A mérnöki precizitáshoz hasonlóan kitalált Marvel Filmes Univerzum atyaúristene Kevin Feige sem így tervezte a negyedik fázis elindítását. A 2019-es Pókember: Idegenben óta ugyanis közel másfél évnyi kimaradást okozó covid-járvány bár Feige szerint csak szó-szó kavarta meg a következő évek terveit. Azért az semmiképpen sem elvitatható tény, miszerint a Marvel háza táján sem lesz már semmi ugyanolyan, mint azelőtt volt.

A Bosszúállók: Végjáték eseményei után mondjuk, hogy is lehetne bármi a régi nem igaz? Na valami ilyesmi felütést vártam a Marvel Studios legelső Disney+-ra érkező sorozatától a WandaVisiontől, amely bármennyire is szürreális legalább ennyire felszabadító élmény. A széria ugyanis már a legelső kedvcsinálóiban sem rejtette véka alá, hogy bizony itt a koncepció részét képezi az illúzió és a valóság közti határvonalat szándékosan elmosni kívánó sitcom körítés. Az első két epizód pedig olyan szemtelenül hibátlan módon lubickolt ennek a műfajnak a sajátosságaiban, hogy komolyan szomorú leszek, ha mindezen kertvárosi idill a későbbiekben a háttérbe szorul a kötelező MCU-béli betagozódás miatt.

A félelmeim viszont minden bizonnyal alaptalanok, elvégre a Skarlát Boszorkányt és Víziót alakító Elizabeth Olsen és Paul Bettany párosa elképesztően élvezik a komédiából eredő szabadságot, ami bizony a pazar színészi játékukon is jócskán tetten érhető. A kötelező poénok és a mosoly mögött azonban már az első két részben felsejlenek a múlt azon sötét emlékei, melyek minden bizonnyal ezúttal is valami világméretű katasztrófában fognak kicsúcsosodni, és amelyek természetesen most is jócskán kihatással lesznek a negyedik fázis többi alkotására.

Ezek után persze rávághatnám, hogy az alkotók a WandaVisionnél is megrögzötten követik a megszokott formulát, de ez nem feltétlen lenne igaz. Karakterközpontúság tekintetében legalábbis semmiképp, mivel már maga az alapötlet is sokkal inkább hajaz a Noah Hawley által jegyzett néhol fájóan agyzsibbasztó utazásként is felfogható Légióra, mint bármi másra, amit eddig az MCU-ban láthattunk. Azonban míg a Légióban a készítők szinte sportot űztek abból, hogy minél jobban lerántsanak minket a nyúl üregébe – vagyis, hogy megkérdőjelezzünk szinte mindent, amit éppen a képernyőn látunk, itt erre egyelőre nem került sor. Bár egy MCU tartalomtól felesleges is volna elvárni hasonlót, hiszen fogyaszthatóság tekintetében a WandaVision szinte egy lapon sem említhető a Légióval.

Elvégre a WandaVision egy hatalmas kirakós következő darabkája, melyben a mentálisan instabil főszereplő megpróbáltatásai egy sokkalta nagyobb célt szolgálnak: jó alaposan megágyazni az elkövetkező esztendőkben főszerephez jutó multiverzumnak, ahol immáron sem a tér, sem pedig az idő nem szabhat gátat az MCU-ban alkotó kreatívoknak. A végcél tehát adott, az ide vezető út azonban legalább annyira képlékeny, mint az az álomvilág, amit egy fájdalomtól elgyötört elme alkotott meg szimplán azért, hogy valamiféleképpen túllépjen élete legnagyobb tragédiáin. Ha pedig valamit megtanulhattunk már a komédia műfajából az évek során, az nem más, minthogy általában a legszélesebb mosolyok mögött rejtőznek a legnagyobb fájdalmak. Na de akkor mégis milyen érzés nézni a WandaVisiont?

A legegyszerűbb válasz talán az, hogy piszkosul szórakoztató. Az alapfelállásból eredő kiszámíthatatlanság a sitcomok unalomig ismert összetevőivel egy olyan egyveleget hoztak létre, ami úgy szippantja be a gyanútlan nézőket Marvelről alkotott tudásuktól, illetve rajongástól függetlenül, hogy észre sem veszik és máris még többet akarnak majd belőle. A Disney és a Marvel Studios fejesei pedig örömmel teljesítik a népakaratot, hiszen addig kell ütni a vasat, amíg az meleg. Csak aztán Kevin Feige-ék többi Disney+ sorozata is legyen legalább annyira merész és formabontó, mint a vörös boszorka és az android románca, mivel ennél kevesebbel már biztosan nem fogjuk beérni.