Mi, filmrajongók mindannyian olyan társra vágyunk, akiknek a mozi nemcsak kikapcsolódás, hanem valódi szenvedély, életérzés és menekülés a világ kegyetlensége elől. Tony Scott és Quentin Tarantino brutális, ám mégis gyönyörű filmklasszikusa, a Tiszta románc ezt a gyermeki fantáziát jeleníti meg. Személyes és szentimentális gondolatok következnek egy moziról, mely sokkal többet mond el a szerelemről, mint elsőre tűnik.

Quentin Tarantino nevéről és filmjeiről sok minden az eszünkbe juthat: trágár beszéd, csípős dialógok, vérgőzös leszámolások és persze rengeteg női lábfej. A Mester azonban az 1993-ban készült Tiszta románcban megmutatta, hogy bizony mindemellett a romantikához is kiváló érzékkel nyúl. Bár a filmkészítő zseni forgatókönyvét az azóta tragikusan elhunyt Tony Scott vitte filmre, mégis úgy tűnik, hogy ez a darab sokkal inkább Tarantino alkotása, mint Scotté. Ezt az is bizonyítja, hogy Tarantino mai napig rendkívül elismerően nyilatkozik a Tiszta románcról, míg Oliver Stone igencsak magára haragította őt, amikor a Mester egy másik forgatókönyvét, a Született gyilkosokat vitte vászonra. Tarantino olyannyira gyűlölte Stone vízióját, hogy még írói kreditjét is eltávolíttatta a film stáblistájáról.

A Tiszta románcban egy fiatal detroiti férfi, Clarence megismerkedik egy belevaló call girl-lel, Alabamával, ezzel pedig egy igazi tűzön-vízen keresztül vezető szerelmi történet veszi kezdetét. Miután Clerence elveszi Alabamát, végez a lány egykori stricijével, majd egy bőröndnyi kokainnal megpattanva a nyugati parton akarnak új életet kezdeni. Az alvilág viszont továbbra is igényt tart a csomagra, és egyáltalán nem tetszik nekik, hogy valaki beleköpött a levesükbe. A balhéba közben beszáll a filmipar és a rendőrség is, így minden adott egy igazán kemény összecsapáshoz.

Bár a Tiszta románc kőkemény akciómozi a ’90-es évekből, mégis akadnak vonásai, melyek kiemelik a szokásos zsánerből és a jól bejáratott macsófilmes műfajból. Beszélhetnék arról, hogy ez a film mennyire észveszejtően véres, hogy mai szemmel nézve politikailag mennyire inkorrekt és hogy milyen parádés szereposztással operál. Számomra mégis a film egyedülálló látásmódja az, ami megkülönbözteti társaitól. Mert ez a film nem a sármőröknek készült! Nem egy újabb James Bond sztorit láthatunk, melyben a főhős megmenti a világot és jól magáévá teszi az első nőt, akit csak megkíván.

Ez bizony a kapcsolatokban sikertelen filmrajongó fiúk fantáziája, nem pedig a Casanováké.

Ennek okát rögtön a Tiszta románc bevezetőjéből tudhatjuk meg. Clarence (Christian Slater) magányos férfi, aki minden születésnapját egyedül tölti kedvenc mozijában, ahol Sony Chiba kung-fu filmjeinek hódolhat. Meglehetősen szokatlan módon udvarol a másik nemnek. A film nyitóképsoraiban egy Marilyn Monroe-ra emlékeztető hölgynek azt fejti ki, hogy

amennyiben muszáj lenne számára egy férfivel szexelnie, akkor az csakis Elvis Presley lenne.

Megdöbbentő módon azonban itt még az ízlések találkoznak. Amikor azonban Clarence egy kung-fu film maratonra hívja el kiszemeltjét, az finoman, de határozottan visszautasítja őt. Ezután találkozik a mozi vetítőtermében Alabamával (Patricia Arquette), aki késve érkezik a terembe és egyből jól telibe önti pattogatott kukoricával Clarence-t. A férfi egyáltalán nem bánja mindezt, hamar beszédbe elegyedik Alabamával és a mozi után elhívja őt abba a boltba, ahol képregényárusítással foglalkozik. Miután szeretkeznek, Alabama elárulja, hogy valójában call girlként dolgozik és Clarence főnöke rendelte meg őt születésnapi meglepetésként. Mindez azonban úgy tűnik, egyáltalán nem zavarja Clarence-t, aki eddigre már teljesen belefásult a magányba. A szerelem azonban mindkettőjük szívében lángra kap, a többi pedig már a filmtörténelem része.

Mindebből már érzékelhető, hogy a Tiszta románc mennyire másként áll a szerelemhez, mint számos hollywoodi társa. Adott egy rendkívül magányos férfi, aki finoman szólva sem érti a nők nyelvét, de szándékai tiszták és nem akar rajtuk átgázolni. Képzeletbeli barátjaként, lelkiismeretének megtestesítőjeként Elvis Presley-t idézi meg, mely szintén a kirekesztettek viselkedésének sajátja. Meglehetősen gyakori vád a filmmel szemben, hogy túlzott elvárásokat és hamis képet támaszt a szerelemről és sírig tartó hűségről. Úgy gondolom, hogy itt érdemes megkülönböztetnünk két megközelítést.

