Még a nyáron írtam nektek a Mafia 1 és Mafia 2 Definitive Edition játékokról és most, egy kisebb szünet után folytatnám ezt a remake/remaster cikksorozatot, hiszen a befejező epizóddal még adós vagyok. Megmondom őszintén, a harmadik és idáig befejező epizód 2016-os megjelenésekor meglehetően vegyes fogadtatásban részesült. Olyannyira, hogy végül soha nem mertem beruházni rá és belevágni. Így számomra teljes mértékben az újdonság erejével hatott ez a remake. De vajon érdemes volt? A következő bekezdésekben leírom.

A Mafia 3 sok dologban szakít a korábbi két epizóddal, ami az egyik alapja volt a már említett vegyes fogadtatásnak. A klasszikus 1930-1950 közti/környéki időszakból és modern metropoliszi környezetből áthelyezték a körítést a tipikusan déli, louisianai New Bordeaux-ba helyezték át a Vietnami háború csúcspontjának környékére, 1968-ba. Egyébként ez is egy változtatás/újítás az előző részekhez képest, hiszen nem egy kvázi élettörténetet követhetünk végig, hanem csak egy rövid időszakot a karakterek életéből. Mindezek mellett a gameplay is sokkal inkább az akció és az árkád-jellegű, filmes élmény irányába tolódott el, a korábbi részek lassabb, realisztikusabb, megfontoltabb játékmenete helyett. Az erős sztorivezéreltség helyett pedig az open-world kapott nagyobb hangsúlyt. A karakterközpontúság helyett pedig inkább a birodalomépítés került előtérbe.

Történetünk szerint az árva és eleve bajos gyerekkorú Lincoln Clay éppen hazaérkezik Vietnamból, ahol egy különleges egység tagjaként vett rész a legextrémebb és legelborzasztóbb küldetésekben és persze ahol alaposan kiképezték a nem hagyományos hadviselés eszközeire és módszereire. Minden klasszul indul, fogadott családja Sammy Robinson és fia, Ellis nagyon örülnek visszatérésének, szeretnék is gyorsan újra bevonni a közösség vérkeringésébe. Sajnos ez a vérkeringés némi…kevésbé illegális tevékenységet is jelent, amitől James Ballard atya, akinek árvaházában a fiú nevelkedett, óva próbálja inteni Lincolnt. De hát a leveskimérés a rászorulóknak nem fizet túl jól, ráadásul Sammy, aki nem csak kocsmáros, hanem a helyi közösség és bűnbandák egyik vezető alakja, és nem mellesleg nagy adósa az olasz maffiának. Így hát Lincoln kénytelen-kelletlen marad és segít Sammy-nek kimászni a kulimászból.

Vagyis segítene, de egy „kicsit” átverik őket és az adósságukat rendezendő meló inkább a kivégzésükké válik, melynek következtében Lincoln golyót kap a fejébe. Némi lábadozás után felébred, megtudja, hogy Sammy, Ellis és cimborája Danny mind meghaltak. Innentől kezdve már csak a bosszú élteti, és az atya rosszallása mellett, Vietnamban megismert CIA-s cimborája, John Donovan segítségével neki is lát, hogy lerombolja a Marcano família birodalmát, mely a legmélyebb és legmagasabb szintekig is átgyűrűzi New Bordeaux városát. De egyedül túl nagy falat lenne ez egy szegénynegyedből származó fekete srácnak, így Donovan ügynök gyorsan össze is üti a tervet. A tervet, ami pontosan ugyanaz, ahogy a Vietkong befolyását építették le nem is oly sok idővel korábban a háborúban. Ehhez előbb megfelelő szövetségesekre van szükség, majd pedig az ő erejükre építve szépen, szisztematikusan lebomlasztani az ellen befolyását és erőforrásait.

És nagyjából ez alkotja a játék törzsét. A feladat az, hogy városrészről városrészre járva, negyedről negyedre beférkőzünk a Marcanók rendszerébe, infót gyűjtünk, tagokat állítunk magunk mellé, belerondítunk a helyi bizniszbe, pusztítunk, rombolunk, gyilkolunk, míg a helyi kisfőnök be nem rág Lincolnra és elő nem bújik, hogy aztán őt magát is az örök vadászmezőkre küldjük. Amint elfoglaljuk az összes negyedet és magunkévá tesszük az összes városrészben futó bizniszt, a területet átadhatjuk egyik szövetségesünknek, aki aztán átveszi annak irányítását és hozza nekünk a pénzt. Persze a pénzen felül a jótett helyébe jót is várhatunk, partnereink a minél nagyobb hatalomért cserébe különböző szívességeket ajánlanak fel nekünk, ami lehet valamiféle fegyver, segédlet, stb, amik komoly előnyhöz juttathatják Lincolnt a spagettizabálókkal szembeni harcban.

