A házibuli hajnali ötkor – Eufória 2. évad kritika
Sam Levinson, a sorozat megalkotója és író-rendezője egy promóanyagban úgy nyilatkozott, hogy a második évad forgatásakor attól félt és azt akarta elkerülni leginkább, hogy külsőleg ugyanazt fogják eladni, mint az első alkalommal. Ezért azzal együtt, hogy meg akarta őrizni az Eufória fílinget, azt a stílust, ami olyan egyedivé és bűbájossá tette a világát, valami más érzületet is át akart adni a képeken keresztül. Míg az első évad olyan volt, mint egy házibuli hajnali kettőkor, addig a második olyan, mint egy házibuli hajnali ötkor, mikor már mindenkinek otthon kellene lennie.
Ez Levinson hasonlata, és a sorozatot nézve teljes mértékben helytálló. Az érzéki, valóságtól és külvilágtól elszakadt kék, lila és rózsaszín neonfényeket felváltották a barátságtalan, hideg fehér fényű megvilágítások. Az első évad egy kövér trip tetőpontja, a peak – álomszerű, eufórikus. A második évad mintha a lejövést szimbolizálná, a vele járó depressziót, stresszt, izzadást. Az erős vizualitás az évad általános hangulatára is rezonál: nem mintha az első évad a feelgoodságot sugározta volna magából, sőt. A második azonban az első évadban felvezetett vagy csak sejtetett traumákat, konfliktusokat jobban elmélyíti, megtölti tartalommal és a csúcsra járatja. Egy szóval sötétebb. Ahogy az a folytatásokban lenni szokott, emelkednek a tétek: több fegyver, több erőszak, több drog.
Januárban az évad első rész tette nyilvánvalóvá, mekkora népszerűségre is tett szert a sorozat, hisz 2.4 millió embert ültetett a HBO Max képernyői elé, ami rekordot jelentett a streaming szolgáltató történetében, és megduplázta a pilot nézőszámát, Magyarországon a premier mintegy megkilencszerezte ezt, és négyszeres nézőszámot produkált az első évad fináléjához képest (az időközben kijött, Rue-ra és Julesra fókuszáló két különkiadásnál tízszer annyian nézték meg).
Az évad végére pedig az Eufória lett a HBO történetének második legnézettebb sorozata a Trónok harca után.
Érdemes feltenni a kérdést, hogy miért volt ennyire szerethető a 2019-ben debütáló sorozat első évada? Az Eufória a 21. század ábrázolásában olyan messzire merészkedett, amire a HBO tökössége nélkül biztosan nem lett volna esélye. Úgy szakított a felnövés, a tinédzserkor idealisztikus, (részben) hazug romantikájával, mint ahogy a Trónok harca oszlatta el a mítoszokat fantasyként a középkor rögvalóságáról. Kegyetlenül őszinte elbeszélésmódjával, a testiség leplezetlen illusztrációjával már-már polgárpukkasztó módon ment szembe az amerikaiak prüdériájával. Úgy mesélt számtalan olyan témáról (addikció, toxikus maszkulinitás, transzexualitás, traumák és mentális betegségek, depresszív hedonizmus – lsd. Mark Fisher), hogy az egyáltalán nem ment a történetmesélés rovására, és nem vált didaktikussá. Épp ellenkezőleg, finoman belesimul a történet szövetébe. Főbb karakterei egytől-egyig szenvednek valamitől, és azzal együtt, hogy nyilvánvaló, melyikükkel miről szeretne mesélni Levinson, mégis mindannyian komplex szereplők, akikről nem tudni, személyes történetük milyen irányt fog venni a jövőben, és akik alkalmasak az érzelmi azonosulásra, méltóak az empátiánkra – de minimum a szánalmunkra. Arra csak ezúttal derül teljesen fény, hogy miért alakult a legtöbbük élete úgy, ahogy: és ennek oka az apák hiánya.
