Mi történik, ha bármennyire is próbáljuk, de nem szeretjük a gyerekünket? Ha „gonosz” és abuzál minket, ám ezt senki más nem látja? Rossz szülők vagyunk, mi rontottuk el? Vagy talán csak képzelgünk? Ki a felelős egy pszichopata tetteiért? Többek között ezek a kérdések is felbukkannak a nézőben Lynne Ramsay rendező bűntudatról és családi horrorról alkotott filmjét nézve. A mű Lionel Shriver díjnyertes, 2003-as regényét adaptálta, amely egy anyáról szól, akinek tizenéves fia iskolai mészárlást követett el.

Evanak (Tilda Swinton), az egykori szabadszellemű városi nőnek a külvárosba kell költöznie férje, Franklin (John C. Reilly) határozott elképzelése miatt, miszerint a város nem megfelelő hely a gyermekneveléshez. Kettő gyereket is megismerünk: a meglehetősen ellenszenves Kevint (Ezra Miller) és bájos kishúgát Celia-t (Ashley Gerasimovich). A film kezdetén az esemény utáni, post-factum történetet ismerhetjük meg, azt, amikor Eva gyászol, élete romokban hever, egyedül él és viseli fia tettének következményeit a megrongált veranda, autó vagy verbális támadások közepette. Egyszerre van a történet középpontjában, ugyanakkor a peremén is, hiszen az anyai oldal csak az egyik véglet a filmben.

Eva a kezdetektől fogva nem tudja szereti a babáját, sem az anyaság szerepét, ami üvölt a képernyőről. Nem tudja megnyugtatni Kevint, amikor sír és az álmatlanság, illetve kétségbeesés szélsőséges veremében el is ismeri, hogy „Anyu boldog volt, mielőtt Kevin megérkezett”. Celia születése azonban más érzelmekkel tölti el, új oldalról ismeri meg a gyermeknevelést, ugyanakkor újabb bizonytalanságba dönti Evát. Ramsay filmje egy nagyon erős érzelmi témát helyez a fókuszba, amely a szülői lét félelmeit, titkait hangoztatja, ugyanakkor nem mehetünk el szótlanul az egyik mozgatórugója mellett: ez pedig Kevin empátiahiánya.

A filmben egy olyan gyerekkel találkozhatunk, akit a „megtestesült, tiszta gonosznak” nevezhetnénk. Kevin szinte soha nem mutatott más érzelmet az anyjának, csak gyűlöletet: folyamatosan ellöki magától, játszik az érzelmeivel, az elméjével, és minduntalan új módokat talál arra, hogy lelkileg bántalmazza. A nézőben önkéntelenül újabb és újabb kérdések törnek fel a történet előrehaladtával, ám néhány ezek közül igazán kiemelkedő; „Honnan ered ez a „gonoszság”?, „Mit tehetünk vele társadalomként, szülőként?” és “Vajon volt szerepe Evanak a tragédia kialakulásában?”

Az empátia tudományosan is mérhető – vizsgálatára több módszer is létezik, például validált kérdőívek. Ha egy nullától-ötig terjedő skálán mérjük az emberek empátia-szintjét, akkor többségünk az átlagos tartományban helyezkedik el. A legalacsonyabb, nulladik fokozaton találjuk a pszichopatákat. Elmondható tehát, hogy minden pszichopata születésétől fogva érzéketlen?

A válasz nem, és a film sem engedi, hogy elhiggyük ezt a magyarázatot. Szinte kézzelfogható az a frusztráció, amit Eva érez a fia születése óta, az, hogy megpróbálja-e szeretni Kevint anélkül, hogy valóban szeretné. A tudományos megközelítés pedig alátámasztja ezt: a genetikai tényezőkön túl a környezeti és érzelmi faktorok is szerepet játszhatnak az antiszociális személyiségzavar kialakulásában, ám a pontos ok-okozati lánc meghatározása nehéz feladat.

Az empátia egy összetett, több dimenziós képesség, és azokban az emberekben, akik pszichopatákká válnak ez alulműködik. Ez a „beleérzés” több elemből áll, amelyekből a két fő terület a kognitív empátia (felismerjük, hogy más mit gondol vagy érez) és az affektív empátia (valaki gondolataira, érzéseire megfelelő érzelemmel reagálunk). A pszichopaták affektív empátiája, mint Kevinnek, a nulladik fokozaton helyezkedik el, azaz nem törődnek mások érzéseivel, azonban kognitív empátiájuk jól működik, így képesek kitalálni, hogy mit gondolnak, akarnak mások, képesek manipulálni a többi embert.

Ramsay alkotásának az egyik megragadó eleme, hogy szüntelenül elbizonytalanít minket és kérdések sorát ülteti el bennünk. Hogyan is kellene reagálnunk egy pszichopata viselkedésére? Kik hordozzák majd a bűntudatot a gyermekük cselekedetei után, kik fogják önmagukban keresni a hibát, ha nem a szülők? Mennyire hibás az apa, vagy a környezet többi tagja, akik mindebből semmit sem vesznek észre? Legyünk együttérzőek egy gyilkossal, mert a tettei az alacsony empátiájának az eredményei? Ha ellentétesen cselekszünk, nem válunk ugyanolyan érzéketlenné, mint maga Kevin? Íme, ez a legnagyobb kihívás a fiú kapcsán, a könyvben és a filmben is: együttérezni azokkal, akikből ez hiányzik.

Források:
Kovács Dóra (2017). Az empátia és az érzelem felismerési lehetőségei – tapasztalatok egy új multimodális érzelemfelismerő skálával, a Genova Emotion Regognition Scale (Gert)-el. Psychologia Hungarica IV/1. 1–18. pp. http://www.kre.hu/btk/images/doc/Kovacs_Dora.pdf

Körmendi Attila, Szklenárik Péter (2013.). A pszichopátia elméletei. Alkalmazott Pszichológia, 3, pp. 29-59. http://ap.elte.hu/wp-content/uploads/2015/07/APA_2013_3_KORMENDI_SZKLENARIK.pdf

Simon Baron-Cohen (2011): We need to talk about Kevin’s lack ok empathy. The Guardian. (2011.10.24.) https://www.theguardian.com/film/2011/oct/24/we-need-talk-kevin-empathy

Peter Bradshaw (2011): We Need to Talk About Kevin – review. The Guardian. (2011.10.20.) https://www.theguardian.com/film/2011/oct/20/we-need-to-talk-about-kevin-review