A párhuzamos univerzumok létezése nem újkeletű koncepció a szórakoztató iparban. Míg a fantasy és science fiction irodalom, valamint a képregények már régóta kiaknázzák az ebben rejlő lehetőségeket, addig a filmek és sorozatok világában csak az elmúlt években kezdett igazán elterjedtté válni a multiverzum használata. Talán pont ez lehet az oka annak, hogy eddig viszonylag kevés mozgóképes alkotás tudott kreatívan hozzányúlni a témához. Erre jön az A24 stúdió, továbbá Daniel Kwan és Daniel Scheinert rendezők, hogy ránk rúgják az ajtót, majd kijelentsék, hogy még nem láttunk semmit.

Evelyn Wang (Michelle Yeoh) elé folyamatosan újabb akadályokat gördít a sors. A férjével, Waymonddal (Ke Huy Quan) közösen üzemeltetett mosodájuk a csőd szélén van, az adóhivatal is rájuk szállt, mindennek tetejébe még a magatehetetlen édesapjáról is gondoskodnia kell, valamint a lányával, Joy-jal sem alakul felhőtlenül a kapcsolata. Azonban egy hirtelen jött felfedezés fenekestül felforgatja az életét: megtudja, hogy végtelen számú párhuzamos univerzum létezik, bennük végtelen számú Evelynnel, és egy eszköz segítségével kapcsolatot tud teremteni közöttük, hozzáférve így az emlékeikhez, az érzéseikhez és a képességeikhez. Amikre szüksége is lesz, mivel egy rejtélyes gonosz, Jobu Tupaki vadászik rá, és az a célja, hogy az összes univerzumból kitörölje Evelynt.

A fenti szinopszis alapján jogosan kérdőjelezné meg bárki a bevezetőt, hiszen semmi olyasmi nincs benne leírva, amit ne láttunk volna már korábban valahol. Spoilerek nélkül nyilván nehéz erről érdemben írni, de szerintem pont abban rejlik a Minden, mindenhol, mindenkor különlegessége, hogy nem a szokásos módon ragadja meg a multiverzum koncepcióját. Míg egy hagyományos hollywoodi blockbusterben, vagy egy Marvel/DC-filmben csak az akció, a látvány, vagy a humor kerülne előtérbe, addig Kwan és Scheinert az emberi kapcsolatoknak is hangsúlyos szerepet szánt, és ezzel egy olyan karakterközpontú családdrámát hoztak el nekünk, amihez hasonlót még nemigen láthattunk.

A film szíve-lelke egyértelműen a casting, azon belül is Michelle Yeoh, aki brillírozik Evelyn szerepében. Az ő karakterében egy olyan örök dilemma testesül meg, amit valószínűleg minden ember átélt már: vajon ha az életem egy bizonyos pontján másképpen döntök, jobban alakultak volna a dolgok? Boldogabb lennék, teljesebb életet élnék? Ugyanaz az ember lennék egyáltalán? Éles kontrasztot képez vele szemben Jobu Tupaki, aki inkább a nihilista oldalát ragadja meg a problémának: ha minden lehetséges ezen a világon, de a végtelen univerzum mégis közömbös irántunk, akkor mégis mi értelme van az egész életnek? Az ő párosukat nem is igazán érdemes a megszokott főhős-főgonosz kettősségben értelmezni, sokkal inkább ugyanannak a filozófiának két különböző értelmezéseként. Evelyn többi családtagja is említésre méltó, különösen Waymond (Ke Huy Quant jó érzés újra a filmvásznon látni annyi év után), aki minden nehézség ellenére képes megőrizni a pozitív hozzáállását, és próbálja tartani a lelket a feleségében.

De a Minden, mindenhol, mindenkor nem elégszik meg ennyivel, és olyan egyedi és kirobbanó vizualitást tár elénk, ami versenyre kelhetne a nagyköltségvetésű látványfilmekkel is. Külön figyelmet érdemelnek a harcjelenetek, amik telis-tele vannak kreatív megoldásokkal és az ázsiai harcművészeti filmeket idéző koreográfiákkal. A film humora is nagyon jól működött, a helyzet- és jellemkomikum szintjén egyaránt, és meglehetősen széles skálán mozog: a finom, megmosolyogtató utalásoktól kezdve a térdcsapkodva nevetős jelenetekig találunk itt mindent. Egyedül talán a soundtrack nem volt kiemelkedő, mert bár az egyes jelenetekhez jól illettek az aláfestő zenék, de a film megtekintése után egyetlen igazán emlékezetes dallamot vagy motívumot sem tudnék felidézni.

A Minden, mindenhol, mindenkor nem csak az A24 munkásságának egy újabb csúcsteljesítménye, hanem számomra már most vitán felül az év egyik legjobb filmje. Ezen kívül pedig fontos alkotás is, hiszen manapság, amikor a hollywoodi stúdiók csakis a biztonsági játékra törekednek, és az unalomig ismert sablonokon-kliséken kívül nem mernek máshoz nyúlni, nagyon is meg kell becsülni az olyan filmeket, amik mernek kilépni a megszokott keretek közül.