Folytassuk hát a sorozatokból ismert antihősökkel foglalkozó listát. Az előző részt itt találjátok meg. Az írás továbbra is spoileres!

6. Al Swearengen (Deadwood; 2004-2006)

Omarhoz hasonlóan Al esetén is tényleg igaz az az állítás, hogy a valóság írja a legjobb történeteket. Bordélyházi tulajdonosként fontos szerepet játszik a Deadwood nevű kisváros civilizált hellyé való formálásában. Bármit hajlandó a közösségért megtenni, már amennyiben az az ő érdekeit szolgálja. Kurvákkal, arannyal, ópiummal, disznókkal kapcsolatos üzleteit a legcifrább káromkodás közepette tudja csak lebonyolítani. Már azokért az ízes szóhasználatokért érdemes végignézni a Deadwoodot. A nyomorúságos gyerekkor nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egy kegyetlen, számító alak jelenjen meg Swearengen képében a vadnyugaton. A háttértörténetét és gondolatait sokszor olyan monológokból tudjuk meg, amiket még Shakespeare is megirigyelne. 2004-től 2006-ig láthattuk, ahogy egy pohár whiskey társaságában, a ködös ópiumfelhőkbe burkolózva Al dönt életről és halálról, a lehető legvisszataszítóbb módon. Valamilyen szinten mégis kedvelhető volt, ugyanis

elfajzott formában, de neki is volt értékrendje.

2019-ben a sorozat negyedik évadaként szolgáló mozifilmben is szerepelt Ian McShane, hogy méltóképp búcsúzzon el a több százezer rajongótól. A szomorú elválás után a megszeretett stricink semmi mást nem tesz, csak magányosan, egy doboz kíséretében áll az erkélyen és könnyes szemmel nézi az alatta folyó, nyüzsgő életet.

5. Don Draper (Mad Men; 2007-2015)

1960-as évek. Öltönyös emberekkel, cigarettafüsttel és koktélokkal átmulatott éjszakák, nemi megkülönböztetések, rasszizmus, reklámügynökség. Röviden így lehetne összefoglalni azt a közeget, amelyben Jon Hamm alias Don Draper él. Az éveket felölelő történet során az egész vállalatot megismerjük titkárnőstül, alapítóstul, de a fókusz mindvégig Don visszafogott, enyhe narcisztikus stílusán volt, ami mögött megvolt az a bizonyos dühöngő őrült jelleg.

A koreai háborúból visszatérő, feleségét állandóan megcsaló, masszív láncdohányos és alkoholista kreatív igazgató nem egy embert kergetett az érzelmi kiüresedés szélére,

ahonnan már semmilyen kiút nincsen. Matthew Weiner ,,főhőse” a meglepő szórakoztató faktor mellett egy másik, sokkal fontosabb, negatív mementójú funkciót is betöltött. Don kapcsán megtapasztalhattuk, hogy a sötét ködbe burkolódzó múltunk állandóan velünk van, nem nagyon tudunk megszabadulni tőle, bármennyire is próbálkozunk.

4. Vic Mackey (The Shield; 2002-2008)

Shawn Ryan hét évadon keresztül mesélt a rendőrség intézményéről, annak minden ügyes-bajos dolgáról. Külön hangsúlyt fektetett egy, a hatóságon belül létrehozott csapatról, a Strike Teamről, amelynek vezetője Victor Samuel Mackey.

A rendőrök sem angyalok, és ez különösen igaz erre a négy főt számláló társaságra.

A tagok történetei nem éppen a leggördülékenyebbek, korrupció és önbíráskodás is nagyon sokszor felmerül a tetteik során. Ugyanakkor jó dolgokat is tudnak tenni, jelvényükhöz méltóan nem egyszer valóban az ártatlanokat védik és elkapják a különféle rasszú bandatagokat. Azonban ezek nem bizonyulnak elégnek a teljes körű felmentésért. Minden súlyos tettnek megvan a következménye és Vic Mackey részről-részre valamilyen módon mindig meg tudott menekülni ezek elől (a nézők legnagyobb örömére). Amikor pedig végleg sarokba szorult, mindent hidat felgyújtott maga körül, függetlenül attól, hogy ellenségről volt szó, barátról, vagy családtagról. Mindezt azért, hogy végül egy üres irodában egyedül üljön, majd a fegyvere kíséretében kisétáljon a képből, örök kétséget, bizonytalanságot hagyva maga után.

