A szülői lét rettentő sok kihívás elé állítja az embert. Nemcsak a kezdetektől, hanem egy egész életen át viselik az emberek ezt az áldott terhet. Ez a feladat két embernek is feladja olykor a leckét, nemhogy egy egyedülállónak, akinek a gyereknevelés mellett még a saját privát életének kihívásaival is szembe kell nézni. Kevin Hart 2021-es filmjében magára vállalta ezt a rendkívül nehéz szerepet, hogy bemutassa, milyen kihívásokat tartogat egy egyedülálló ember számára az Apaság.

Matt Logelin (Kevin Hart) élete gyökeresen megváltozik, amikor elsőszülött lánya a világra jön. A sors megadományozta őt életének legnagyobb kincsével, ám ugyanekkor el is veszi tőle azt, amit eddig a legjobban szeretett. Feleségének, Liznek (Deborah Ayorinde) halála után Mattre marad a feladat, hogy felnevelje egsszem lányát. A férfinek egyedül kell szembenéznie az apai élet kihívásaival, ami az idő múlásával nemhogy egyszerűbb lenne, hanem egyre nehezebb.

Apának lenni bonyolult, egyedüli apának lenni igazi kihívás.

Ennek a történetnek a bázisát nem kell túl régre visszanyúlóan keresnünk. A film alapötletéül Matthew Logelin Two Kisses for Maddy című New York-i bestseller könyve állt a forgatókönyvírók rendelkezésére. A szerző saját élettörténetét vetette papírra könyvében. Elizabeth Goodman-nel kötött 2005-ös házassága után két évvel a pár belefogott a gyermekvállalásba, noha a terhesség Liz számára rendkívül veszélyes fordulatot vett. 2008. március 24-én Liz császármetszés által életet adott lányuknak, Madeline-nek, ám sajnálatos módon Liz tragikus hirtelenséggel elhunyt a kórházban a szülést követő napon, tüdőembólia által. Matt a tragédiát követően egyedül maradt lányával, felhagyott munkájával és 2009-ben megírta bestsellerét saját életének tapasztalatairól és az apaság nehézségeiről. (Forrás: Wikipédia)

Alapjában véve a filmnek nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget kezdetben, hiszen eddig számomra csak annyi volt nyilvánvaló, hogy láttunk már ilyet korábban. Persze szépek és meghatóak ezek a történetek, gondoljunk csak Will Smith 2006-os A boldogság nyomában című filmjére, amelyben bizonyította, hogy egy akciósztárként beskatulyázott színész is képes magasztosabb szerepeket rendkívül jól életre kelteni.

Kevin Hartra ebben az évben ugyanez a kihívás hárult.

A színész és stand-up komikus karrierjét nem kell külön bemutatnunk. Fontosabb szerepei nem épp a drámai vonalat erősítik, inkább az agyament vígjátékok koronázatlan királya ő, több-kevesebb sikerrel. Komolyabb hangvételű filmekben is csak elvétve találkozunk vele. 2017-ben bizonyíthatott az Életrevalók amerikai adaptációjában, Bryan Cranston mellett. Kérdés is volt számomra az, hogy ezzel a történettel hogyan is birkózik meg. Azt kell, hogy mondjam, egész jól állta a sarat.

De ne menjünk ennyire előre. Így, hogy már tudjuk az alapsztorit, nyilván nem kérdés, hogy maga a film miről fog szólni. Az alapanyag nagyon jó, nagyon sok kihívást rejt magában, amely igazi csemege lehetett Paul Weitz rendező és forgatókönyvíró számára. Egyedülálló apával a ami társadalmakban kevesebbet találkozunk, mint a hasonló sorsú nők, akiknek egyedül kell szembenéznie a gyereknevelés nehézségeivel. Minden elismerésünk ezen a téren a nőket illeti, mert hihetetlen energiával és kitartással képesek sikerre vinni egy ilyen projektet. Férfiak esetében természetesen már más a helyzet.