Az egész hatalomátvétel amúgy egy egész szórakoztató folyamat, hiszen rétegről rétegre kell lehámoznunk a környék és ezzel együtt az öreg Sal védelmét. Minden városrész, minden környék más és más bizniszben utazik, ami az olasz bűnszövetkezet tárcáját gyarapítja. Ezek pedig általában mind baromi ötletesek és érdekesek, így szíves örömest vetjük bele magunkat a „melóba”. Kell is ez a pozitívum, ugyanis maguk a feladattípusok eszméletlen repetitívek és ha nem lenne meg a hangulatfaktor, akkor kb a negyedik-ötödik ugyanolyan küldetésnél már csak forgatnánk a szemünket unalmunkban. Sajnos az unalom így is, úgy is eljön értünk, de ha rá tudunk hangolódni a sztorira, akkor alaposan ki tudja ezt tolni a játék. Ettől függetlenül nincs mentség, a Hangar 13 nagyon lusta módon állt hozzá ezekhez a tevékenységekhez.

Hasonló a helyzet az sztori szerves részét nem képező, de azokat kiegészítő mellékküldetésekkel, melyeket a szövetségeseink sóznak ránk annak érdekében, hogy további szívességeket kapjunk tőlük, lojálisabbak legyenek, illetve hogy némi háttérinfót kapjunk a múltjukról. Az alapötlet ezeknél is érdekes, de sajnos szinte minden egyes küldetés pontosan ugyanaz, így a harmadik-negyedik környékén már inkább nyűg, mint szórakozás A sztoriküldetések azonban szerencsére ennek pont az ellenkezői. Látszólag a fontosabb eseményeket bemutató jelenetekre sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a fejlesztők és nagy odaadással pakolták össze a pályákat. Itt a változatosságra sincs panasz. Van akciódús lövölde, lopakodás a mocsárban, autós üldözés…amit csak akarsz. Talán egyetlen egyet sem tudnék mondani amelyik során ne szórakoztam volna remekül, ami azért szép teljesítmény. De ez kell is, hiszen a lapos köztes feladatok nem kápráztatnak el minket.

Egyébként az igényesség elmondható magáról a sztoriról is. Persze nem fogunk hasra esni Lincoln bosszúhadjáratának egyediségétől, már százszor láttuk ezt a szitut. De szerencsére a tálalás itt is zseniálisra sikerült. Az egész történetvezetés úgy van felépítve mint egy bűnügyi minőségibb bűnügyi krimi és az egészet megcsavarják azzal, hogy az egészet egy, a Lincoln ügyében nyomozó FBI ügynök visszaemlékezéseivel és Donovan egy testületi meghallgatásával teszik keretbe. Így lényegében a sztori az ő elmesélésük és visszaemlékezésükön keresztül bontakozik ki. Pl. amikor elszúrunk valamit és elbukjunk a küldetés, vagy meghalunk, akkor Maguire ügynök még meg is jegyzi, hogy nem így történtek az események. Apróság, de nagyon jópofa. Nekem különösen bejött ez a félig doku, félig sorozat-szerű megoldás. Videojátékban nagyon ritka ez a történetvezetési megoldás és mindig nagy öröm számomra mikor valaki bevállalja.

A Hangar 13 a töltőképernyőn felhívja a figyelmet arra is, hogy egy olyan korszakot igyekeznek bemutatni ahol a politikai korrektség még maximum csak csírájában létezett és ahol a faji ellentétek még mélyen átitatták az amerikai, főleg a déli társadalmat. És látszólag valóban fordítottak energiát arra, hogy ez a kevésbé pozitív aspektusa is a történetnek hitelesen legyen ábrázolva. Vannak üzletek ahova Lincoln nem teheti be a lábát a bőre színe miatt (ilyenkor a tulaj kitessékeli, vagy akár rendőrt is hív), vannak küldetések ahol csak trükkel tud egyes helyekre bejutni, rendszeresen képébe tolják az N betűs szót és az egyik legalapvetőbb ellenséges frakció a Dixie maffia és a velük együtt működő, a KKK helyi megfelelője, a Déli Unió. Ugyanakkor kicsit úgy éreztem, hogy féltek is igazán megmutatni a korszak valóságát és próbálták annak élét elvenni. Persze ez abszolút érthető, nem is hibáztatom őket érte, de úgy érzem, hogy a történetbe nagyon is belefért volna ennek az erősebb kidomborítása. Már csak az elgondolkodtatás miatt is.

