Azt gondolom Neil Gaimant ma már senkinek sem kell írói sorsokat tartalmazó enciklopédiákat leporolva és fellapozva bemutatni. Ha más forrásból nem is, de a műveiből készült vagy éppen még készülőfélben lévő sorozatok kapcsán bizonyára azok is találkoztak a brit úriember nevével, akik nem követték nyomon képregényírói pályafutását. Pedig, amint a mai szeánszunkra tartogatott gyűjtemény is mutatja, igenis érdemes vetni rá egy jó hosszan tartó pillantást. Érdekes elgondolások, egyedi perspektívák és markáns alkotói vélemény jellemzi ezt a bő 20 év terméséből építkező kötetet.

„Átlépve házad küszöbét, útnak eredsz a csöndbe…”

Az elénk tárt felhozatal sokszínű, sokrétű és egymáshoz képest is olykor annyira elütő és szerteágazó, hogy mondhatni a DC berkeiben jobban alámerülni kívánó olvasót beljebb és beljebb vonzza. Kezdjük rögtön a felütésben helyet kapó, Méregcsók, Pingvin, Kétarc és Rébusz motivációit és miértjeit fejtegető anekdotákkal. Az első három esetben lebilincselő meséket kapunk szabadságvágyról és ítészekről, bosszúról, valamint ragaszkodásról. A feladványok mesterével kapcsolatban pedig még ennél is árnyaltabb a kép. A Rébuszt szerepeltető szakasz szimbolikája plusz érdekességet tartogat, hiszen a már idősödő denevér ellenlábas az író szócsöveként teszi fel a kérdést: mi történt a képregények ezüstkorának gondtalanságával és fesztelen regéivel, amikor még sokszor elegendő volt a macska-egér játék nem halálos formuláit követni egy jó csíntevéshez? Vajon Edward Nygma nem hallja már az idők szavát, vagy egyszerűen a világ lett annyira sötét és hátborzongató, valamint az ingerküszöb oly magas, hogy némely képzeletbeli vonalat muszáj átlépni? 

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a fentebb említett elemek nem mindegyikét Gaiman jegyzi, tudniillik a szerkezeti egység megőrzésének kedvéért az ő kerettörténetébe illeszkedő, ám mások által formába öntött darabokat is a kötetbe csempésztek a szerkesztők s tették ezt kiváló érzékkel! Számomra örömteli volt látni ezt a szegmenst teljes egészében kihagyások nélkül, sőt tovább megyek, összehasonlítási alapnak is remek a szintén brit Alan Grant és a sztorik döntő többségéért felelős író stílusát tekintve.

Továbblépve szembejön velünk egy egészen érdekes elképzelés, miszerint mi lenne, ha kedvenc bőregerünk és maga Joker is csak amolyan képregények panelein szereplő „színészek” volnának a szakma minden negatív és pozitív oldalával együtt. Helyet kapott továbbá egy kalandos utat bejárt, bővebbre engedett, közös Superman és Zöld Lámpás szösszenet is. Érdemes megemlíteni, hogy ezen oldalak egy sztorifüzér lezárásának készültek eredetileg, azonban a remekül behozott, mágia világához kapcsolódó szálak, a túlvilági motívumok, valamint az Alan Moore által még a saját Mocsárlény futamához kreált pokol ábrázolás használata és Clark ennek tapasztalására adott mélységesen elgondolkodtató válasza magyarázza, miért került be mégis önmaga jogán a szedetbe.

„Aranykori és ugyanaz a nyár!”

A gyűjteményt Metamorpho és Urania Blackwell, azaz Elemlány kalandjai valamint a Mi történhetett a köpenyes igazságosztóval? című história zárják. Ha korábban az író a 60-as évek hangulatát vágyta vissza, most be is teljesíti saját óhaját a bekezdés elején említett szegmensben, a korszakra jellemző nyelvezettel és infantilizmussal, valamint a képregényekben elhelyezett reklámok és levelezési rovatok vicces fricskáival tarkítva. Az utolsó szakaszban pedig egyfajta elégia tárul szemeink elé. Batman ravatalánál gyűlnek össze egykori ellenségei és barátai. Mindenki saját, sokszor zavaros vagy csak szimplán mélabús nézőpontját adja elő halálának okán; vágyakkal, lázálmokkal és aggodalmakkal vegyítve, azonban egyik sem bizonyulhat igaznak, legalábbis az elképzelt temetés időpontjában még nem. Viszont a felvetések így is érvényesek: meddig és milyen áron folytatható az éjszakával eggyé olvadó védelmező mítosza s mely pontban nem sikerülhet a nagy valószínűséggel közeledő véget kicselezni? Ha valamelyest járatosak vagytok a közkedvelt denevér régebbi televíziós kalandjaiban, akkor észrevehettek még egy ráadásnak szánt utalást a zárószekvenciában!

Amennyiben a látványra és a rajzokra szeretnék kitérni, ezúttal igazán nehéz dolgom lesz, nem csak azért, mert az összeállításban egészen pontosan 19 különböző grafikus művészi elgondolása szerepel, hanem azért is, mert ezek jórészt merőben eltérnek egymástól, így felsorolás szerűen, egyesével kielemezve nem kívánnék mindegyikükre időt szánni. Ezáltal a teljesség igénye nélkül, kedvenceimet kiemelve idéznék ide néhány nevet. Elsőként jöjjön Bernie Mireault rajzainak dicsérete, ugyanis az első etapból engem ezek fogtak meg a legjobban. Remekül kíséri végig Rébusz monológját, melyet az őt kikérdezni próbáló stáb felé prezentál. Sok szuperközeli beállítást láthatunk, olykor szinte csak a kérdőjeles kalapot és az őrült vigyort, máskor dinamikát sugárzó paneltörések következnek, ezen felül pedig különösen érdekes a kör alapú kiosztás többszöri használata.

Kiemelendő még továbbá Mark Buckingham, már csak a dupla oldalas Superman-Zöld Lámpás koncepció kiválóságából kifolyólag is. Valamint Teddy Kristiansen, aki teljesen egyedi festett stílusával és figuráival hívja fel magára a figyelmet, annak ellenére, hogy csak néhány oldal erejéig szerepel. Zárásul pedig fűzzük ide Michael Allredet, a Metamorpho layout és a lapok alján elhelyezett, külön kis strip formába rendezett szegmensek apropójából. Tökéletesen idézik a 60-as évek stílusát és egyedi összképet kölcsönöznek a cselekménynek.

Összefoglalva: abban az esetben, ha egy kissé könnyedebb, még nem a Sandman mélységéig kalandozó első nekifutásra vágynál Gaiman ügyileg, ez lesz a te köteted. Hogyha ennek tetejében vonzanak a DC ajnározott, félig-meddig ismert vagy itthon gyakorlatilag teljesen ismeretlen karakterei, sőt a művészeti kavalkád sem zavar, akkor rád duplán érvényes az első állítás.  

Amennyiben kedvet kaptál a gyűjteményhez, a Fumax webshopban máris lecsaphatsz rá!