A 2010-es évek második fele nem csak Hollywood-ban, de a játékiparban is a rebootok és folytatások időszakává vált, mely tendencia természetesen a mai napig tart. 2016-ban beállt a sorba a dán IO Interactive is és egy méltán népszerű, nagy múltú sorozatot, a tetovált tarkójú bérgyilkos, a 47-es ügynök kalandjait feldolgozó Hitmant élesztette újjá a négy évvel korábban, vegyes fogadtatásban részesülő, eredeti sztoriszálat lezáró Absolution után. Hogy ennek mennyi értelme volt, az a cikk végére számotokra is ki fog derülni – már amennyiben még nem ismeritek a játékot.

Ahogy az a címből is kiderült, az azóta sorozattá (egészen pontosan trilógiává) váló Hitman egyértelműen egy új kezdet a franchise történelmében. Ugyanakkor a dán pajtások igyekeztek nem teljesen elhatárolódni 47-es történelmétől és csakhamar egyértelművé teszik, hogy a reboot egyben folytatás is ahol az ügynök és kapcsolattartója Diana lényegében csak kipucolta az ICA szervezetét az Absolutionben. Elsőre az ember nehezen tudja ezt behatárolni, de aztán összeáll a kép. Na nem mintha ez lenne a legfontosabb dolog az egész játékban. Ugyanakkor az elismerésre méltó, hogy a fejlesztők igyekeztek egy az előző részhez hasonló, koherensebb történettel rendelkező, de az “eredeti” játékok hangulatát és szabadságát továbbgondoló elegyet létrehozni. A történet igazából egy B-kategóriás kémfilm szintjén mozog, melyből nem érdemes sokat elárulni, mert csak elrontaná a poénokat, így ezt kivételesen nem is teszem.

És habár ezúttal kimarad a cikkből a történet összefoglalója, annál többet érdemes beszélni a játékmenetről, ami már most szeretném leszögezni, hogy szinte tökéletesre sikerült. Senki nem fog elámulni a meglepetéstől, aki már valaha is játszott, akár csak egyetlen Hitman pályával is. De nem is az a lényeg, hanem, hogy a klasszikus formulát is sikerült még tovább csiszolni. A lényeg ugyanaz, mint korábban. Tarfejű kománk egy rövid átvezetőn keresztül megismerheti a feladat lényegét és a célpontokat, az eligazító képernyőn megkapjuk és átnézhetjük a feladat részeit, kiválaszthatjuk milyen fegyverekkel, eszközökkel, álcában és hol kezdjünk neki a melónak, aztán mehet a buli. Ilyen irányú lehetőségeink egyébként egyre bővülnek, ahogy növekszik a “jártassági szintünk” a pályán, mely annak megfelelően növekszik, hogy mennyi pályához köthető feladatot hajtottunk már végre.

Ez lényegében egy, az újrajátszást ösztökélő rendszer, hiszen minél több lehetőségünk van, annál izgalmasabb szitukat hozhatunk ki a játékból. És érdemes is elmókázni többször ugyanazzal a pályával, hiszen minden helyzetet legalább egy tucatnyiszor megoldhatunk és minden célpontot legalább ugyanennyiszer semlegesíthetünk. Vannak a hosszabb és összetettebb, úgy nevezett “történetek” melyek általában az adott pályához és személyhez köthető egyedi megoldásokra vezetnek rá minket (igen, a játék segít megoldani a feladatot), de van egy rakás ad-hoc, trükkös, vagy éppen rejtett módszer is. Minden egyes ilyen apró kis dolog eléréséért, felfedezéséért, végrehajtásáért XP-t kapunk, melyek a már korábban említett jártassági szinthez adnak hozzá, ezzel pedig arra ösztökélve az egyszeri játékost, hogy igenis kutassa át a térképet.

És higgyétek el,lesz bőven mit felfedezni. Minden egyes pálya egy műremek, ami közel úgy működik, mintha a valóságban mászkálnánk valahol. Emberek teszik a dolgukat, mászkálnak, vásárolnak, interakcióba lépnek egymással. A terület tele mindenféle limlommal, eszközzel és rögtönözhető fegyverrel van teleszórva. A pályatervezés egész egyszerűen zseniális, ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Mi pedig mindent és mindenkit felhasználhatunk ahhoz, hogy elérjük célunkat. És ez a Hitman sava-borsa. Eszméletlen muri megfigyelni a környezetünket, betanulni az őrök útvonalait, perceken át tervezni, hogy kit, hol, hogyan kerülhetünk ki, vagy tüntethetünk el, nekilátni az akciónak, majd pedig morogni, amikor az első kanyarnál derékbe törik az alaposan kivitelezett terv, és gondolhatjuk át az egészet.

