A 70-es évek Amerikája mindig is remek alapanyagként szolgált Paul Thomas Anderson számára. Bár az első filmje, A szerencse zsoldosai volt, a Boogie Nights tabuként kezelt témája, diszkógömbjei, mikrofonfrizurái és – mai szemmel nézve – vállalhatatlan ruhakölteményei jelentették számára a mainstream filmvilágba való tényleges betörést. A későbbi években rendre eltávolodott ettől a korszaktól és hol az 1900-as évek kapitalista befektetők és a radikális Krisztus-követők kettős ölelésében megfulladó, napszítta és véráztatta olajmezőin (Vérző olaj), hol pedig az ötvenes évek kilátástalan, erőteljesen egzisztencialista és modernista hangvételt nyújtó szektáiban (The Master) talált új otthonra. Végül 2014-ben a posztmodern irodalom egyik császárának, Thomas Pynchon-nak (1937-) a Beépített hiba című hard-boiled átiratként is betudható könyvét adaptálta, több-kevesebb sikerrel. Ennél a filmjénél már megosztóbbak voltak a vélemények, de azt még a produkciót nem szeretőknek (csak, hogy finoman fejezzem ki magam) is el kell ismerniük, hogy azt a regényt sehogy se lehetett volna jobban és hitelesebben vászonra álmodni. 2021-ben Anderson ismét megtért a számára Mekkát jelentő korszakhoz, és leszállított egy ízig-vérig romantikus filmet, amit egy híres lemezbolt-hálózat után nevezett el. Ez lett a Licorice Pizza. A kritika minimális spoilert tartalmaz!

San Fernando-völgy, 1973. Alana Kane (Alana Haim), a fotósegédként dolgozó kertvárosi lány egy véletlennek köszönhetően megismerkedik a beszédes nevű Gary Valentine-nal (Cooper Hoffman). A fiú gyerekszínészként dolgozik, de igazából minden munkát elvállal, amiben a kiteljesedését feltételezi. Az ő kettőjük kalandozásait, felnőtté válásukat követhetjük végig Kalifornia államban, miközben számos szokatlan alakkal találkoznak.

Narratíva szempontjából Anderson ismét nem hazudtolta meg magát. Jó szokásához híven egy, a hagyományos ok-okozati történetmesélési metódusnak ellentmondó, erősen epizodikus, absztrahált sztorival állt elő, aminek az állomásait a két főszereplő személye köti össze. A rendező (és forgatókönyvíró) a gyermekkorában hallott, családi és baráti anekdotákból rakta össze a filmet, ennek következtében a rövid történetek természetességéből fakadóan a végeredmény felemásra sikerült. Egy ambivalens, leginkább egy hullámvölgyre hasonlító dramaturgiát kapunk, aminek a nézése során érdekeset és érdektelent egyformán kapunk, előbbi azért jobban dominál. A remekbe szabott részletek közül jó néhány már a megnézésük után rögtön felkerülhetnének a rendező életművének jelképes, jelenetekből álló kincstárába. A szcénákban mindig sikerült a hetvenes évek korából valami emlékezeteset megmutatni, akár össztársadalmi, akár magánéleti szempontból. Ezeknek a részeknek rendkívül jó a ritmusuk, a poénok jól vannak időzítve, és ha nem éppen a korszakra igencsak jellemző, önazonos, öntudatos zenével (pl. a Life on Mars felhangzása a gázolaj válságánál) jutalmazzák a nézőt, akkor egy-egy markáns színészi játék tartja fent az érdeklődést. Ugyanakkor sajnos előfordulnak olyan jelenetek, amelyek teljesen a saját maguk világában élnek és nem nagyon kommunikálnak sem a nézőkkel, sem a film nagyobb hányadával. Ráadásul kicsit öncélú módon túl is vannak húzva ezek a részek és hatástalanul hosszú perceket töltünk el velük. A történet folyása emiatt nem meglepő módon néha leül. Alapból (még ha akár öncélú is) nem lenne baj a néző határait feszegető szerzői attitűddel, de egy ilyen könnyedebb hangvételt sugalló és mutató filmnek az esetén ez teljesen feleslegesnek bizonyult.

