téren a United Front aztán abszolút kitett magáért. Minden a helyén van. A virtuális Hongkong gyönyörű. Neonfények, esőtől csillogó aszfalt, luxusvárosrészek, halpiac, lepukkant lakótelepek…mind-mind fantasztikusan néznek ki. Természetesen ne akarjuk azt elvárni, hogy a PS5 nyitócímeivel vetekedjen. De ebben az esetben nem fogunk csalódni.
Ráadásul a GTA-kkal ellentétben, itt tényleg tömegek hömpölyögnek az utcán, akik bár nem túl változatosak, sőt nem is túl részletesek, de legalább tényleg nagyon sokan vannak. Velük szemben azonban a főbb karakterek fizimiskájára – természetesen a korszak technológiájához mérten – sokkal nagyobb gondot fordítottak, így legalább erre nem lehet panaszunk.

A cikk vége felé közeledve azonban említést kell tenni néhány kevésbé „kielégítő” dologról is. A gunplay mellett a technikai megoldásoknak is néhol 10-15 évvel ezelőtti hatása van. Nem mondom, hogy állandóan, de sajnos rendszeresen találkozunk bugokkal és glitch-ekkel. Falba, talajba beolvadó és/vagy eltűnő karakterek rendre előfordulnak. Szkript kiesések, interakcióra nem reagáló NPC-k szintén, amik persze általában ki is nyírják az adott feladatot, amit kezdhetünk előröl. De igazán durva problémákkal a hangok terén fogunk találkozni. Eltűnő hangeffektek, beakadó hangok rendre előfordulnak. A legbosszantóbb az az általános bug, hogy a rendőrautó hangja „beakad” és onnantól kezdve egyhuzamban halljuk, akárhol is vagyunk, akármit is csinálunk. Eszméletlen idegesítő és rendre megtörténik. Viszonylag kis odafigyeléssel kiküszöbölhető (mindig kapcsold ki a szirénát, mielőtt kiszállsz) és legrosszabb esetben is egy újraindítás helyrehozza. De azért ez nagyon csúnya. Pláne azt tekintve, hogy a még a feljavított verzióban is előfordulnak.

Aláfestés terén azonban nem lehet panaszunk a hangokra. Ugyanis muzsikaszó terén a Square Enix legalább annyi szálat megmozgatott, mint a nagytesó, a Rockstar. Összesen 10 rádiócsatornára hangolhatjuk rá virtuális készülékünket, melyek közül 6 valódi zenei kiadók megtestesülései. A csatornák közt váltogatva bárki megtalálhatja a kedvére való stílust. A Heavy Metaltól kezdve, a Jazz-en és az elektronikus prüttyögésen át, egészen a helyi popslágerekig mindent hallgathatunk, sőt, még a történelem nagy klasszikusainak is jutott egy adó. Slusszpoénként, illetve világépítés szempontjából pedig két dalt felvettek Lucy Liuval is, akinek a játékbeli karaktere egy feltörekvő popsztárocska. Maguk a dalok egyébként borzalmasak (szerintem), de tényleg jó poén, hogy így is összefűzik a sztorit a világgal. Saját muzsika feltöltésére ebben a játékban nincs lehetőség, de úgy vélem a változatosság miatt nem is fog ez senkinek hiányozni.

A Definitive Edition természetesen nem csak feljavított grafikai élményt nyújt, hanem „ajándékba” kapjuk vele az összes eredeti DLC-t. Ezek pedig egész egyszerűen zseniálisak. Az extra öltözetek terén a fejlesztők rendkívli humor- és marketingérzékről tettek tanúbizonyságot, ugyanis egy rakás popkulturális utalást (pl. részeges karatemester) és a Square Enix játékainak karakterei is visszaköszönnek. Ennél azonban sokkal fontosabbak a sztori kiegészítései. A Zodiac Tournament során egy roppant szórakoztató, A sárkány közbelépre hajazó (történetében és megjelenítésben is) harcművész kupán vehetünk részt. A Wheels of Fury küldetésivel egy őrült tudós szuperkocsiját (mely egyben a játék legjobb járműve is) szerezhetjük meg magunknak. A Year of the Snake az eredeti sztori közvetlen folytatása, amiben Wei-t a főjátékban elkövetett dolgai miatt büntiből utcai járőrmelóra kényszerítik és mint ilyen, egy világvégét kiáltó szektát kell hajkurásznia. Míg a Nightmare in North Point során egy horrormozi elevenedik meg Hongkong szegénynegyedében. Mindegyik nagyon szórakoztató kis adalék az alapsztori mellé.

Mindent egybevetve csak annyit tudok írni összegzés gyanánt, hogy minden apró és kevésbé apró hibája ellenére a Sleeping Dogs nem véletlenül került fel annyi korábbi listámra. A bakikkal együtt is egy olyan üde színfoltja a GTA utánzó open-world játékok piacának, amire már réges-régóta vártunk és várunk is talán a megjelenése óta. Sajnos a folytatást nagyon úgy fest, hogy elkaszálták, pedig a játék a mai napig egy nagyon stabil rajongói táborral bír. A probléma csupán az, hogy a Square Enix elvárásai túl magasak voltak, az amúgy bőven nyereséges játékkal szemben. Pedig a törvény jobbik oldalán és végre nem amerikai nagyvárosban játszódó GTA-ra nagy igény lenne. De bízva bízzunk a legjobbakban. Addig is pedig mindenki játsszon egyet a Sleeping Dogs-szal.