Szerencsére a fent említett lehetőségek tárháza azt is maximálisan lehetőé teszi, hogy folyamatosan adaptálódjunk a játék eseményeihez. Ráadásul lényegében bárkinek a bőrébe belebújhatunk, hogy ezzel is eltereljük a gyanút 47-esről. Persze nem lehet büntetlenül garázdálkodni, hiszen vannak karakterek, akik ismerik a többieket és feltűnik nekik, hogy ezt a kopasz fószert még nem látták. Szóval nem árt óvatosnak lennünk még álruhában sem. De ha úgy tartja kedvünk folyamatosan átgöncölhetünk, sőt ez erősen ajánlott is, hacsak nem az álca nélküli kihívásra hajtunk. Persze a pőrésített és rosszabb esetben kihűlt testeket nem árt eltüntetni. Szerencsére erre is bőven lesz lehetőségünk, de a mechanizmus megmaradt a régi idők végtagcibálós módinál, ami még mindig nevetségesen néz ki, de ez legyen a legnagyobb problémánk talán.

Ha pedig nagyon barna vakond kerül a palacsintába, akkor nyúlhatunk a játék által tucatjával felajánlott fegyverekhez. Az egyszerű konyhakéstől kezdve, a baseball ütőn át, a legkülönfélébb lőfegyverekig és robbanószerekig találunk használható eszközt a pályán, de persze saját gyűjteményünkből is vihetünk magunkkal felszerelést. És habár ehhez is egy rakás kihívást és teljesítendő feladatot kínál fel a játék, azért erősen érződik, hogy az IO fejlesztői sem gondolták komolyan, hogy így kéne játszanunk. A gunplay ugyanis elég…hát, fapados. Nem mondható rossznak, de azért közelébe sincs a shooter műfaj nagyágyúinak. Egyértelműen több időt kapott és jobban átgondolt lett a lopakodás, a csapdák felállításának művészete. Nem mellesleg az ilyen jellegű játékstílus sokkal nagyobb élményt és megelégedést nyújt nekünk is.

Nagyon fontos szót ejteni a képi világról. Mert 6 év ide vagy oda, a Hitman még mai szemmel is zseniálisan fest. Természetesen találunk részletesebb karaktermodellekkel, animációkkal és környezettel megáldott játékokat, főleg ennyi idő távlatából, de azt mindenképp el kell ismerni, hogy nem csak a pályatervezők, hanem a grafikusok is igazán beleadtak apait-anyait abba, hogy egy hihető világot kapjunk. Összesen hat helyszínt látogathatunk meg a világ különböző pontjain és egyik klasszabb, mint a másik. Ráadásul a változatosságra sem lehet panaszunk, hiszen a változó helyszínnel változik a miliő is és teljesen eltérő stílusú pályákat kapunk, amelyek mindegyikén egy kicsit máshogy lehet érvényesülni.

Elsőként egy rongyrázós párizsi divatbemutatóra látogatunk, melynek egy klasszikus francia kastély ad otthont. Ha itt végeztünk a célpontokkal, már repülünk is az elképzelt olasz üdülőfaluba Sapienzába, ahol egy igazi mediterrán, tengerparti élményben lehet részünk, szűk sikátorokkal, kiabáló helyiekkel, napsütéssel. Aztán irány a minden értelemben forrongó Marrákes, ahol egy kibontakozóban lévő zavargás előszele alatt kell megtalálnunk célpontjainkat egy katonai táborban, egy zsúfolt piactéren és egy kormányzati épületben. Majd pedig nyomás Bangkok, ahol kicsit beszűkül a tér és “csak” egy luxusszállodában kell kevernünk a mátyót. Aztán kicsit lehűl a hőmérséklet és egy elég komolyan felfegyverzett milícia coloradói központjába, egy hatalmas rancsra kell behatolnunk és némi szívleállás előidézése utána adatokat eltulajdonítani. Záróakkordként pedig Hokkaido fagyos hegyei közt egy luxusklinika vendégének álcázva káoszt és pusztítást okozni.

Mindezt pedig elfogadható minőségben, stabilan és problémamentesen játszhatjuk végig. A Hitman stabil FPS mellett fagyás és különösebb technikai problémák nélkül játszható, ami valljuk be manapság már igen ritka. A megjelenéskor ugyan sokan panaszkodtak a nagyon hosszú töltési időkre, de én úgy vettem észre, hogy ez a probléma azóta megoldódott. Bugokkal is csak elvétve találkozunk, ami szintén üdítő. Viszont a mesterséges intelligencia hajlamos furcsaságokra. Szerencsére nem gyakran. Zenei téren sajnos Jasper Kyd nem tért vissza, helyére a viszonylag kevésbé ismert, de szintén dán Niels Bye Nielsen lépett, aki ugyan jól megfogta a nagy előd által kialakított zenei stílust, de az igen magasra rakott lécet nem igazán sikerült megugrania. Nincs baj a felcsendülő dallamokkal, de az biztos, hogy egyikre sem fogunk hosszú távon emlékezni. De ezt el lehet nézni a Hitmannek.

Mindent egybevetve a Hitman a lehető legtökéletesebb újramelegítése egy hányatott sorsú és a mai trendek mellett erős ellenszélben induló szériának. De mégis megugorja azt ami ahhoz kell, hogy odaragassza az embert a kijelző elé. Olyannyira, hogy megjelenésekor simán az addigi legjobb Hitman játék volt. Nem véletlen, hogy azóta a World of Assassination sztori már trilógiává duzzadt. Mindenkinek kötelező darab.