Én vagyok a Remény! – Sandman: Az álmok fejedelme kritika
Emberek vagyunk és természetünknél fogva kíváncsiak. Már időtlen idők óta próbálunk a minket körülvevő – sok ízben egyébként megmagyarázhatatlan – dolgokra ésszerű választ találni. Akár a filozófiáról vagy különböző vallások és népek gesztáiról, mítoszairól és mondavilágárol beszélünk, sokszor találjuk szembe magunkat olyan válaszokkal, amelyekre élő ember, tapasztalati alapon még nem jött rá. Hogyan keletkezett világunk? Mi vár ránk az élet után? Miért álmodunk? Ezekre a kérdésekre kínál választ a sok másik iromány mellet Neil Gaiman Sandmanje. Kritikámból megtudhatják, hogy valójában mennyire sikerült az eredeti gondolatmenetet a Netflix adaptációjának megőriznie. Természetesen nem szeretnék spoilerezni, így a történetet csak nagy vonalakban említem.
Akik világra hozták a Világot
A történet főszereplője hét testvér egyike, akiket még az istenek létrejötte előtt teremtett apjuk az idő és párja, az éjszaka. Protagonistánk Morpheus, vagy Sandman, de a sorozat során leggyakrabban Álom, az álmok királyságának fejedelme, a második legerősebb végtelen. A széria egyik leggyakrabban feszegetett kérdése az ő karaktere köré épül, hogy mi az álom értelme. Miért is fontos az embereknek az álom, mint olyan? Hiszen nem valós, bármi is történik ott, nem számít. Akkor mi szükség van rá? A történet nem ad objektív definíciót az álom, a halál vagy akármelyik hasonló jelenségeknek, viszont emberközeli megjelenésükkel ad a nézőknek egy opciót, amiben ugyan úgy lehet hinni, mint bármely mítoszban, vagy dajkamesében.
A sztori nem fogja senki szájába rakni a megoldást egyik filozófiai kérdésre sem, viszont remek táptalajt nyújt a gondolkodni vágyók számára. Amíg a narratíva egyenes szálon halad előre, itt-ott a múltba kacsintva, addig a néző fejében száz meg száz irányba burjánzanak a gondolatok, amivel nemcsak a Végtelenek szerepe válik megérthetőbbé a világban, de az emberi természetbe is bepillantást nyerhetünk. Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom a sorozat élményét, akkor a következőt mondanám: „még ha a történet önmagában nem is ad választ a Végtelenek szerepére, alkalmat ad a nézőknek felfedezni, hogy mit is jelentenek ezek számára”.
Évszázadnyi keserű fogság, keserédes szabadság
A most megjelent tíz epizód három egymástól különálló szakaszban mesél Álom életéről, és feladatáról. Az első történet Morpheus száz éves fogságával kezdődik, melyet a Charles Dance alakításában megjelent Roderick, avagy Mágus idéz elő. A történet ezen szegmense Álom elfogásától, és tárgyaitól való megfosztásán át, azoknak felkutatásáig tart. Itt beletekintünk abba, milyen lenne az életünk, ha nem álmodnánk, mely részbe egy nagyon elmés párhuzam lett húzva, a valódi élet álomkor nevű betegségével. Továbbá alkalmunk nyílik belelátni az emberi természet valójába, és elgondolkodni azon, hogy mit is tesz jó embernek lenni, illetve a hazugság szerepén az emberi életben. Ez a rész ad otthont az egész sorozat minden szempontjából legbrutálisabb részének, a 24/7-nek. Ez az epizód kíméletlenül őszinte, agresszív, brutális, perverz és minden téren elborult. Betekintést nyerünk abba, hogy milyen is lenne az élet, ha eldobnánk a civilizált valónkat, hogy agytalan ösztönlény módjára éljünk. A látvány sokkoló a gondolat pedig rémisztő.
Szárnyainak suhogása
Ez a szegmens felelős a sorozat gondolati és érzelmi csúcspontjáért. Csupán egy epizódról beszélünk, mely bár nem is túl akciódús, vagy látványos, de annál értékesebb. A rész beszélgetésekből áll, az első, fontosabb beszélgetés Morpheus testvérével halállal történik, a másik pedig Álom egykor még halandó barátjával, akit ő maga tett halhatatlanná. Sok érdekes gondolat jön velünk szembe ebben az epizódban. A Halál és az emberiség múltja és kapcsolata, mélyebben megismerjük Morpheus karakterét, gesztusvilágából, illetve barátjával való kapcsolatából. Megható, a szó legnemesebb értelmében és könnyeket csal az emberek szemébe, érdemes megnézni.
Az örvény csak lefelé visz
Természetesen mint mindenben, itt is talál az ember hibákat. Nem mondom, hogy élvezhetetlen az utolsó négy rész, mert itt is remek a látványvilág, és tartalmaz érdekes csavarokat, viszont itt már az ember nem talál annyi mögöttes tartalmat amin gondolkodhatna, mint a korábbi epizódokban. De legalább lezárásra kerül az évad főbb konfliktusa. Egyértelműen a hetedik résztől kezdett megzuhanni az évad, de így sem kell szégyenkeznie. Rose és Unity szála is bőven hord magában izgalmakat és nem várom tőle kevésbé a következő évadokat.
Kellemest a hasznossal
A hozzám hasonló nézők, akik rajonganak a Trónok harca és a Star Wars címekért, azok bizonyára örömmel látják kedvenc színészeiket újra a képernyőn. Ugyanis Mark Hamill, Gwendoline Christie, és a korábban már említett Charles Dance is remekelt a sorozatban. Mellettük Tom Sturridge Morpheusa is nagyon kellemes volt, és hű az eredeti alkotáshoz. Külön ki kell emeljem David Thewils alakítását, amiről nem árulhatok el túl sokat, mert elrontaná az élményt, viszont annyit elmondhatok, hogy kézzel tapintható a feszültség a jelenlétében, rég stresszeltem már ennyit képernyőn való megjelenésen. Minden elismerésem.
Összegzés
A Sandman: Az álmok fejedelme első évada egy olyan sorozatélmény, amit kár lenne bárki számára kihagyni. Az eredeti szinkron életteli, viszont a hazai munkatársak sem panaszkodhatnak. Az a jó a magyar nyelvben, hogy ritkán tud valaki ilyen átéléssel káromkodni mint mi, és pont ez tesz életszerűbbé több jelenetet is. Gondolok itt kifejezetten az ördögűzős jelenetre. A látványvilág valami olyasmi, amit tényleg érdemes minél nagyobba látni, kár lenne telefonon nézni. Értem ezt természetesen a remek CGI munkára is. A zene remekül megalapozta az atmoszférát, sehol nem tapasztalja a néző azt, hogy nem illene. Rengeteg brutalitás, vér, szexualitás, káromkodás jellemzi a sorozatot, nem kifejezetten egy családi élmény. Ajánlom mindenkinek aki szeret filozofálni, gondolkodni, vagy rajongott az eredeti alkotásért. Én személy szerint alig várom a következő évadot.