Szavakban csak nehezen tudom kifejezni azt, amikor megtudtam, hogy a Fumax nyáron folytatja Rick Remenderék képregényét. Bár a legutóbbi rész nem nyerte el annyira a tetszésem mint a korábbi kötetek, de tűkön ülve vártam, hogy újra olvashassam a Haláltanok Királyi Iskolájában tanuló diákok legújabb történetét. A kicsivel több, mint nyolc hónapnyi szünet után pedig nem kellett csalódnom, mert a hatodik Az Ez nem a vég című kötet visszahozta azt, amiért megszerettem ezt a drogokkal és brutalitással tarkított sztorit. A kritika apróbb spoilereket tartalmaz az Orgyikos osztály korábbi köteteiből.

Ha még emlékeztek az előző rész ott ért véget, hogy Marcus sikeresen kimentette Mariát, akit egykori ‘családja’ rabolt el egy gyilkosságért. Valamint Saya is kikerült a képből akit bátyja, Kenji akar eltenni láb alól. Innen pedig két főbb szálra szakadt a cselekmény. A hatodik kötet első fejezet Saya múltját göngyölíti fel, akiről megtudjuk, hogy már egészen kicsi lányként is sokkal vagányabb és karizmatikusabb volt, mint a testvére Kenji. Bár azt eddig is hallottuk, hogy a japán leányzó yakuza felmenőkkel rendelkezik, de ezt ezúttal Remender meg is erősíti, mivel a Kuroki család tényleg egykori szamurájok leszármazottai. Itt már szembesülünk az egyik problémával, ami markánsabban megjelenik a képregényben. Ez pedig a nők elnyomása. Kenji meg is jegyzi húgának, hogy csak arra jó, hogy a megfelelő emberknek szét nyissa a lábát. A hugica erre pedig tökéletesen rácáfol, amikor az egyik klubban megmutatja fivérének, hogy kicsiként is sokkal nagyobb tekintélye van. Nem véletlen tehát, hogy a csalódott bátyus el akarja tenni lábalól húgát, aki a jelenben már-már legendának számít.

A másik fő történetszál pedig a korábbi részből megismert elsősök és a Királyiban zajló dolgok köré épül. Helmut, Zenzele, Quan és Tosawhiék kalandjában egy sajátos verzióját kapjuk Marcusék csapattá válásának. Ez a történet egyik legjobb része amellett, hogy továbbra is kapjuk a már megszokott minőségű akciót és kisebb-nagyobb harcokat. A csapattá alakulás mellett Zenzele karaktere bontakozik ki jobban. Igaz róla nem tudunk meg annyit, mint Sayáról, de valószínűleg azért, mert az afro-amerikai lány múltjából a folytatásból kapunk további információt. Nála jelenik meg a rasszizmus is, amikor Tosawhi felhozza azt. Ennél a pontnál kicsit elszabadulnak az indulatok és egy elég komoyl szájkaratéba csap át a történet, de örökérvényű dolgokat kapunk. Ilyenek például, hogy hiába tartozol bármelyik rasszhoz, lehetsz fekete vagy félvér, minden embernek megvan a saját keresztje. És nem kell folyton azért utálni a másikat, mert a múltban valamit tettek a népeddel. Illetve lehet utálni, de az nem vezet sehova.

Ezek mellett még Helmut és Petra is elmélkedik a különféle zenei stílusok felhígulásáról, amik által a korábban undergroundnak számító irányzatok sokkal könnyebben eladhatóak lesznek. Ez pedig könnyen ahhoz vezethet, hogy már az ember nem is ismer rá egykori kedvenc metál vagy gót zenészeire. Az Orgyilkos osztály legújabb kötetében tehát a jelenben is fontos témákat érintenek a főszereplők, amik az eddigi számokban nem domborodtak ki ennyire látványosan. Így a már elvárt gyilkolás mellé bőven kapunk agyalnivalót is, ami által egy egészen új irányt vesz a történet. Ezt támasztja alá az is, hogy Helmut amolyan ‘örök optimistaként’ jelenik meg a történetben, ami a sok depressziós és nihilista kamasz között üdítő színfoltként kap. Mert bár lehet a múlton siránkozni és magányos farkasként kóvályogni az életben, hogy aztán mindenkiben az ellenséget lásd, de mindez értelmét veszti akkor ha az embernek vannak barátai. S bár a bizalom törékeny dolog, de ha tényleg egyedül akarunk szembenézni mindennel, akkor nagyon könnyen letérhetünk a saját utunkról.

Amit még mindenképp kiemelnék az az, hogy mennyire precízen emelik be újra a történetbe Marcust és Mariát. Bár a történet elején feltűnnek, de a vége felé egy elképesztően elegáns módját választja Remender annak, hogy egykori főszereplője újra szerves részét képezze a történetnek. Innentől pedig újra felpörögnek az események, amik újra felfokozzák a vágyakozást a folytatás után. Aki hozzám hasonlóan hű olvasója az Orgyilkos osztálynak, annak ezúttal sem kell csalódnia. A sztori továbbra fantasztikus amire tényleg rátesz egy lapáttal az, hogy Remender mennyire zseniálisan bont szét vagy köt össze különböző történetszálakat. A színezésre ezúttal se lehet panasz, bár a korábbi élénk színek helyét a halványabb színű oldalak veszik át. Igazi ebből a szempontból kivétel, de a kedvencem a történet végén lévő lilában és rózsaszínben pompázó drogos jelenet. A folytatásban arra leszek a leginkább kíváncsi, hogy hogyan oldják meg azt, hogy Saya is visszatérjen a többiekhez, illetve hogy milyen őrült kalandokba keverednek hőseink.

A kötetért végtelen hálám örökké üldözni fogja a Fumaxot. Nagy pacsi a srácoknak, hogy általuk elolvashatom ezeket a remek képregényeket, amik az idő során felkerültek a kedvenceim közé. Az Orgyilkos osztály – Ez nem a vég című kötetét most 1000 forinttal olcsóbban itt tudjátok megrendelni.