Abszolút látszik, hogy a rendező számára nem elsősorban a történetvezetés volt fontos, Anderson-t sokkal jobban érdekelte a hangulat, a hiteles atmoszféra megalkotása és annak a vászonra történő átadása. Minden mást jobbára ennek rendelt alá, de nem ez az első eset a munkássága során. Ha visszaemlékszünk a Fantomszál (2017) londoni elitjének ünnepségeire, vagy a Kótyagos szerelem (2002) végeláthatatlan bevásárlósoraira, ugyanúgy tapasztalható a kézzelfogható hangulat. A korábbi munkák esetén sem a történet volt a lényeg, de ott jó volt felállítva az egyensúly a cselekmény és az atmoszféra között, itt úgy tűnik a balance az egyik oldalra fordult. Milyen is ez a sokat emlegetett légkör? Egyszerűen remek. A film minden egyes percéből süt a hetvenes évek magával ragadó (futás, mint motívum a Tűzszekerek óta nem bírt ennyire nagy fontossággal és szépséggel), de kiszámíthatatlan (rendőri rajtaütés) időszakára. Van itt minden, a flipper illegalitásától elkezdve, vízágy eladásokon át, egészen a Taxisofőrből (1976) megismert politikai kampánystábig. A veszélyérzet, a váratlanság, az emberi perverzitás keveredik a világra való rácsodálkozással, a gyermeki csínyekkel, a felhőtlen örömmel. Anderson többször aláhúzza fekete filctollal a korszak ambivalens jellegét. Lendületes tempót ehhez mérten ne keressünk, a hangulatteremtéshez türelem szükséges. Olyan szempontból is visszafogottabb a film, hogy egy-két kivételtől eltekintve nincsenek benne teátrális, káosz érzetét sugalló jelenetek. Amelyik kaotikus, az jellemzően az adott zűrzavarkeltő mellékszereplő miatt van. Ez lehet egy megalkuvást nem tűrő rendező (Tom Waits), múltba révedő, nárcisztikus színész (Sean Penn), fontos titkot őrző politikus (Benny Safdie), vagy elmebeteg, agresszív és szánalmas fodrász (Bradley Cooper). Mindegyikük a felbukkanásukkal percekre ellopják a show-t és egy sajátos teret képeznek maguk köré, amiben csak ők villoghatnak.

Elkerülhetetlen, hogy ne hozzuk szóba Tarantino Volt egyszer egy Hollywoodját (2019). Mindkét filmet egy-egy hommage-nak is felfoghatjuk, csak amíg Tarantino mozija egy nagyon bennfentes, filmes utalásokban gazdag, történelmi kontextust átíró mű, Anderson egy kisebb, csendesebb, említésekben szerényebb, de sokkal átérezhetőbb filmet forgatott, ami nem mellékesen letisztultabb. Úgy viszonyul a Licorice Pizza a Volt egyszer egy Hollywood-hoz, ahogyan Paul Thomas Anderson Quentin Tarantino-hoz, személyiségben és stílusban egyaránt. Azt már embere válogatja, hogy kinek melyikük a személyes kedvence.

A hitelesség tematikáját a karakterekben is megkapjuk, a két főszereplőt és az őket játszó színészeket nem lehet elégszer dicsérni. Alana Haim remekül hozza a kertvárosi életben megfásult, az életével valamit (de tényleg bármit) kezdeni akaró lányt, Cooper Hoffman a kicsit piperkőc, de csupaszív és nagyon azonosulható Gary szerepében pedig megtette az első lépéseket az édesapja (a néha Philip Seymour Hoffman) által kitaposott ösvényen. Az életkorbéli különbségek és az eltérő családi hátterek ellenére nagyon hamar egymásra hangolódnak és – mint a kisebb kalandok során kiderül – nem is tudnak és nem akarnak egymás nélkül belefogni semmibe. A jellemek kibontakozása rendszerint a különféle szituációk során történik meg, a realista ábrázoláshoz méltóan a figurák nem feltétlen pozitív oldalai is terítékre kerülnek. Drukkolunk nekik, szánjuk őket, egyik pillanatban örülünk nekik, a másikban a fejünket fogjuk az önző magatartásuk miatt. Kicsit (nagyon) olyanok, mint mi. A kémia már az elején ott forr a kettejük között, de csupán a film végén csattan el az a bizonyos csók, ezáltal betetőzve és jelentőséget adva a több, mint két órás játékidőnek. Tulajdonképpen két kallódó, a jég hátán is megélő gyerekről beszélünk, akiknek minden mindegy, csak legyen valami. Még akkor is, ha nagyon az nagyon banális (ez az állítás a baráti társaságukra is igaz). A Harry Potter filmekkel ellentétben itt tényleg elhisszük, hogy annyi idősek a színészek, mint az általuk megjelenített karakterek, valódi emberek látunk a vásznon, akikről Hunter S. Thompson szavaival élve tényleg elhisszük, hogy ott éltek, a világnak abban az időbeli és térbeli sarkában. Csak ezúttal a mindent elsöprő katarzis elmaradt az életükből.

A Licorice Pizza nem egy nehezen lekövethető Chandler-i átirat, vagy egy a véletlen-dramaturgiát megerősítő békaeső zuhatag, ,,csak” egy nagyon igényesen kivitelezett, átérezhető és kellemes coming of age történet, az Egyesült Államok egyik nagyon zavaros és kétségbeejtő időszakából. Egy szép, tiszta, kicsit ingerszegény szerelmi történet, ami kevésbé cseng hamiskásan, mint Rick Dalton hollywoodi kálváriája.