Mikor játszottatok utoljára valamivel, ami percenként újra és újra meglep valamivel? Legyen az egy teljesen ismeretlen mechanika, a gyönyörű látvány vagy az élesen megírt történetmesélés. Az It Takes Two alig enged egy percre levegőt venni számotokra – mert igen, a játék nem mellesleg az utóbbi évek egyik legjobb kooperációs játéka is.

Manapság, amikorra a videójátékok teljesen kinőttek saját, szűk szubkultúrájukból és szinte bárki által elérhetővé váltak, majdhogynem mindenfajta igényt ki tudnak elégíteni. Ám három kiemelt területen még mindig rendkívül sokat szenvednek a tripla-A stúdiók a megfelelő egyensúly megtalálásától.
Ezek pedig a:

• Kooperáció; azaz hogyan valósítja meg a közös problémamegoldást az adott kaland, és hogyan szövi össze azt a történettel;
• Specializáció; azaz mennyire egy kaptafára épül egy játék, mennyire tud friss maradni több óra játékidő után;
• Megközelíthetőség: azaz mennyire elérhető egy átlagembernek egy termék, aki nem tölti ideje nagy részét videójátékokkal.

Talán nem nehéz következtetni rá, hogy a Hazelight Stuidos legújabb alkotása, az It Takes Two mindhárom területen kiemelkedően teljesít – mégis érdemeihez képest rendkívül kevés szó esik a játékról, holott jó pár nagy stúdió tanulhatna akár a kisebb tanulságaiból is. Itt vagyok azonban én, hogy most egy cikk erejéig méltassam az erősségeit, tartsatok hát velem, nézzük meg, miért is működik olyan tökéletesen az It Takes Two.

„Hogy eshetsz le ötödszörre ugyanazon a helyen?!” – Kooperáció

Hány olyan játékról tudsz, ami specializáltan két személyre van tervezve? Egyértelműen nem sokról. Portal 2 co-op módja? A Way Out (mellesleg ugyanattól a stúdiótól)? Brothers: A Tale of Two Sons? Minden játék innentől olyan cím (legyen az Unravel 2, Cuphead, Far Cry, Rayman Legends, és még sokáig sorolhatnánk), amiben a co-op opcionális, ezért bármennyit is javít az élményen magán – nem ez adja a játék gyökerét.

De nem igaz ez az It Takes Twonál, ami minden szinten két játékosra van építve. Főszereplőink, Cody és May egy házaspár, akik túljutottak már kapcsolatuk fénypontján, ezért válni készülnek. Lányukat, Rose-t, azonban rendkívül megviseli a tudat, hogy nemsokára megszűnik addigi családja, ezért, hogy megjavítsa a helyzetet, két bábut csinál szüleiről, akik nemsokára életre is kelnek új testükben. Cody-nak és Maynek nincs más választása, együtt kell kiutat találni ebből a szerencsétlen helyzetből, míg Dr. Hakim, egy mágikus képességekkel rendelkező könyv kalauzolja őket párkapcsolatuk megjavításának útján.

A történet eleve nem mindennapi, és bár minden korosztály számára érthetőek az események, meglehetősen komoly, néha igen sötét témák közelébe ér az It Takes Two, miközben persze a legkülönlegesebb helyeken járunk, hol egy óra belsejében, katonai mókus-bázison vagy egy óriási műanyag-labda tengernél; valamint a legabszurdabb szereplőkkel találkozunk, legyen az egy beszélő szerszámosláda, robot-méhkirálynő vagy űrpávián. Ezek a néha lazán összefüggő részek mind saját különleges képességekkel áldják meg két karakterünket, ahol az összedolgozás és a közös gondolkozás kulcsfontosságú marad. Sosem tudsz előreszaladni és megoldani egy feladatot társad nélkül, és annak is végig kell néznie, ahogy képtelen vagy átjutni a (szerinte) egyszerű platformer-részen.

Néha együtt mentek végig ugyanazokon az érzelmeken, amikkel May és Cody is küzd, csak kissé kevésbé erősen: ezek a türelem, az egymásra figyelés, a megértés vagy a kitartás. Ahogy említettem már, az It Takes Two remekül összefűzi a játékot a történettel, két főszereplőnk nem csak egyszerű avatárok, hanem igen pontosan és életszerűen kialakított hús-vér emberek, még ha az idő nagy részében valóban nem is azok. Emellett a játék kooperáció része végig az együtt dolgozásra épít, nem a versengésre, ám elrejtve számos kis játékot találhatunk, amikor megmérkőzhetünk társunkkal.

„Most éppen átalakulok egy virággá? Oké!” – Specializáció

Ez az ősöreg videójáték-probléma talán jobban zavar engem, mint egy átlag játékost, de különösen a tripla-A címek egyik örök buktatója, hogy a legújabb játéknak mindig a legnagyobbnak kell lennie, óriási bejárható területtel, ezer különböző karakterrel, végtelen óra mellékküldetéssel, miközben korántse képes a játék ennyi tartalmat ténylegesen legyártani és bemutatni. Így a 100 különböző terület ugyanaz a 3 ismételve, a karakterek között ha van talán egy tucat akinek emlékszel a nevére, és a mellékküldetések is ugyanazt csináltatják veled újra és újra. Egy ilyen játék bármit újra fog használni, ha ez azt jelenti, hogy plusz pár órával meghosszabbítja a reklámozható időtartamot. Lineáris játékok így meglehetősen kiszorultak a piacról (mit ér 30 óra 300-zal szemben?), de legtöbbször azok is hasonló gondokkal küzdenek, amik még sikeresnek mondhatják magukat ezen téren: mivel ezek sem képesek új elemeket vagy frissességet belevinni a játékaik második felébe. Miután megtanultad és megismerted a játék alapjait, nem tudnak semmi újat felmutatni, ami valahogy kimozdítana a komfortzónádból.