Nem mintha mi, az „erősebb nem” képviselői képtelenek lennénk erre, de valljuk be: ebben mindig is hölgy társaink voltak a császárnők. Egy gyermeknek (főleg egy lánynak) rendkívül fontos a jó anyakép, az erős és kitartó nő példaképe. Többek között ezt a kérdést is feszegeti a film, amely a vígjáték műfaja alatt olyan helyzetbe csöppenti a főszereplőt, amely az ő lényétől teljesen idegen. A komikus részek ebből fakadnak.

Jobban mondva fakadnának, ha legalább ülnének a poénok.

Ebből a szemszögből a film eleje egyelőre nem kecsegtetett sok jóval. Kissé olyan érzése van az embernek tőle, mintha az írók nem tudták volna eldönteni, hogy most drámát írnak, vagy komédiát. Össze-vissza ugrálgatunk a viccesnek szánt és a komolyabb hangvételű jelenetek között, amely által a film elején teljesen elveszik az egyensúly. A viccek rendkívül erőltetettek, és nem töltik be a feszültségoldó és hangulatjavító szerepüket. Ez legtöbbször akkor jön elő, amikor Matt barátai tűnnek fel a színen (Jordan és Oscar), akiken rendszerint azt éreztem, hogy a filmhez csak a történetvezetési szabályokhoz való megfeleltetés miatt tesznek hozzá, mert egyébként nem sok funkciójuk van. Ebből kiindulva a viccesnek szánt részek nem tölti be megfelelően szerepüket.

Igazi felüdülés ezért az, amikor Mattet egyedül láthatjuk a lányával, ahogy felveszi a küzdelmet az apaság kihívásaival. Sok segítségre nem számíthat, hiszen még érzelmileg sem támogatja őt sok ember. Ezeknek a jeleneteknek már sokkal jobban áll a kifinomult humor, amely nem száll el magától, sokkal inkább megmarad a saját medrében, ahová való.

És meg kell jegyeznünk, hogy nemcsak ezek a jelenetek állnak jól a filmnek, hanem az érzelmi töltetűek is.

A mérleg nyelve körülbelül a film felétől billen jobban ebbe az irányba, noha időnként visszatekint egy-egy kínos poénra. Ezeken azonban túl tudunk lendülni. Az apaság nehézségei, a megfelelő szülőkép mutatása a gyermek felé, valamint gyermekünk személyének alakítása és gondozása rendkívül nehéz téma, komolyságot és odafigyelést igényel. És ilyen téren nagyon megható és aranyos jelenetekkel találkozunk. Ezek jól kiemelik azt, hogy miről is szól a film valójában. Nem véletlenül írtam azt, hogy ezek állnak a legjobban ennek az alkotásnak.

Jelentősebb mellékkarakter kevesebb van a történetben, de jól is van ez így. A sztorinak Matt köré és a lánya köré kell épülni, a többinek már csak egy jól működő tölteléknek kell lennie. A korábban említett, semmilyen funkciót ellátni képtelen barátokon kívül akad itt még sok érdekes szereplő, akinek van jogosultsága a műben. Ott van Marion (Alfre Woodard), Matt anyósa, aki lánya elvesztése után anyai ösztönei felébredése révén kezdetben igyekszikaz újszülöttet magához venni alkalmatlannak vélt apjától. Később rájön, hogy rosszul ítélte meg a férfit. Swan (DeWanda Wise) jelenti Matt számára az új életet és új kezdetet, Mike (Frankie Faison) pedig, mint Matt apósa, férfi kötelességét ellátva támogatja az apát a nehézségekben egy-két jó szóval.

Mindent összevetve az Apaság egy remek film.

Éppen csak túl kell esnünk azokon a fárasztó, komolytalan és kínos poénokon, amelyeket időnként bedob a levesbe. Ezeknek semmi hasznuk és jelentőségük nincs. Ám a megható, drámai és szívszorító jelenetek nagyon jól állnak a filmnek. Egy komoly téma megköveteli magának a komolyabb hangvételt, amelyet jól át is ad. Kevin Hart jól állta a sarat a szerepben. Természetesen teljesen itt sem tudta levetkőzni magáról a „humor Heroldot”, de a többi szinten hiteles és jól hozza a karakterét. Egy esélyt mindenképp megérdemel.