Xeno-: a görög „xénos” szóból származik. Főnévi alakja „idegen”-t, vagy „vendég”-et jelent, míg melléknévként a dolgok idegenségére, furcsaságára utal. Botanikában, orvostudományban, ásványtanban, társadalomtudományokban, zoológiában is használt szó.

Xeno: az, aki nem ember. A Brandon Hackett által felvázolt jövőben már nem csak az számít az emberek számára, hogy kinek milyen a bőrszíne, vallási-, vagy nemi hovatartozása, politikai identitása, hanem az is, hogy mely bolygón született. Az emberiség 2058-ban ráébredt, mennyire nincs egyedül a világban. Akkor érkeztek meg a Földre az idegen fajok első képviselői és akkor indult útjára otthonáról megannyi ember a csillagok közé.

Ez pedig rengeteg új probléma elé állította az embereket.

Fermi versus science fiction

A huszonegyedik század közepére az emberiség tovább haladt saját pusztulásának útján, ám hirtelen jóval nagyobb gondjuk is lesz a túlnépesedésnél. A Földre nyíló féreglyukakból két faj képviselői érkeznek a bolygóra, hogy a számukra kijelölt helyen éljenek tovább. A kozmikus vándorlást ugyanis egy ismeretlen eredetű, magasabb tudattal rendelkező faj, a migrátorok irányítják. Legalábbis az emberek így gondolják róluk, ugyanis a migrátorok nem mutatkoznak meg a be-, és áttelepítés első napjaiban. A Föld egy hatalmas gyarmatbirodalom részévé válik, melyen négy fajnak kell a migrátorok felügyelete alatt osztoznia.

A hidrák a mélytengeri élethez alkalmazkodott faj, akik magas frekvenciatartományú nyelvet használnak. Ők egy energiaközpontú társadalomból érkeznek, egy mára egyre forróbbá váló holdról, melynek felszínét még jég borítja. Azonban a jég egyre vékonyabb a túlzott energiafogyasztás miatt lerakott atomhulladéktól. A firkák a Spektrum bolygón szorongó civilizáció tagjai, akik kétcsatornás, füttyögő kommunikációs rendszert használnak. Számukra a színek, az alkotás és a művészet az önkifejezés egy mindennél magasabb formája. Az ostorosok pedig egy régen hatalmas és fejlett faj utolsó, túlélésért küzdő képviselői, akikkel a kommunikációt az emberiség a mai napig nem tudta megoldani.

Brandon Hackett lefesti a sci-fikben már sokszor elképzelt szcenáriót és egy lehetséges utat vázol fel, mihez is kezd majd az emberiség, ha kapcsolatba lép egy idegen civilizációval? A földönkívüliek érkezésével az emberiségnek meg kell osztani saját életterét más fajokkal, mindemellett meg kell tanulnia osztozni az ő kincseiken, technológiájukon és problémáikon is.

Az idegenek érkezésével az emberiség fókusza önmagáról végre másokra tolódik. Így lett a Földből egy migrátor gyarmat, az idegenekből pedig xenók.

Egy idegen világ

„2117-ben a Föld lakossága tizenötmilliárd fő: ebből hatmilliárd ember, kilencmilliárd idegen fajú, más néven xeno.”

Brandon Hackett – Xeno (Agave, 2017)

A csillagászati léptéket öltő népvándorlás hullámai lecsendesedtek, az emberiség pedig a migrátorok folyamatos kontrollja mellett együtt él a Földön és másik két faj anyabolygóján a firkákkal és a hidrákkal. A fajok közti kommunikáció, az együtt élés képessége, a kölcsönös tolerancia és megértés talán még sosem volt ennyire nélkülözhetetlen a fennmaradáshoz, mint most. Az embereknek muszáj megismernie a másik két civilizációt, hiszen aki lázadni próbál a kultúrák keveredése ellen, a migrátorok haragjával találja szemben magát.