Külön szólni kell a szerintem a játék fénypontjaként szolgáló színészi munkáról. Minden egyes karaktert profi művész alakít, akik látszólag nem csak hakniként tekintettek a Mafia 3 munkálataira és tökéletes beleéléssel játszották el karaktereiket. Ezt pedig tovább erősítik a mai napig helyüket megállító arcmodellek. A színészeken kívül az írók is remek munkát végeztek a karakterekkel, ugyanis még a mellékkarakterek is alaposan ki vannak dolgozva. A legfontosabbak közt ott van persze a főhős, Lincoln, a fiatal, de sokat megélt veterán és az ő segítői; az emberek által meggyötört, de hitében megingathatatlan James Ballard atya; az intelligens, rideg profi, John Donovan ügynök. Rajtuk kívül pedig fontos szerep jut Lincoln szövetségeseinek/bűntársainak: A korábban a fiú által megtépázott haiti bűnbanda vezetője, Cassandra, aki a vudu rituáléktól sem riad vissza; a részeges autószerelő és csempész, Thomas Burke, akinek fia Sammy-vel és Ellis-szel együtt a Marcanók keze által halt meg a nagy rablás után és a második részből visszatérő Vito Scaletta, akitől a Marcanók mindenáron próbálnak megszabadulni és csak a második rész végi üzlete a maffiabizottsággal tartja életben.

Oké-oké, szóval jó a sztori meg minden, de milyen játszani a játékkal? – gondolhatjátok. Nos alapvetően azt kell mondjam jó. Kifejezetten jó ötlet volt a harmadik részt elvinni a teljes open world irányba, ugyanis New Bordeaux, vagyis New Orleans kissé görbe tükrös karikatúrája abszolút megérdemli. A különböző szomszédságokban különböző népességet, járműveket és élményeket találhatunk. Különböző üzletekbe térhetünk be, parkokat látogathatunk meg, leugorhatunk a partra, vagy éppen a mocsárba, róhatjuk a komplett megyének beillő terület útjait, komcsi propagandaplakátokat téphetünk le, magazinokat, vagy Vargas festményeket gyűjthetünk. Ugyanakkor sajnos nem teljes az öröm, ugyanis hiába a zseniálisan kidolgozott, megtöltött város, az mégis üresnek hat. Az utcákon fellelhető emberek mennyiség még rendben is lenne. De viszonylag gyatrán (vagy sehogy sem) reagálnak Lincoln tetteire. Így nem túl életszerű a new bordeaux-i élet. És akkor még azt is említhetném, hogy hiába vannak éttermek, boltok, ott semmit nem fogyaszthatunk vásárolhatunk. Kihagyott ziccer, kár érte, mert sokat dobna ez az összhanglaton.

Korábban volt már szó a küldetések kettősségéről és ez valóban eléggé kellemetlen. Ami viszont kimosdatja az unalmas küldetéseket, az a kimondottan élvezhető gameplay. Tudom, hogy az eredeti megjelenéskor sokaknak ez sem tetszett, de szerintem egyáltalán nem rossz ez az akciódúsabb irányvonal. Tény, hogy nagyon más, mint a korábbi részeké, de abszolút élvezhető. Sőt, talán még élvezetesebb is. A gunplay szórakoztató és viszonylag könnyen kezelhető a rendszer. Egy rakás fegyver közül válogathatunk, de egyszerre csak egy elsődleges és egy oldalfegyver lehet nálunk a különböző „kütyük” (molotov koktél, gránát, akna, stb) mellett. A fegyverek mindegyike egyedi módon, egymástól eltérően viselkedik és hangzik. Mindenki megtalálja a számítását, a Rambo-görcsben szenvedők, a sunnyogós nindzsák és a mesterlövészek is. A Trilogy kiadás részei közül pedig itt működik legjobban a lopakodás. A magam részéről minden játékban előnyben részesítem a csendes megoldásokat, így kifejezetten örültem, hogy ebben a játékban értelme is van ezzel szenvedni. Persze előbb-utóbb így is, úgy is tűzharc lesz a dolog vége, de így megy ez.

A játékmenet másik alapvető eleme a vezetés, hiszen időnk nagy részét valami négykerekű alkalmatosság volánja mögött töltjük. A vezetés is sajnos megkapja a csaknem teljes játékra jellemző kettősséget. Maga a tevékenység zseniális. Nekem itt is bejött az árkádosítás, kis túlzással olyan száguldozásokat és kunsztokat tolhatunk le, mintha egy Need For Speed epizóddal játszanánk. A kocsik jól kezelhetőek, a rendszer itt is könnyen kitapasztalható és élvezettel használható. A probléma ott van, hogy a vezetés totál öncélú az egész játékban. A küldetéseken kívül kb. csak azért autózunk, hogy eljussunk a küldetéshez…és ennyi. Furikázunk A-ból B-be. Ami persze az autók kezelése, a hangulatos zene és az elsuhanó táj miatt poén (ezekről később). Legalábbis egy ideig. De hosszú távon, amikor a néhány perces mellékküldetések közt majdnem ugyanannyi, vagy akár hosszabb ideig csak az üres furikázás megy, na akkor néha azért már beüt az unalom.

