Az ezredforduló hajnala előtt nem sokkal 1999-ben Lana és Lilly Wachowski párosa forradalmasította mindazt, amit egészen odáig az akciófilmekről, valamint a sci-fi műfajáról gondoltunk. A Mátrix nagyon rövid idő leforgása alatt óriási méretű rajongótáborra tett szert, így ezek után nem is lehetett kérdés, hogy Neo, Trinity, Morpheus és a többiek története itt ezen a ponton még nem érhet véget. A legelső Mátrix ugyanis csak a jéghegy csúcsának tetejét kapargatta meg azzal kapcsolatban, mennyi minden rejlik valójában ebben az univerzumban. Persze ahogyan az megannyi másik franchise esetben is megtörtént korábban, a folytatások esetében a rajongótábor ketté szakadt, aminek egyik fele mai napig szereti ezeket a filmeket, míg a másik fél legszívesebben tudomást sem venne róluk. Tartozzunk bármelyik csoportba is, abban nagyrészt egyetértés van a két tábor közt, hogy a Mátrix trilógia zárása bár nyitva hagyta a kaput egy későbbi negyedik epizód számára, egy újabb Mátrix filmre már nem biztos, hogy szükség van, amire sokáig maguk a Wachowski nővérek is nemet mondtak.

Azonban teltek, múltak az évek, a világ pedig eljutott arra a pontra, ahol többé már nem a merész, újító alkotói szándékkal megszülető Mátrixhoz hasonló alkotások, hanem a kényelmes, jóleső nosztalgiára felépített, gondosan fókusz csoportozott rebootok, remakek, na meg jól menő biztos pénzt termelő franchise filmek vették át a mainstream mozi felett az uralmat. Egy ilyen helyzetben pedig többé már nem az volt a kérdés, hogy vajon a Warner mikor ad zöld lámpát a negyedik Mátrixnak, hanem hogy vajon az új Mátrixnak szükségszerűen be kell-e majd állnia abba a sorba, amelyből eddig szinte egyetlen egy újjáélesztett szellemi termék sem tudott megszökni. Így hát nagyon is fennállt a veszélye, miszerint a Mátrix: Feltámadások címre keresztelt negyedik felvonás a kötelező köröket letudva, némi kellemesen ismerős nosztalgiára, meg egy jó adagnyi fanservice-re építve igazából semmi újjal nem fogja tudni bővíteni a Mátrix eddig ismert mitológiáját. Mert hát minek erőlködjenek itt a filmesek, ha a közönség egy jelentős része bőven megelégszik a színes-szagos külsővel ellátott, lényegében újra csomagolt Mátrix élménnyel is? Sőt továbbmegyek a Mátrix rajongók egy jelentős hányada valószínűleg nem is akart mást, minthogy ismét ugyanazt érezhesse, mint amit a legelső film során megtapasztalt sok-sok évvel ezelőtt.

Az ezúttal viszont a testvére nélkül dolgozó Lana Wachowski fittyet hányva az összes létező elvárásra, fogta magát és valóban visszatért a Mátrix forrásához, csak ahelyett, hogy még egyszer szóról-szóra újra elmesélte nekünk volna a már ismert történetet, inkább egy teljesen új megvilágításba helyezte azt. A Mátrix: Feltámadások eme roppant bátor kreatív döntés hatására immáron nemcsak narratívájában, de felépítésében is polarizálódik. Azaz minden ismerős dologra jut valami, ami alapjaiban változtatja meg nem szimplán a Mátrix univerzum addig ismert szabályait, de magát a filmélményt is. Itt tehát a kérdés már nem merül ki annyiban, hogy a piros vagy a kék kapszulát választjuk-e. Ehelyett sokkal inkább azt kezdi el fejtegetni, hogy vajon képesek vagyunk-e elfogadni annak a tényét, miképpen bárhogyan is döntünk, az örök körforgásban lévő ciklust képtelenség megtörni. De ha tegyük fel lehetséges is valamily módon véget vetni az önmagukat részben ismétlő eseményeknek, ezzel változtatunk-e bármin azon kívül, hogy egy újabb ciklust indítanánk útjára?

