A chilei elképzelés megfilmesíthetetlen volt. A ’84-es, amerikai verzió az egyik legnagyobb anyagi és kritikai bukás volt, a minisorozatot meg szinte mindenki el akarja felejteni. Mégis itt vagyunk 2021-ben és a komplett filmes világ lélegzetvisszafojtva várja, a sokak által már előre az évtized legjobb sci-fi filmjének nevezett eposzt, a legújabb Dűne filmet. Valóban megérte ez a már-már elviselhetetlen várakozás? A cikk spoilermentes!

Egy krónika leírása

Paul Atreidest (Timothée Chalamet) álmok, pontosabban víziók kínozzák. Víziók amelyek egy számára teljesen idegen, sivatagos helyen játszódnak. Ráadásul életének nem éppen a legstabilabb időszakában történik mindez. Kiterjedt (a történelmi hierarchikus rendszerekre igencsak hajazó) családját az univerzumot uraló császár felvirágoztatás céljából pont erre a kietlen helyszínre rendeli. Ez azonban csak első hallásra tűnik könnyűnek. Egyrészt ott élnek a mindent elnyelő óriás homokférgek és az őket istenként imádó, lázadó fremenek, akikkel már többször meggyűlt a bajuk a korábbi dinasztiáknak. Másrészt az Atreides-ház ősi ellenségei, a Harkonnenek is késüket fenik a bolygóra, az Arrakisra.

Egy krónika megvalósulása

Az előbb feltett kérdésre a válasz, hogy igen. Nagyrészt igen, mert egy valóban ambiciózus, audiovizuális szempontból minden igényt kielégítő mozi született, ami a hosszú, sokakat elijeszthető játékideje ellenére egy percre nem válik unalmassá, holott minden esély megvolt erre. A történet szokásos jó és rossz örök harca, felszabadítással és egy csipetnyi messiás eljövetellel. Unásig ismételt sztori, nem is emiatt annyira hatásos ez a feldolgozás. A világépítés precíz pontossággal követi a könyvet, és ha el is szakad tőle, azt is remekül teszi. Elhisszük, hogy egy élő, lélegző (kitalált), gondosan átgondolt világban járunk. Áthallások a saját világunkra bőven vannak, de ez egy science fiction mű esetén ma már természetes. A dizájn is fantasztikusra sikeredett. Tökéletesen megragadták ezt az érdekes középkori (kardok általi vívás) és utópisztikus (ruhák) kor egyvelegét. A jelenetek rendkívül jól felépítettek, néhány esetén (pl. a dobozos) a libabőrrel egyenlő az elért hatás. Hans Zimmer zenéje ha magában nem is feltétlenül annyira maradandó, de Villeneuve képeivel együtt eléri a kívánt végeredményt. Ennyire izgalmas sivatagábrázolást talán még életemben nem láttam. A történetvezetés bár picit egyenetlen, mindig történik valami érdekes, valami izgalmas, ami fenntartja a figyelmet.

A látványról felesleges ódákat zengeni. Elég megnézni pár kivágott képet és onnantól kezdve nem jutunk szóhoz. Ezt a megvalósítást már nem lehet hova fokozni. Csak egy szóval tudnám körülírni és összefoglalni: gyönyörű. Minden konfliktust, családot, népet, helyzetet megismerünk, még ha röviden is, és itt kezdődnek a bajok. A sodró lendület sok esetben jól tud elsülni egy film esetén. A lényeget látjuk, semmi időhúzásnak számító felesleg. Viszont ebben az esetben sok, fontos információ elsikkad. Érezhető, hogy a teljes megértéshez szükséges információkat, jelenetet kivágtak (vagy le se forgattak). Ezek a moziban, a vásznat nézve rögtön ugyan nem esnek le a nézőnek, de miután visszagondol rá, egyre több lesz a megválaszolatlan kérdés (pl. miért is akarja annyira a báró a homokférgek világát, mi az árnyékban megbújó szereplők indíttatásai).

Igaz, hogy még csak egy első fejezetet láttunk, de a alapszabályokat már itt le kellett volna rakni. Egyszerűen a játékidő nem indokolja ezt a fajta rohanást. Mintha maguk a készítők nem bíztak volna kellően az alapanyagban, vagy sokkal inkább tartottak a türelmetlen tömeg támadásaitól. Most kellett volna igazán bátornak lenni. Részben sikerült szembe menni a mostani filmkészítési hagyományokkal és elvárásokkal, részben nem. Ez a különös egyveleg sakkban tartja és nem engedi teljesen kibontakozni a Dűnét. A két részre szedés számomra nem bizonyult rossz döntésnek. A Kill Bill filmeket hoznám fel pozitív példának. Ott is az első rész volt az őrült módjára pörgő, míg a második már egy sokkal letisztultabb, nyugodtabb felvonás lett, és ez a kész végeredménynek nagyon jól állt. Ha itt is ez a helyzet áll fenn, én már most elégedett vagyok a folytatást illetően. Az igazi mindfuck dolgok még csak most jönnek. A Dűne egy nagyon szép, igényes ígéret, és remélem, hogy ezt a későbbiekben be is fogják váltani a készítők.