Van egy dolog ami azonban képes kompenzálni minden ilyen problémát, az pedig a zene. Na az egész egyszerűen zseniális és már-már a GTA magasságait súrolja. A 2K kapcsolatokat és pénzt nem használva kiválogatta a Vietnam-éra (egészen pontosan 1968) legjobb és legismertebb zenéi közül a legnagyobb slágereket és bepakolta őket összesen 3 különböző rádióállomás műsorába. Van valami igazán különleges élmény abban amikor egy klasszikus izomverdával csapatunk egy Credence Clearwater Revival, The Rolling Stones vagy épp a király, Elvis Presley számaira. És ha ez önmagában nem elég akkor ott van Jesse Harlin remekbe szabott soundtrackje is amellyel zseniálisan fogja meg a játék, a környék és a korszak hangulatát. AZ ő munkásságáról már a Mafia: Definitive Edition és korábban a Star Wars: Republic Commando kapcsán is ódákat zengtem. Utóbbival a legjobb videojátékos zenék listájára is felkerült. Szóval sejthetitek mennyire jó itt is a zene.

A cikk végén emlékezzünk meg a képi világról is. Ugyebár ez a rész is megkapta a Definitive Edition plecsnit, máskülönben ugye nem lehetett volna kiadni a trilógiát újrakevert csomagban. Ahogy a cikk elején is említettem, nem játszottam a 2016-os eredetivel, így azt nehezen tudom megítélni, hogy grafikailag mekkora a változás. A szaksajtó és a játékosok véleménye szerint azonban nem túl komoly. Én pedig kb hasonlót sejtek, ugyanis a Mafia 3: Definitive Edition pont úgy néz ki, mint egy 5 éves játék, ami kapott némileg feljavított textúrákat, jobb bevilágítást…és hát, nagyjából ennyit. Ahogy elnézem a képeket, videókat a karaktermodellek már ott is elég menőn néztek ki, a magasabb textúraszám itt pedig csak még tovább javít a helyzeten. És a mocap is zseniális. Ahol viszont ismét előjön a vegyesfelvágott érzés, az a környezet megjelenítése. A város, a tereptárgyak gyakran elnagyoltak és mosottak. Nagyon. És ez még szerintem 2016-ban sem volt igazán tuti. Ugyanakkor maga a látványvilág, a város megjelenítése egyszerűen zseniális és hihetetlenül hangulatos. Kár a felemás élményért.

Főleg ha azt vesszük, hogy a játék még a remaster verzióban is kifejezetten bugos. De annyira, hogy a Fallout 4 mellett ez volt a másik olyan játék amit kis híján elengedtem és nem vittem végig. A 2K launcher teljesen véletlenszerűen képes úgy dönteni, hogy valamiért nem érzékeli a telepített játékot és futtatni azt. Egyetlen megoldás direktben elindítani az alkalmazást a mappából. Azt hinnéd így megoldódik a gond, ugye? Hát nem! Ugyanis ezzel a megoldással valamiért „nem emlékszik” az addigi mentéseidet (sem a beállításaidat) és a játék nulláról indul el. Így történt, hogy 10-12 órányi játékot vesztettem el. És sajnos sokan jártak/járnak hasonlóan, sőt, van aki ennél rosszabbul. A 2K pedig nem kínál semmilyen megoldást. Szerintem ez a vicc kategória és nem a jó fajta. És akkor ehhez vegyük hozzá az audio, grafikai és egyéb technikai bugokat. Eltűnő (főleg átvezetők közben) hangsáv, beragadó, tereptárgyakba beolvadó karakterek, szkripthibák és nagyjából minden amit el tudsz képzelni. És a hab a tortán a gyakorta nevetséges irányítás, melyhez a tessék-lássék módon módosítható gombkiosztás párosul. 2021-ben.

Összegezve tehát a Mafia 3 egy nagyon jó ötleteket felvonulható, de mérhetetlenül középszerűen megalkotott játék, amint a Definitive Edition kiadás is magával hozott. Sajnos érthetetlen számomra, hogy ha már újrakeverték a játékot, akkor miért nem javították ki a gikszereket. De legalább az eredeti verzió tulajdonosai ingyen is megkaphatták. Még csomagban fizetni érte is oké, de önmagában felejtsük el. Ugyanakkor ha el tudunk vonatkoztatni a negatívumoktól, vagy olyan mázlisták vagyunk, hogy nem jönnek elő a nagyobb bakik, akkor egy kifejezetten jó mókának nézhetünk elébe, hiszen maga a játékmenet jó buli, a korszak megjelenítése zseniális, a hangulat nagyon patent. Én el tudtam merülni 1968 Louisiana államában, de ettől függetlenül a Mafia 3 és pláne a Definitive Edition egy kihagyott ziccer. Talán legközelebb (ha lesz).