Izgalmas kérdések ezek, amelyek egy részére bár kapunk válaszokat, de ahogyan azt az előző három Mátrixnál láthattuk, ezek a válaszok csak újabb kérdéseket fognak felvetni, miközben visszaküldenek minket az eredeti felvetéshez, hogy vajon az igazság befolyásolja-e bármiben is az addig megszületett gondolatainkat. A Feltámadások a történet komplexitását tekintve tehát most sem adott alább, sőt megmerem kockáztatni, hogy talán a franchise egyik legösszetettebb narratívájával rendelkezik, ami leginkább annak köszönhető, miszerint a film nem egyszerű utalásként tekint az eredeti trilógia eseményeire, hanem szervesen a történet alappilléreiként építkezik rájuk. Ha tehát vannak fehér foltok a korábbi Mátrix mozikból, akkor nagyon is ajánlott újrázni őket, mert a Feltámadások ugyan ezek nélkül is érthető, de a végén azért mégiscsak ott motoszkálna bennünk a hiányérzet, hogy esetleg lemaradtunk valamiről.

Ehhez hasonlatos egyre nyugtalanítóbb érzések nyomasztják a valamilyen csoda folytán ismét az élők sorát gyarapító Keanu Reeves-et vagyis Thomas „Neo” Andersont is, aki terapeutájával a Neil Patrick Harris által életre keltett Elemzővel igyekszik gyógymódot találni azokra a visszatérő rémálmokra, amik könnyen lehet, hogy talán nem is annyira a képzelet szüleményei. Innen pedig talán ismerős a képlet: Az újfent kételyek közt tengődő Neo-nak így még egyszer választani kell, ám ez a döntés ezúttal közel sem annyira egyértelmű, mint egykor volt. De hogyan is lehetne, amikor a Mátrix az emberi elmével ellentétben képes tanulni a korábban elkövetett hibáiból, amit Lana Wachowski némi önreflexió közepette nem is rest kicsit az orrunk alá dörgölni, miközben a negyedik falat áttörve lényegében középső ujjat mutat a nosztalgiára épülő, lelketlen és pénzéhes álomgyárnak. Na meg az azt mindenféle kétkedés nélkül kétpofára zabáló közönségnek. A kétségtelenül jogos kritika ugyanakkor bármily meglepő is legyen még mindig nem az a pontja a Feltámadásoknak, ahol a part végleg ketté szakad.

Arra ugyanis nagyjából a két és fél órás játékidő második feléig kell várnunk, mikor is lehull a lepel, és biztosra veszem sokan rémületükben a szívükhöz fognak kapni, amikor rájönnek, hogy az új Mátrix immáron nem az akciófilm, hanem inkább a romantikus dráma műfajában szeretne nagyot gurítani. Tisztában vagyok vele mennyire rémisztően hangozhat egy ilyen kijelentést feldolgozni, csakhogy az ehhez hasonló provokatív húzások valójában mindig is a Mátrixhoz tartoztak, elég csak visszagondolni a második és harmadik epizód néhány szintúgy megosztó narratív megoldására. Az akciójelenetek hiánya miatt viszont így is kár aggódni, jóllehet érdemes számításba venni, hogy noha a harcok koreográfiája, az észbontó kaszkadőrmutatványokkal végrehajtott áll leejtő pillanatokból most sem fogunk feltétlen hiányt szenvedni, de ezek minőségüket tekintve közel sem ütnek akkorát, mint azt elvárnánk. Habár azt meg kell hagyni, hogy a lassan a 60-ik életévéhez közelítő Keanu Reeves még mindig piszkosul jó formában van, és igen abban a bizonyos jelenetben valóban ő szerepel, nem pedig egy erre kiképzett profi kaszkadőr.

Nem is tudom mit mondhatnék még a Mátrix: Feltámadásokról anélkül, hogy komolyabban átlépném a spoilermentes zóna határait. Biztosra veszem, hogy sokaknak emészteniük kell majd a Feltámadásokban látottakat, mivel Lana Wachowski a tőle megszokott kompromisszumokat nem ismerő módon, akárcsak 1999-ben úgy most is rendesen a feje tetejére állított mindent, amit addig kőbe vésett igazságként tartottunk számon. Így bár az összkép tekintetében Neo és Trinity nagy visszatérése közel sem lett egy minden elemében tökéletes alkotás, mindazonáltal az összes jogosan felvetett hibája ellenére én amondó volnék, hogy még így is érdemes nagy becsben tartanunk. Elvégre manapság már nem minden nap találkozhatunk olyan gigantikus költségvetésből készülő stúdiófilmmel, melynek igenis van mersze szembe szállni a moziélményt belülről rágó és ha nem vigyázunk szép lassan végleg felemésztő legnagyobb rettenettel: Amit úgy neveznek, hogy a néző igényeinek maximális és szolgalelkű kiszolgálása.