Az It Takes Two-nak semmilyen ilyen gondja nincs a repetícióval, mivel ténylegesen semmit nem használ újra. Érdekes ez szimplán vizuális szempontból is, amikor minden új terület drasztikusan eltér az előzőtől, de különösen fontos ez magánál a játéknál, ami igazán elképesztő módon sosem válik unalmassá, ugyanis folyamatosan valami új dolgot hajít a játékos arcába. Teszi ezt a karaktereink által használt eszközökkel (ami néha egy kalapács-szög kombinációja, de akár egy mágnes két pólusa is), esetleg az óriási platformer set piecekkel (például amikor a levegőben menekülsz a mókusok bázisáról, éppenhogy csak túlélve a találkozást), de legkülönlegesebb módon váratlanul olykor teljesen zsánert is vált, például puzzle-platformerből felülnézetes roguelike-ká vált (de csak és kizárólag egyszer! Utána soha többet).

Néhány szint végén klasszikus bossfightban is részt veszünk, ám ezek is olyan lazán kezelik a különböző videojátékok által inspirált elemeket, hogy az mindig friss és izgalmas marad. Sosincs két probléma, amit ugyanúgy kéne megoldani, nincs újabb rész, aminél felsóhajtana az ember: „ezt miért kéne még egyszer megcsinálnom?!”. Lesznek szegmensek, amiket jobban élvezel, és lesznek, amiket nem – ám míg ez egy nagyobb terméknél tönkre is teheti számodra a teljes játékélményt, addig az It Takes Two öt perc múlva mindjárt másra vált, ami esetleg már jobban kielégíti az igényeid.

„Melyik gombbal is lő a karakter?” – Megközelíthetőség

Amikor videójátékokról véleményt olvasol az interneten, általában csak a megedzett, olykor igen elitistán viselkedő játékosok gondolatait láthatod, akik erősen kapaszkodnak azon játék-klisékbe, amikhez az évek alatt hozzászoktak már. Azonban nem vagyunk egyformák, és néhány játék alapból el van zárva adott emberektől. Lehet ez szimplán preferencia-alapú, de sokszor inkább amiatt megközelíthetetlen valami, mert egyáltalán nem gondoltak azokra, akik valamilyenfajta fogyatékosságban szenvednek (lehet ez figyelemhiány, látászavar, nagyothallás, és rengeteg más probléma is). Utat nyitni efelé a közösség felé különös fontosságú lépés lenne, és jópáran el is indultak ezen az úton. A hírhedt Dark Souls-fejlesztő From Software sem éppen a könnyű játékairól híres, mégis a Sekiro számtalan lépést tett abba az irányba, hogy többek számára elérhető legyen, és ne hulljanak ki olyan gyorsan a játékból a nehézség ellenére is. Emellett még ha nem is rendelkezünk valamilyen fogyatékossággal, jóval inkább égető probléma, hogy legtöbbünknek – érthetően – nincs ideje egész nap hatvanszor megpróbálni ugyanazt a bosst legyőzni.

És mielőtt félreértené valaki, nem szeretném, hogy minden játék mindenki számára elérhető legyen, mivel ez egy megvalósíthatatlan cél, ami erősen visszafogja a játékkészítőket is. Jóval inkább ki kéne emelni azokat, amik egyszerűen megközelíthetőek egy nagyobb réteg számára, mint például az It Takes Two. A titulus játékunk március végén vált elérhetővé, nem sokkal később már el is kezdtük játszani. Most júliusnál járunk, és most jutottunk el oda, hogy végre be is fejezzük a játékot. Végig lehetne játszani két nap alatt? Valószínű! Ám a játék az eddig folyamatosan dicsért komplexitása mellett olyan végtelenül egyszerű alapokra épül, hogy akár három hónapot is kihagyhatnál két „ülés” között, fel sem tűnne.

Míg más játékoknál ez akár arra is késztethetne, hogy frusztráltan teljesen abbahagyd a kalandod, és valami más tevékenység után nézz, addig az It Takes Two megerőltetés nélkül visszaránt téged. És mindezt teszi úgy hogy mellesleg jó pár helyen a játék nem is feltétlen egyszerű! Van, ahol párszor biztos meg foktok halni, mégsem lesztek végtelenségig idegesek, mivel a játék rendkívül intelligens és igazságos módon kezeli a nehézségi szintjét. Ráadásul képes megtartani ezt az egyensúlyt úgy, hogy az imént említett fogyatékossággal küzdők is boldogan hozzányúlhatnak.

Konklúzió

Ahogy a cikket írom, folyamatosan ugranak be a jobbnál-jobb pillanatok a játékból. Vakondok hasán ugrálás; a pillanat amikor kipróbálod, hogy vajon bele tudsz-e ugrani a nyomtatóba, ami végeredményül kilapít téged; adrenalindús menekülés egy omló gleccserről, miközben mágnesekkel hajtod előre magad, az egyik résznél még két fidget spinner is aktuálisan élvezhető szerepet kap! Míg ezeket spoilernek is hívhatnád, nem lenne elég hely, hogy én leírhassam az összes emlékezetes pillanatot, amit az It Takes Two játszása közben szereztem. Mondanom sem kell, 2021 egyik ténylegesen legjobb játékáról van szó, aminek semmi joga ilyen tökéletesnek lennie, mint amilyen ebben a formában. Történet, látvány és játékmenet ritkán folynak össze ilyen tökéletesen, ezért ha van valakid, akivel kipróbálnád az It Takes Two-t – ne habozz egy másodpercig se!