Egy krónika szereplői

Most ugrik a majom a vízbe, ugyanis már az alapanyag esetén sem a történet volt a domináló tényező. Ahogy írtam, egy már ezerszer előadott történetről van szó, amit Herbert megfűszerezett egy adag misztikummal, geonómiával, ökonómiával, messianizmussal és megingathatatlan karakterekkel. Vagyis minden olyannal, amivel kompenzálni tudta az alapjaiban egyszerű sztoriját. Ezek a figurák alapból sablonokból építkeznek, mégis a későbbiek során jobbára valamennyiükben egy-egy változás történik, és ez nem csak a könyv második felére igaz. A játékidő gyors lefolyása nem ad elég kapaszkodót ahhoz, hogy rendesen megismerjük őket, pusztán csak vázlat szintén tudunk meg valamit róluk. Két ember kivételével mindenki érdektelen (Leto herceg karizmájának hiánya fáj talán a legjobban). Egyszerűen nincs idejük kibontakozni és többnek lenni egy egyszerűsített, jellemet felvázoló mondatnál (van, akinek körülbelül öt mondattal kellett beérnie a két és fél óra alatt). Az érzelmi azonosulás nélkül a katarzis nem tud annyira működni, a tragédia kevésbé tud hatásos lenni.

A ridegség már a könyvnél is fellelhető volt, de ott a monológok (amiknek egy része innen hiányzik) és a gondolatmenetek által a motivációk és az érzelmek érthetőek lettek. Ezen az azonosulhatatlanságon még az sem segít, hogy kik személyesítik meg a karaktereket. Ennyire izmos sztárparádéja az elmúlt évtizedekben talán egyetlen egy filmnek se volt. A film marketingjének nagy valószínűséggel ez a legnagyobb ütőkártyája. Csak fussuk át a neveket. Timothée Chalamet, Rebecca Ferguson, Oscar Isaac, Josh Brolin, Javier Bardem, Jason Momoa, Zendaya, Stellan Skarsgård, Stephen Henderson, Dave Bautista, David Dastmalchian, Sharon Duncan Brewster, Csang Csen és Charlotte Rampling. Az A-kategóriás sztárlista legteteje. Villeneuve biztos gyeplővel fogta mindegyiküket, ezért a színészi teljesítményre egy rossz szavunk nem lehet. A kinézetükről meg csak annyit, hogy olyan, mintha egyenest a könyvből léptek volna ki. Ilyen szempontból a könyvhűséget nem lehet megkérdőjelezni.

Egy krónika írója

Pontosabban másolója, de még ezt a degradáló jelzőt sem használnám a film rendezőjére, Denis Villeneuve-re. Adaptáló, talán ez az ideális kifejezés. Villeneuve az elmúlt, majdnem másfél évtizedben minden filmjével bebizonyította, hogy ő valóban a visionary director kategóriába tartozik (Snyder fiam, ülj a sarokba!). Neki tényleges elképzelése vannak arról, hogyan nézzen ki markánsan egy film. Legyen szó megalkuvást nem tűrő, a kartellek világában játszódó történetről (Sicario), rendhagyó űrlényes alkotásról (Arrival), vagy egy szolid, lételméleti, pókokkal átszőtt moziról (Enemy). A mai rendezői felhozatalból kevesen tudtak volna egy ilyen jellegű (fél)adaptációt készíteni a Dűnéhez. Végig látszik a filmen, hogy egy klasszis rendező készítette, aki imádja az alapanyagot és a forgatások során végig azon volt, hogy a lehető leghűségesebb formában álmodja azt vászonra, miközben a rendezői kézjegyét mindenre kellő tapintattal rányomta és hagyta, hogy sok esetben a képek meséljenek a dialógusok helyett. Ez egy olyan művészeti ág esetén, mint a film, azért ez nem egy nagy hátrány.

Egy krónika végső megítélése

Nem mondanám, hogy rettentően csalódott vagyok. Talán csak egy kicsit (erre a plusz egy évnyi várakozás is rátehetett egy lapáttal). Tényleg az történhetett, hogy (a Herbert könyvsorozathoz passzoló példával éljek) a messiást vártam, de csak egy prófétát kaptam. A Dűne nem annyira megalomán, mint a rendező korábbi filmje (Szárnyas fejvadász 2049), ugyanakkor részben pont emiatt nem tud annyira jó lenni sem. Egy nagyon szépen, igényesen megcsinált, iparosmunkának egyáltalán nem nevezhető mozgókép, ami a karakterei és a történettálalása miatt hiányérzetet hagyhat az emberben. Ez a kis keserű szájízzel megfogalmazott mondat azonban ne vegye el senkinek se a kedvét, ezt a filmet látni kell és mindenképpen moziban. Csak úgy lehet teljes mértékben átélni ezt az élményt, amire még a hibáival együtt sem lehet haragudni. Plusz valóban nem lenne rossz, ha megvalósulna az a bizonyos Paul Atreides-trilógia.

A végére pedig jöjjön egy idézet a Pink Floyd-tól már csak a film előzetesére és Jodorowsky el nem készült agymenésére emlékezve:

,, … and if the dam breaks open many years too soon,

and if there is no room upon the hill,

and if your head explodes with dark forebodings too,

I’ll see you on the dark side of the moon.’’

A filmet múlt héten pénteken láttam a holland Groningen városban.