3. Gemma Teller Morrow (Sons of Anarchy; 2008-2014)

Gemma nagyon fiatalon szeretett bele egy motoros banda vezetőjébe, az ex-katona John Tellerbe. Ezután egy szempillantás alatt lett két gyereke, vált özveggyé, majd ismét feleséggé és a SAMCRO nem hivatalos madámjává és oltalmazójává. Katey Sagal ezzel a hét évadon át tartó briliáns alakításával végleg elfelejtette velünk Peggy Bundy (Egy rém rendes család) szeretnivaló, néha kiállhatatlan természetét és egy

olyan karaktert sikerült megformálnia, akinek a tulajdonságai a környezetében lévőket könnyedén megmérgezik és rossz irányba terelik.

Elég, ha a drága kisfiára, Jaxre gondolunk. A Hamletből ismerős Gertrúd nem éppen egy hálás szerep, de harmadik helyezettünk bőven túl tudott tenni az eredeti műben tenni nem akaró, eseményekkel csupán sodródó királyné szerepén. Ebből adódóan nincs sok dolog a bűnlajstromán, csupán megfélemlítés, csalás, hazudozás és nem utolsósorban gyilkosság. Elmondása szerint ezeket a tetteket mind a családjáért és a klubért tette, de mi legbelül tudjuk, hogy Gemmat mindig is az önös érdekei vezérelték.

2. Walter White (Breaking Bad; 2008-2013)

Az ember, aki 50. születésnapja környékén tudta meg, hogy halálos beteg. A kémiatanár, aki gondoskodni akart feleségéről, beteg fiáról és a még meg nem született lányáról, mielőtt végleg elhagyja a földi életet. A vegyész, aki képes volt arra, hogy egy órán keresztül kergessen egy legyet a laborjában. A mentor, aki megmérgezett egy gyereket azért, hogy a társát végérvényesen maga mellé állítsa, majd később el is taszítsa magától. A drogbáró, aki bármin és bárkin átgázolt azért, hogy végre szabadjára engedje a benne évekig szunnyadó gonosz démont, Heisenberget. A családtag, aki egy sivatagban, pénzzel teli hordók között omlott össze egyik szerette halála miatt.

A megtört öregember, aki csak azért csinálta, mert élvezte és jó volt benne.

Walter White az utolsó részben mindezek ellenére a sorozat végén megváltást nyert és mosolyogva távozott egy kémia laborban, ahol mindig is a legotthonosabban mozgott. Bryan Cranston tűpontos, a legkisebb részletig kigondolt alakítása sajnos nem volt elég ahhoz, hogy az első helyezettet letaszítsa a trónról.

1. Tony Soprano (Maffiózók; 1999-2007)

Nehéz az élet, ha az ember egyszerre maffiózó, családapa, férj és fiúgyermek egyszerre. Nem is csoda, hogy a sok stressz hatására a New Jersey maffia egyik fejének pszichiáterhez kell járnia. A ,,munkájával” járó állandó hatalmi harc, valamint stressz mellett a rendezetlen múltját is fel kell dolgoznia és még a jelenlegi magánéletén is van mit csiszolnia. Nem elsősorban magáért, hanem a környezetéért. Nem csoda, hogy az évek alatt Tonynak mindig szembe kellett néznie megszámlálhatatlanul sok bűnével és bár megvolt az igyekezet a részéről, minden drámai történethez méltóan, neki is el kellett buknia. Nem hirtelen, egy csettintésre, hanem szép lassan, fokozatosan. Pontosan úgy, ahogy maga a Maffiózók felépült. David Chase saját élettapasztalataival töltötte meg sorozatát, közben olyan témákra tért ki a hat évad alatt, mint a vallás, a fel nem dolgozott múlt, az etnikai viszályok, és nem utolsó sorban a családi dinamika. A Sopranos csak a felszínen volt egy gengsztersorozat, valójában egy teljes mértékig átgondolt, remekbeszabott, nagyszerűen kigondolt széria volt, aminek a végére

a néző is úgy érezhette, hogy tagja annak a családnak, amit ez a két lábon járó, tragikus sorsú bulldog irányít.

Tony az évadok során mindig feláldozza magát értünk, egyszerű bámészkodókért. Megmutatja, hogy mennyire hálátlan és kilátástalan szerep az antihősőké. Elénk tárja, hogy milyen az emberi természet valójában. Miután pedig ezt mind megtette, egy jól irányzott mozdulattal fekete semmivé válik, létrehozva ezzel a televíziózás egyik legvitatottabb befejezését.