Ha valamire rájöttem ez után a könyv után, hát az az, hogy több gyerekkönyvet kéne olvasnom. A Small Spaces (Apró terek) nem az én korosztályomat célozta meg, még csak a műfaj sem a kedvencem, de mégis úgy berántott, ahogy könyv elég régóta nem. Katherine Arden már a Winternight trilógiával bebizonyította, hogy nagyon tud írni, de már az is egyértelmű, hogy nem csak egyfélét, és nem is akárhogyan.

Történetünk főszereplője a 11 éves Olivia, aki édesanyja elvesztését próbálja feldolgozni, társaitól elszigetelődve a könyveiben keres menedéket fájdalmassá vált valósága elől. Egy délutánon összehozza a balsors egy furcsa nővel, és annak még furcsább könyvével, amitől az éppen megszabadulni készül. Ollie ellopja tőle a könyvet, és itt kezdődnek a bonyodalmak: a könyv mesél egy lányról, és a két fivérről, akik szerették őt, valamint a „mosolygó férfiről” és a vele kötött alkuról. Ami elsőre egyszerű kísértethistóriának látszik, végül valami sokkal fontosabb és baljóslatúbb dologgá válik. Ollie a másnapi, környékbeli farmot megcélzó tanulmányi kiránduláson ugyanis bele talál botlani a könyv szereplőinek sírhelyébe, és a fikció megszűnik fikció lenni. Ekkor már biztos benne, hogy itt valami nagyon nincs rendben, de a teljes zűrzavar igazán akkor uralkodik el, mikor hazafelé tartva az iskolabusz megadja magát hőseink alatt, a buszsofőr pedig közli, „Jobb, ha elindultok. Ha leszáll az este, értetek is eljönnek.”. Ollie és két osztálytársa, Coco és Brian pedig nekivágnak az erdőnek, remélve a legjobbakat, miközben a környék madárijesztői mintha túlságosan is figyelgetnének. Csak egymásra számíthatnak, illetve a különös nő tanácsára: „Kerüld a tágas tereket. Maradj az apróknál!”.

Őszinte leszek, nem hittem volna, hogy ez nekem ennyire tetszeni fog, de Arden ezzel a könyvvel bekerült a kedvenceim közé. Az egész történet logikusan felépített, maga a sztori kellően hideglelős, minden mondata a helyén van. Rövid fejezetekre van tagolva, az írásmód gördülékeny, nagyon olvastatja magát a könyv, ha az embernek van rá ideje, néhány óra alatt meg lehet enni. Ehhez persze hozzájárul az is, hogy a szerző folyamatosan fenntartja a feszültséget, sőt, egyre csak fokozza, mindemellett remek ritmust adott a cselekménynek. Nincsenek felesleges kitöltő részek, egy pillanatig sem unatkoztam.

Amit külön szeretnék kiemelni, az Arden csodálatos képessége, ahogy a történetei hangulatát megteremti. Szinte láttam magam előtt a ködbe burkolózó völgyet és az őszi erdőt olvasás közben, minden egyes jelenetet valósággal megfest a szavaival anélkül, hogy túlírttá válna a narratíva. Zseniális, nem találok rá alkalmasabb kifejezést, szinte már látványos. A három kulcsszereplő karakterét is remekül felépítette, bár 11 évesekhez képest meglehetősen érett és talpraesett gárda ez, akár néhány évvel idősebb szereplőkként is hitelesek lettek volna. Vagy csak én voltam különösen alulfejlett az ő korukban. Mindenesetre nagyon tetszett hármójuk barátságának alakulása, a szerző szépen beleszőtte a történetbe, és ehhez némiképp kapcsolódva jelenik meg a gyász feldolgozása is. Érdekes volt látni, hogy az első fejezetekhez képest mennyiben változott Ollie látásmódja és a többiekhez való hozzáállása: mire az utolsó oldalakhoz érünk, újra képes nyitni a világ és a körülötte élők felé. A végkifejlet, vagy mondjuk úgy, a „mosolygó férfi” kiléte nem fogja hanyatt dönteni fotellal együtt a rutinosabb olvasót, de ne felejtsük el, hogy ez valójában egy gyerekkönyv, nem a Trónok harca.

Összességében egy kerek, lezárt történetet kapunk, a következő részben már új kalandok várnak a csapatra, a regény abszolút olvasható önállóan is. Bár egy tízévesnek nem biztos, hogy nyugodt lelkiismerettel a kezébe nyomnám, azért vannak itt hátborzongató jelenetek, de ez véleményem szerint megint csak az író hangulatfestő érzékét dicséri. Részemről megvett kilóra, jöhet a folytatás. Az viszont biztos, hogy madárijesztőnek többé a közelébe sem megyek.