Azok a régi szép idők. Halljuk sokszor szüleinktől és nagyszüleinktől. Mi már csak felmenőink meséiből tudhatjuk, miként éltek ők régen, milyen társadalmi és gazdasági viszonyok között kellett felnőniük. Habár a világ életét mára már 90%-ban a digitalizáció határozza meg, mindig nosztalgikus hangulat lesz úrrá rajtunk, ha látunk egy régi háztartási eszközt, játékot vagy épp egy bakelit lejátszót. Richard Linklater filmje maradéktalanul biztosítja számunkra ezt az érzést, másfél órán keresztül.

1969-et írunk, Amerikában szépen lassan lecseng a 60-as évek bája, hogy aztán belépjenek a következő évtizedbe. Houstonban Stan (Milo Coy, Jack Black), egy boldog ötgyermekes család legfiatalabb tagja egy nap felkérést kap a NASA-tól, hogy vegyen részt egy szupertitkos űrprogramban. Stan elbeszélésein keresztül megelevenedik előttünk a kor Amerikája, az akkori életszínvonal és berendezkedés. A közhangulat ebben az évben teljesen a feje tetejére áll, hisz az emberiség történelmében először lehetőség nyílik arra, hogy fajunk meghódítson egy addig teljesen ismeretlen területet, a Holdat.

Egy majdnem gondtalan generáció

Az Apollo-11. A legendás projekt, amely eljuttatta az embert a Holdra. Remek téma egy filmhez, az azt övező kísérletekhez és előkészületekhez. Sokat tudunk magáról a projektről, a háromtagú személyzet testi, lelki és technikai tréningjeiről, emellett számos másik film is megörökítette már az emberiség történelmének egyik legnagyobb lépését. Azonban van valami, amiről igen keveset beszélünk, illetve hallunk. Arról, hogy milyen társadalmi, gazdasági viszonyok vették körül akkoriban az embert. Miként élt? Hogyan szórakozott? Mivel töltötte a szabadidejét? Milyen technológia vette akkoriban körbe a háztartásokat?

Az a generáció, aki még aktívan tagja volt ennek a korszaknak még javában éli a mindennapjait, így aztán a fiatalabb generáció is részesülhet a 60-as évekből, szüleik, de inkább nagyszüleik elbeszélései által. Hallani viszont nem ugyanaz, mint látni. Richard Linklater rendező maga is saját tapasztalatból dolgozhatott és ez a film részletességén meg is látszik. Linklater 1960-ban született Houstonban, pont ott és akkor, ahol és amikor a film játszódik. A holdra szállás idején rendezőnk a 9. életévét taposta, így főszereplőnk, Stan szemszögéből saját maga meséli el milyen is volt gyerekként Houstonban felnőni. Testközelből tapasztalhatta meg, milyen volt a közhangulat akkor, illetve hogy milyen volt az élet abban a kisvárosban, amelyet jobbára a NASA-nál dolgozó felnőttek családjai laktak.

A film a maga 98 percével egy rendkívül hangulatos nosztalgiavonat. Habár a központi téma végig a holdprojekt, a film mégsem erre teszi a hangsúlyt. Fontos megjegyezni, hogy a film véletlenül sem csap át dokumentumfilmmé, mert fő célja az, hogy szórakoztasson. És a célja maradéktalanul beteljesül. Apollo-11 ide, Neil Armstrong oda, ez az alkotás sokkal inkább egy korabeli társadalmi tükör. Ez rendben is van így, mert mára az embereket kevésbé érdekli az, hogyan is zajlott maga a holdra szállás. Sokkal inkább érdekes az, hogyan éltek akkoriban az emberek, akik a NASA központjától egy karnyújtásnyira éltek.

Retroszkóp érzés rotoszkóp technológiával

Az Apollo-10,5: Űrkorszaki gyerekkor nem rejt véka alá semmit. A felnőtt Stan, akinek a hangját Jack Black kölcsönözte, hihetetlen nyugalommal és a nosztalgia minden érzésével átitatva meséli el mindazt, amit gyermekként átélt. A korabeli társadalmi berendezkedés, a hétköznapi élet, a megannyi kikapcsolódási lehetőség, az analóg technológia lenyűgözősége és nehézségei, a gyerekek iskolai élete, a nevelési módszerek akkori sajátosságai… és még hosszasan sorolhatnánk. Mind-mind értékes képet festenek arról, hogyan éltek a 60-as években az emberek. Már amit természetesen egy 9 éves kisfiú megélt abból, hogy később, érett fejjel visszaemlékezhessen. Elmondható tehát, hogy a film maga egy nagyon érdekes és élvezetes történelemlecke, ahol a közvélemény minden napja az Apollo-11 és legénysége körül forgott, mégsem erről szól maga az alkotás.

Az animációs technikai megoldások rendkívül jól állnak a filmnek. Mindamellet, hogy a rotoszkópos animációs technológia rengeteg változó költségtől (mint például a korhű díszlet, a jelmezek) mentette meg a készítőket, még rendkívül igényes és látványos is. A technika lényege, hogy a zöld háttér előtt felvett élőszereplős jeleneteket átrajzolták és így érték el az animációs hatást. Ez szintén ad egy löketet a retro érzésnek, hiszen a kor rajzfilmjei is hasonló stílusban készültek. Ez bármelyik másik élőszereplős, eredeti helyszínen, eredeti diszlettel kreált filmnél sokkal eredményesebben kelti életre a hangulatot. A hangulatot, amelyet a film már csak fokozni tud a benne megszólaló slágerekkel, híres előadókkal és a kort filmművészetileg is híressé tévő filmrészletekkel.

„Kis lépes ez egy embernek…”

Az Apollo-10,5: Űrkorszaki gyerekkor mindent összevetve egy igényes animációval és remek hangulattal megáldott időutazás, amely mindenki számára élvezhető. Hiteles és korhű bemutatást kapnak a 60-as évek. A film címe inkább csak kiragadott egy olyan eseményt 1969-ből, amely akkoriban a világ figyelmét Amerikára szegezte. Sokkal inkább a társadalom és annak berendezkedése, a gyerekek és felnőttek mindennapi élete kerül itt górcső alá, rendkívül jól visszaadva a retro érzést, nemcsak egy amerikai állampolgár számára. A film jól fogyasztható, kimért és nyugodt tempóval halad előre, és a hossza teljesen megfelel a témájának. Mindenkinek ajánlott, aki többre kíváncsi, mint amit egy 60-as évekbeli történelemlecke nyújthat.