Bizonyos alkotások igyekeznek a valóságot ábrázolni, míg mások inkább példákat kívánnak állítani.

A Tiszta románc ebbe az utóbbi kategóriába kíván tartozni. Bár a film nem minden mozzanata tekinthető követendő példának – hisz a karakterek sokszor felelőtlenül és átgondolatlanul viselkednek, de szándékaikat az egymás iránti feltétlen szeretet vezérli. Márpedig nem ilyennek kellene lennie a címben szereplő tiszta románcnak? Nem az lenne a helyes, hogy a párok a legnagyobb veszedelmek közepette is kitartanak és nem lecserélik vagy otthagyják egymást az első adandó problémánál, ahogyan a hétköznapok hősei tennék sokszor? Mennyire ellentmond mindez napjaink eldobhatósági kultúrájának, ahol a pet palacktól kezdve embertásainkig bárkit elhajítunk, és törlünk az életünkből, ha az már nem kell.

A film legnagyobb értékét viszont abban látom, hogy

képes volt megszólítani egy olyan réteget, akiket a romantikus filmek készítői és a Valentin-napi ajándék bizsuk árusítói mindig kihagynak a buliból.

A szeretetre áhítozó, de magányos filmrajongókat, akik még nem találták meg a világban a másik felüket. Akik egyedül váltanak jegyet kedvenc mozijukra és szinte úgy világítanak ki a sok egymást felfaló pár közül, mint egy világítótorony. Akik szerelmüket nem a Szürke ötven árnyalatára hívnák el moziba, hanem egy olyan alkotásra, mely szembemegy a trendekkel és a fősodorral, legyen az egy kung-fu trilógia, vagy Tarantino mester legújabb remeke. Akik úgy mutatják meg választottjuknak képregény-gyűjteményüket, mintha csak legféltettebb kincsüket osztanák meg velük. Akiknek nem minden második szava az, hogy „szeretlek”, de mégis így érzik, így gondolják.

A 2020-as koronavírus-járvány nyomán bezártak a mozik, kiürültek a filmszínházak. Aki eddig reménykedett, hogy a vetítőterem sötétjében majd nyakon önti élete szerelme popcornnal, a maradék hitét is elveszítette. Személyesen ismerkedni járványidőszakban kissé nehézkes, hisz hová hívod meg a kiszemeltedet? Marad az otthon magánya és az online tér, ahol a közösségi oldalakon posztolgató pávák és cicababák sokszor a diszkréció legelemibb szabályait sem ismerik. Valljuk be, az online társkeresés sem fekszik mindenkinek, hisz ha nem vagy elég jóképű, ha nem elég találó a pármondatos profilod, máris balra húzva a kukában találhatod magadat.

A baráti körből szép lassan elfogynak a szabad emberek. Aki teheti, inkább partnerével, élettársával, házastársával tölti a fárasztó munkanap utáni estéket, így az egyedülállók számára egy tartalmas chatelés vagy skype helyett sokszor marad a magányos házimozi nyújtotta szórakozás egy adag csipsszel és a fagyasztóban hagyott sörrel. Talán ennek a rétegnek szól leginkább a Tiszta románc, mint afféle biztatás.

Az írás végén álljon itt egy kis személyes adalék. Ezzel a filmmel legelőször 14-15 éves koromban, nyolcadik osztályos kamaszként találkoztam, akit már akkor is jobban érdekelt az igaz szerelem kérdése, mint az, hogy hány ponttal szerepel a középiskolai felvételi vizsgákon. És akkor, amikor az emberben legjobban tombolnak a hormonok,

szembejön egy film, ami mintha ezt üzenné: átérzem a problémádat, haver…

Na de miért nem ejtettem eddig egy szót sem Hans Zimmer muzsikájáról? Az első, amire igazán felkaptam fejemet ezzel a filmmel kapcsolatban, éppen a német komponista marimbás dallamai voltak. Mintha csak ódája lenne az igazi, gyermeki, ártatlan szerelemnek, egyetlen szó vagy túlzott szentimentalizmus nélkül. Ha pedig ezután bármikor megtetszett egy csinos leány, vagy szerelembe estem, belső füleimben mintha rádiót kapcsoltak volna. Amikor pedig mindezt Hans Zimmer koncertjén élőben is hallhattam, azt hiszem, mindenki sejti, milyen varázslatot éltem át a nézőtéren.

Ebben a koronavírus sújtotta időszakban, amikor az egyedüllét kínoz sokunkat, a film nyitógondolatai jutnak eszembe:

„Többször is kérdeztem Clarence-től, miért zuhan szét a világunk és miért tűnik ilyen szarnak minden. Azt válaszolta, így megy ez, de ne feledd, mehet máshogyan is. Így van ez a szerelemmel is. Általában az is csak így megy, de néha nagy ritkán, történhet máshogyan.”

Ha pedig újranyitnak majd a mozik és társra vágynátok, ne féljetek beszédbe elegyedni valakivel, aki egyedül váltott jegyet az előadásra! Ha lehet, ne borítsátok rá a pattogatott kukoricát, de sokszor a hibákból születnek a legjobb meglepetések.

Legyen minden kedves olvasómnak másmilyen a Valentin-nap!