Érezhető, hogy Levinson a második évadot már egy esetleges harmadik biztos reményével készítette (időközben bejelentésre is került, hogy 2024-ben érkezni is fog). Fezco (Angus Cloud) és Ashtray (Javon Walton) régóta várt eredettörténetének megismerése után, ami szembesített azzal, hogy amit idén látni fogunk, az lelkileg és vizuálisan is megterhelőbb lesz, ezúttal is egy bulival indít a sztori. Szilveszter: az ünnep, amikor fogadalmakat tesz, reménykedik, vár, előretekint. Minden lényeges szereplő jelen van. Ahogy az első évadban McKay bulija, úgy ez is előrevetíti az évad fő konfliktusait és történetszövését. Az évad egészét tekintve egy filmtrilógia középső etapjára emlékeztet – a kialakult kapcsolatokat helyét újak veszik át, és olyan karakterpárok (esetleg triászok) alakulnak ki, ameyek az első évadban alig vagy egyáltalán nem érintkeztek egymással.
Kezdeném néhány alapvető pozitívummal: az Eufória három ember munkája miatt annyira autentikus:, ebből az első Labrinth, akinek jóvoltából a zene ismét k*rva jó, mind az összeválogatott soundtrack, mind az eredetileg a sorozathoz írt score-ja telitalálat. Számos olyan jelenet van, ami feleannyira sem lenne erőteljes és katartikus a zenei aláfestése nélkül. A második a magyar Rév Marcell, aki operatőri munkájának köszönhetően a sorozat egy vizuális orgia. A harmadik pedig a már emlegetett Sam Levinson, az ötletgazda, a sorozat egyedüli írója és a sorozat legtöbb epizódjának rendezője, akinek az évad irányvonalát, a karaktereket köszönhetjük. Hármuk kollaborációja ha tökéletesen működik, akkor születnek az olyan remekművek, mint például az első évad komplett negyedik epizódja – így születik meg az Eufória-élmény. Levinson érezhetően nagyon kreatív ember, aki folyton kicsattan az ötletektől, azonban sokszor kicsúszik a kezéből a gyeplő.
Az első évad egyik erénye volt, hogy milyen ügyesen egyensúlyozott a karakterekkel részről részre. Ezalatt értem, hogy meg volt az „aranymetszés”, tehát minden főbb karakter nagyjából ugyanannyi játékidőt kapott az egyes részekben, és minden karakter története nagyjából egyenlően oszlott el a nyolc részben – valamennyire kivétel Rue (Zendaya), aki már narrátori mivoltánál fogva is kiemelt szereplő, és tudott, hogy Levinson a karakterét és megpróbáltatásait saját fiatalkori énjéről mintázta.. Persze már ott sem működött kifogástalanul a koncepció, gondolok itt McKay (Algee Smith) karakterére, aki annak ellenére, hogy papíron egyenértékű a többiekkel (Jules, Nate, Cassie, Maddy, Kat), teljesen elsikkadt a történetszála, és csak Cassie szempontjából volt hangsúlyos a szerepe a végkifejlet szempontjából. Mivel a fináléban e két karakter útjai eltávolodtak egymással, Levinson a második évadra látványosan nem tudott semmit kezdeni Mckay-jel, ezért úgy, ahogy van, kaszálta a szerepét egy rövidke cameótól eltekintve.
A fentieknek, valamint a rendszeres rész eleji háttérsztoriknak köszönhetően az első évad jóval kiegyensúlyozottabb hatást keltett. Sajnos Levinson némileg elvesztette az arányérzékét, ugyanis dramaturgiailag az új évad kaotikus, és ennek nem csak McKay itta meg a levét, hanem Kat (Barbie Ferreira) is, aki önbizalomhiányával, szárnyaló fantáziájvával együtt korábban az egyik legizgalmasabb szereplő volt, ezúttal azonban nyilvánvaló, hogy jeleneteinek nagy része a vágóasztalon maradt, és a történetszála egy csonka, kifejtetlen és kifejletlen valami maradt az évadon belül (voltak pletykák arról, hogy Levinson és Ferreira összekülönböztek a forgatás alatt, de nem tudni, mennyi igaz ebből). Kevésbé rosszul, de hasonlóképp járt Jules (Hunter Schafer) is, aki egy új karakter, Elliot (Dominic Fike) behozatalának is köszönhetően teret veszített a történeten belül – ezúttal kevésbé működött önállóan, Elliottal együtt a szerepe inkább csak Rue mélyrepülésére hatott katalizátorként. Ez részben amiatt is lehet, mivel Jules külön epizódja sok mindent eltulajdonított a készülő második évadból. Édesanyjával való kapcsolata, a saját személyiségéhez fűződő viszonya és útkeresése, visszavágyódása a régi közegébe – olyan dolgok, amik teljesen elmaradtak, amit Jules-fanként különösen sajnálok.
