Iránban járunk: Rahim (Amir Jadidi) adósság miatt börtönben ül, ugyanis jelentős mennyiségű tománnal tartozik sógorának, Bahramnak (Mohsen Tanabandeh). A börtönből két napos eltávot kap, hogy családját meglátogathassa, és az alkalmat kihasználva megkísérli megszerezni az összeget az adóssága visszafizetéséhez. Azonban váratlan dolog történik vele: barátnője, Farkondeh (Sahar Goldust) talál egy táska régi aranyérmét, aminek eladásából elegendő pénz ütné a markát ahhoz, hogy a tartozásának legalább felét törleszteni tudja. Kiderül, hogy az érmékért nem kapna eleget, és a lelkiismeerete sem lenne tiszta, ha más pénzéből mosná tisztára a kezeit. Ezért visszajuttatja a táskát jogos tulajdonosának, és egy pillanat alatt médiaszenzáció válik belőle. A hirtelen jött hírnév és felhajtás azonban hamarosan keserűvé válik, a hősből áldozat lesz, a csodálatból pedig utálat. Rahim hazugságai kiderülnek, és a család tagjai egymás ellen fordulnak.

Mint ahogy azt a Teheráni Tabuk esetében is megjegyeztem korábban, az iráni filmgyártás virágkorát éli, és a perzsa filmes világ egyik legnagyobb alakja nem más, mint Asghar Farhadi, aki jelen tárgyalt filmünket, A hőst is írta és rendezte, és akinek olyan iráni filmklasszikusokat köszönhetünk (amik remélhetőleg egyszer itt is sorra kerülnek), mint a Nader és Simin – Egy elválás története, vagy az Elly töténete – előbbiért 2012-ben meg is kapta a legjobb nemzetközi filmnek járó Oscar-díjat. Erre most is megvan minden esélye: A hős már elnyerte tavaly Cannes-ban a zsűri nagydíját, és Irán jelöltje a legjobb nemzetközi film kategóriában az idei Oscar-gálára.

Farhadi az iráni társadalom egyik legélesebb bírája, már-már szatirikus módon (de humortalanul) görbe tükröt mutat az elavult, konzervatív, részben az ország diktatorikus vezetése, részben a siiíta iszlám vallási hagyományainak köszönhető erkölcsi, jogi és társadalmi normáknak és konvencióknak. A hős karakterei (de ez munkáinak általános igazsága) emberiek, helyzetük átélhető, mindegyiküknek megvan a maga keresztje (a tréfás szerző különös szóhasználatot enged meg magamnak egy muszlim közeg értékelése közben).

Ahogy említettem, a film akár szatíraként is működhetne: a hazugságok örvényében fuldokló protagonista kálváriájában megvan a humorfaktor. Azonban Fahradi filmje nem tagadja meg nézőitől az együttérzés, az empátia érzéseinek lehetőségét. Ebben a színészek is partnerek, a Rahimot játszó Amir Jadidi önmagában is telitelálat a szerepre, de játéka is meggyőző; de tudnék még megnevezni olyan színészeket, akiket el tudnék képzelni a nyugati filmgyártás berkeiben.

A hős története tulajdonképpen rémesen egyszerű; ami megkapó Fahradi műveiben, az hogy egyszer reflexió az iráni társadalom, a középosztály és a kisemberek, egyszóval a helyiek mindennapjaira, ugyanúgy egyetemes történet is. Magyarországon ugyanolyan jól ismerjük az ügyeskedést, azt hogy egyes rossz döntések milyen negatív spirálba képesek rántani az embereket. Fahradi karakterei között nincsenek erkölcsileg makulátlan és velejéig romlott szereplők, mindannyian a morális szürkezónában mozognak. Realisztikus, precíz, elegánsan megírt érzelmi hullámvasút – aki erre vevő, a hőssel és az iráni filmművészet többi remekével is bátran tegyen egy próbát.