Dr. Olga Ballard, a regény narrátora egy fiatal xenológusnő, aki mindenki másnál jobban ismeri az idegen kultúrákat. A fiatal kutatónő különleges tudás birtokában van, hiszen nem csak irodában ülve tanulmányozta a xenókat. Olga firkák között élt, ismeri a hidrák szokásait és édesapja elvesztését kutatva az ostorosokról is rendelkezik számottevő ismeretekkel. Szakértelmének köszönhetően egyre fontosabb szerephez jut egy olyan küldetésben, ami akár az egész emberiség és a többi xenofaj sorsát is megváltoztathatja. Ami a regény első oldalain még összeesküvésnek tűnhet, egy monumentális, világokon túl nyúló küldetéssé növi ki magát. Olgának pedig nem csak a saját múltjával, de az emberiség és a xenók közös életéért is meg kell küzdenie.

Az olvasói elváráshorizont és ami mögötte van

Az idegen civilizációval találkozó emberiség nehézségeiről már szót ejtettünk, de miféle problémákkal is kell szembenéznie egy sci-fi írónak? A hősöknek lebegniük kell zéró g-ben, az űrhajókon a nehézkedést generálnia kell valaminek, meg kell nyitni valahogy a féreglyukakat, meg kell oldani a gyakran fényévnyi távolságokba nyúló kommunikációt… és bizony meg kell érteniük egymást a karaktereknek.

A Xeno egy remekül felépített, kiterjedt, részletes világ, bár aki olvasott már Hackett-től, nem fog meglepődni azon, hogy az író igyekezett mindenre gondolni. Találkozunk implantátumokkal, nanorészecskékkel, magasan fejlett idegen technológiával, azonban ami a leginkább egyedi a világban, az a kommunikáció megoldása. A firka, hidra, ostoros és ember fajok kommunikációs rendszere annyira különböző, hogy az egyes nyelvek lefordításának óriási szerep jut. Hackett ezt pedig gyönyörűen alkalmazza, nemcsak a leíró részekben, hanem az egyes xeno karakterek szövegében is.

Az irodalomtudomány egyik legnagyobb kérdése, hogy mitől lesz egy mű klasszikus? Mondják, hogy az, ami az adott korban a közízlésnek a legkevésbé felel meg, az elváráshorizonttól a legmesszebb van, az utókor számára gyakran klasszikus irodalommá értékelődik fel. A Xeno jó eséllyel jár ebben a cipőben. Nem egy könnyű olvasmány az olvasó számára, sem a témaválasztás, sem a karakterek dinamikája nem teszi azzá. A regényben számos nagyon is aktuális kérdés helyeződik át fikciós térbe és vesz valódi, galaktikus léptéket.

Ha Cixin Liu univerzuma egy Sötét Erdő-re emlékeztet, Brandon Hackett Xeno-világa maga egy áthatolhatatlan sűrű dzsungel.

Miért olvasd el?

Mert Hackett kortárs és ha ismerni akarod rendesen a zsánert, nem szabad kihagyni. A Xeno egy rendkívüli, felkavaró, már-már helyenként bizarr mű, ami garantáltan borzongva hagyja az olvasót.

Ezen kívül azért, mert a sci-fi klasszikus toposzai között felfedezhetsz benne fájdalmasan aktuális kérdéseket, de az író még így is meg tud nevettetni olyan poénokkal, amiket csak egy magyar olvasó fog érteni.

Végül pedig azért, mert Olga Ballard egy szuper, sokrétű, vagány női karakter, aki nagyon jól áll ennek a sci-finek.

Ha tetszett, és még szívesen gondolkodnál arról, hogy az emberek hogy viselkednek majd az idegenekkel, vagy ahogy Hackett mondja, Xenókkal, ajánlom szeretettel az alábbi klasszikusokat:

• Arthur C. Clarke – Randevú a Rámával
• Stanislaw Lem – Solaris
• Friedrich Pohl – Az Átjáró.