„E kies hazában mutass nekem egy oly nagy ravaszt, mint Shakespeare William.” Énekelte egykoron Cseh Tamás Bereményi Géza sorait. Lándzsarázó Vilmos drámái bőven adtak eddig is muníciót a filmeseknek, de miként teljesít a testvérétől különvált Joel Coen a skót darab filmre vitelében a The Tragedy Of Macbeth című Apple TV+ produkcióban?

William Shakespeare életműve az irodalomórákon és a színpadon túl a filmvászonra is gyakran elér. A konvencionálisabb feldolgozások éppúgy megtalálják helyüket, mint az avantgárd, újító szándékú darabok. Előbbiek közé tartozik például Roman Polanski vagy Justin Kurzel Macbeth-je, utóbbiakhoz pedig Baz Luhrman Rómeó+Júliája. Az alkotók mindkét esetben azért nyúlnak az egykori angol szerző műveihez, mert gondolatai időtállóak, üzenete pedig független tértől és időtől.

Ezzel a szándékkal nyúlt a skót drámához Joel Coen, ezúttal fivére támogatása nélkül. Coen víziója több forrásból táplálkozik a koncepciót illetően. A díszletszerű, szimmetrikus és stilizált közeg a fekete-fehér fényképezéssel éppúgy megidézi a ’20-as évek német expresszionista munkáit, mint a ’60-as évek modernista remekeit, leginkább Bergmant. Ugyancsak egy stilizációt, a konkrét történelmi közegtől való elrugaszkodást jelzi a címszereplő kiválasztása. A XI. századi skót than, Macbeth a valóságban nyilvánvalóan nem lehetett egy színes bőrű férfi, akit jelen esetben Denzel Washington formál meg. Itt már egyből elkiálthatnánk magukat, hogy a Netflix polkorrektkedő és történelemhamisító szemlélete az Apple TV+-ra is begyűrűzött. Ez esetben azonban gyakorlatilag egy fantasyt láthatunk, középkorias elemekkel, ám a valóságtól elrugaszkodottan.

A díszletek azonban teljesen elidegenítő hatást gyakorolnak a nézőre. Gyakorlatilag mintha egy IKEA-katalógust látnánk magunk előtt, amiből hiányzik bármilyen fokú személyesség. Minden szögletes, túl tiszta és ez pont Shakespeare valódi eszenciájától fosztja meg az alkotást. Összehasonlításképpen érdemes egy pillantást vetni Justin Kurzel 2015-ös Macbeth-jére, mely teljesen ellentétes hatásmechanizmusokkal igyekezett berántani nézőjét a rideg skót történelem valóságába. Ködös, mégis fenséges tájak, gyertyafényes vészjósló fényképezés, mocsok és vér, a színészek játéka pedig élettel teli. Shakespeare monológjai sosem számítottak éppen könnyű falatnak az előadóművészek számára, a filmvászon pedig sajnos hajlamos ledobni magáról a túlzottan teátrális megközelítéseket. Denzel Washington és Frances McDormand ugyan alázatosan próbálják beleélni magukat a drámába, de játékuk mintha csak felolvasás lenne.

A valódi probléma viszont Joel Coen Macbeth értelmezésével viszont az, hogy mennyire számít vajon érdemnek olyan filmművészeti megoldásokat alkalmazni, melyek ennyire konkrét időszakokhoz vagy iskolákhoz kötődnek? Mennyire tekinthető előremutatónak az, ha valaki a XXI. században készít egy mozgóképet, mely az 1920-as évek avantgárdja és a ’60-as évek modernizmusa előtt tiszteleg. Ez ugyanis csak abban az esetben jogos, ha a formátum nem dolgozik a tartalma ellen. Robert Eggers A világítótornya szintén hasonló filmművészeti eljárásokra építkezett. Fekete-fehér fényképezés, 4:3-as képarány, stilizált látványvilág, szikár stílus. Eggers azonban a fentebb említett iskolák formanyelvét nem öncélú stílusgyakorlatnak használta, hanem a tartalom alátámasztásának.

Coen sajnos az avantgárd újraélesztése mellett teljesen megfeledkezett arról, hogyan juttassa célba az angol drámaíró gondolatait. Hiába láttuk Shakespeare drámáit ezerszer a színpadon vagy a vásznon, tértől, időtől és kultúrától független feldolgozásokban. Macbeth tragédiájának alapkérdése még mindig időszerű és félelmetes. A skót király bukástörténete örökérvényű tanmese a hatalom őrjítő természetéről és arról, hogy a felemelkedés magában hordozza a bukás lehetőségét. Nincsenek ugyanis megdönthetetlen rendszerek, örök királyságok, pláne, ha azok hazugságra épülnek. Bármennyire mozdulatlannak is tűnik a birnami erdő, egyszer úgyis megindulnak a fák Dunsinane-ba. Mindig lesznek a trónnak kihívói, akiket “nem anya szült a világra”. A vészbanyák jóslatai pedig nem a rontást távol tartó varázsigék, hanem Damoklész kardjaként hajszálon lebegnek a hatalmon lévő vezetők feje fölött.

Ebben az átpolitizált társadalomban ütnének csak igazán William Shakespeare gondolatai, melyeket Coen és alkotócsapata nem tudott célba juttatni. A skót darab aktuális üzenetét a rendező önmagáért való stílusgyakorlattá degradálta. Aki tehát igazán ütős Macbeth-feldolgozásra vágyik inkább Polanski vagy Kurzel adaptációt tekintse meg!

Éljen Macbeth, a skótok királya!