Több, mint egy hónapot kellett várni a Stranger Things 4. évadának utolsó két részére, ami nem meglepő módon irtózatosan berúgta az ajtót a Netflixnél. A premier láz okozta rohamban az oldal össze is omlott, és mint kiderült, a tengerentúlon fél kézzel lenyomta Obi-Wan Kenobit (nem meglepő módon). Az évad kettébontása a Netflix gazdasági helyzetét tekintve érthető, ráadásul Dufferék kiemelték, hogy kreatív okok állnak a halasztás hátterében és az utóbbi egy hónapban még bőven zajlottak az utómunkák a sorozat háza táján.

Felmerül azonban a kérdés, hogy nem vállaltak-e túl nagy kockázatot azzal, hogy hetekig hagyták elburjánzani a különböző nézői teóriákat és a felsrófolt elvárások nem ütnek-e vissza az utolsó két részre. Az alábbiakban igyekszem elkerülni a spoilereket, de abból kifolyólag, hogy egy évad végéről kell írnom, elkerülhetetlen, hogy ne utaljak annak részleteire, tehát ha valaki zéró információval szeretne leülni a 8. és 9. részre, inkább várjon a kritika elolvasásával.

Ezek a gondolatok pont azért járnak a fejemben, mert a finálé minden igyekezete ellenére nem érte el azt a katarzist, amit például az évad korábbi csúcspontjainak, a negyedik és hetedik résznek sikerült. Részben ez a misztikumra, a talányokra épülő filmek és sorozatok (nagyon sokszor a horrorok) rákfenéje: addig sokkal érdekesebbek, amíg nem kristályosodik ki a rejtély minden részlete. Magyarán a „mi van?” jobban felcsigázza az embereket, mint a „mi a teendő?”. Ezért számít sokat az az oknyomozó munkával, kalanddal és Dustin páratlan fantáziájával kikövezett út, melynek során eljutunk a végkifejlethez, és ebben a sorozat sosem volt még ennyire precíz, mint a negyedik évad során. Nem hiába ütött akkorát a hetedik epizódot lezáró montázs.

Emellett kellett egy főgonosz, akire a szibériai mentőakción kívül minden történetszál visszavezethető. Pazar húzás volt az alkotók részéről, hogy végre egy emberi tudattal, érzésekkel és (valamennyire) kézzel fogható motivációkkal rendelkező antagonistát állított hőseinkkel szemben. Ezzel a Fejjel lefelé általi éjsötét fenyegetés arcot kapott. A Stranger Thingsnek lett egy saját Voldemortja, aki főszereplőnőnk ősellensége és ellentéte, kirobbantója és katalizátora a Hawkinst behálózó eseményeknek. A széria neki köszönhetően lépett egy szinttel feljebb a korábbi évadokhoz képest. Éppen ezért volt egy kisebb csalódás az évad lezárása. Hogy egy örökbecsűvel éljek, nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

A Stranger Things Vecnának is köszönhetően indult meg a felnövés útján, azonban nem jutott el a felnőttkorba az évad végére. Ha az ellenfelet minden korábbinál nagyobb veszélyforrásként vezetik fel, de nem jár a korábbinál nagyobb áldozattal a térdre kényszerítése, akkor a rémisztő aurája is szertefoszlik. A negyedik évadnak két feladata volt, egyrészt megágyazni a végső összecsapást elhozó utolsó szezonnak, másrészt a széria koncepciójából kifolyólag egy saját, kerek egész történetet is tető alá hozni. Ebből inkább az első sikerült, amellett, hogy a cliffhanger természetesen nem maradt el. Az évad, és a Stranger Things egésze azonban megkövetelt volna, egy fájdalmas, súlyos áldozatokat hozó összecsapást, hogy világos legyen, miért is retteg annyira Dr. Brenner Vecna erejétől.

Pedig szinte akármelyik fajsúlyos szereplő végzete komoly érzelmi megrázkódtatással járna mint a sorozaton, mint a nézőközönségen belül. Ez egyértelműen Dufferék erénye, amitől ők leginkább tartanak – egész egyszerűen olyan jól írják meg a karaktereiket, és találják meg hozzájuk a megfelelő színészeket, hogy képtelenek elengedni a kezüket. Még az olyan egyrészes szereplőket, mint Chrissy is sikerült villámgyorsan megszerettetniük a fanokkal. Amikor eljutnak odáig, hogy a történet megindokolná egy közönségkedvenc hőskölteménybe is illő végzetét, akkor is visszarettennek az utolsó pillanatban attól, hogy igazán szívszaggató irányba vigyék tovább a sztorit (egy másik karakter pedig indokolatlan és erőltetett módon távozott).

Az ötödik évadban startpozícióban indul mindenki, de minden eddiginél jobban látszik a célvonal, és a negyedik évad fináléja tükrében kijelenthető, hogy az íróknak is minden eddiginél nehezebb dolguk lesz ennyi karaktert mozgatni, úgy, hogy mindenki teret kapjon. Azt például már nem tudják tovább húzni, hogy Will karaktere is valami jelentőséget kapjon, aki számára még az egy órát meghaladó részek sem tudtak igazságot szolgáltatni. Az viszont Dufferék elvitathatatlan erénye, hogy érdekel mi lesz a Hawkins és a történet főszereplői sorsa – mi lesz Joyce-szal, Hopperrel, Tizivel, Mike-kal, Nancy-vel, Steve-vel és a többiekkel. Ha csak valamit irtózatosan nem baltáznak el a jövőben, akkor mindenképpen kultstátuszra tesz szert a Stranger Things a jövőben. Csak győzzük kivárni.

Miután végeztetek vele, vegyetek egy pillantást az évad poszterére. Nagyon ötletes lett.