Sokan vannak viszont, akik nagyon jól jártak az évaddal. Rue drámája és leépülése valami egészen szívszaggató, és az ő nevéhez fűződnek azok a jelenetek, amik olyan komoly emberi tragédiákat mutatnak be, amiket ténylegesen nagyon nehéz nézni és ami a sorozat alapkoncepcióját ismervén is messze túlmutat a szórakoztatáson. Gondolok itt például a negyedik rész zárójelenetére, ami az egész széria egyik negatív érzelmi csúcspontja. Nem Rue az egyetlen, aki mélyrepülésbe kezd, ugyanis Cassie-vel (Sydney Sweeney) kiélezett versenyfutást tartanak azért, hogy ki legyen az évad legszánnivalóbb figurája. Az őket alakító két színésznő ezzel szemben nagyon komoly alakításokat tettek le az asztalra, ami egyrészt köszönhető a tehetségüknek, másrészt a legjelentéktelenebb mellékszereplőkig tartó remek castingnak. Levinson többnyire sikeresen próbálta jobban árnyalni az első évadban megismert szereplőket, ami szintén a folytatások sajátja. Míg Cassie inkább fordult sokat hibázó, de ezzel együtt szerethető és szimpatikus karakterből negatív irányba, addig Maddy-nek (Alexa Demie) a sötét oldalról sikerült visszaküzdenie magát a közönségkedvencek táborába.
A probléma ezzel csak az, hogy olykor érezhető ez a „reboot-szándék” Levinson részéről. Egyes szereplők a saját személyiségüktől teljesen idegen dolgokat mondanak vagy tesznek meg. Rue narrálása, valamint a számos pszichedelikus látomásjelenet (amik nem melleseg gyönyörűen megkomponáltak) pedig sokat elvesznek a történetből – gondolok itt arra, hogy lehet, többet ért volna ténylegesen betekinteni Kat és Ethan (Austin Abrams – aki idén a komédiás szerepében tündököl elsősorban) párkapcsolati problémáiba ahelyett, hogy Kat ábrándjait nézzük arról, hogy ez a kapcsolat bizony nem működik maradéktalanul jól. Azzal együtt, hogy az álomszekvenciák tobzódnak a kreatív, szimbolikával átitatott képsoroktól, de jobbat tett volna a történetnek, ha Levinson megálljt parancsol a saját fantáziája szárnyalásának. Egy dolog vitathatatlan, legyen egy szereplő akármennyire is gyűlölt a nézők szemében, a forgatókönyv akkor sem engedi el a kezét: akármit tegyen Nate (Jacob Elordi) és apja, Cal Jacobs (Eric Dane), azt most már majdnem pontosan tudjuk, hogy miért teszik, milyen múlt nyomorította meg őket – és egymást.
Az események az évad első felében döcögősen haladnak előre, és vannak részek, amik erősen filler-szagot árasztanak magukból, akkor is, ha a felesleges szekvenciák is dekoratívan vannak összerakva Levinson és Rév részéről. Az esztétika azonban nem szabad, hogy felülírja a tartalmat. Mindezzel együtt az Eufória az egyik legjobb dolog, ami az HBO-val történt, és ezt nem csak a kiugróan magas nézőszámok miatt mondom. Mikor beindul, akkor izgalmas és szívfacsaró pillanatokban egyaránt bővelkedik. Ha Levinson odafigyel a kritikákra, akkor a harmadik felvonásnak a határ a csillagos ég. Az évad végi status quo miatt tűkön ülve lehet várni, mi van még a tarsolyban, elvégre vannak az első évad óta felfedezetlen, kérdőjeles történeti elemek, és cliffhangerrel záródó második évados történetszálak. Meg van a veszélye annak, hogy önismétlővé válik a sorozat, ezért túl sokáig sem érdemes húzni. De egy pazar évad még benne van Rue és a többiek világában.