A Trónok harca három éve meghalt. Hogy pontosan ki ölte meg, az nagyon jó kérdés. Az elmúlt évtizedben a mennyet és a poklot egyaránt megjáró, munkájukat összecsapó Benioff és Weiss páros? A toxikus, bármiféle váratlan befogadására alkalmatlan, követelőző rajongók? Esetleg magának Westeros világának a szellemi atyja (George R. R. Martin), aki nem volt hajlandó (nem tudja/tudta) befejezni a milliók által imádott regényciklust? De ki ne hagyjuk a gyanúsítottak jelképes kalapjából az HBO csatornát, amely szabad utat adott az apokaliptikus módon átgondolatlan finálénak. Ujjal mutogatások voltak, vannak és még bőven lesznek, egyáltalán nem lenne meglepő, ha bő negyed évszázad múlva tudjuk csak meg valódi okokat, akár egy tényfeltáró dokumentumfilm formájában. A lényeg, hogy a Trónok harca meghalt három éve és a helyét most a kistestvére (ha a történet időrendjét nézzük, akkor az öregapja) veszi át. A cikk minimális spoilert tartalmaz!

Viserys Targaryen (Paddy Considine) király vállát nagy teher nyomja. Bár felesége évekkel korábban megajándékozta őt egy lánygyermekkel, Rhaenyra Targaryen hercegnő (Milly Alcock) tündöklő és harcias személyében, az utódlás kérdése mégis zavarja, mivel nincsen fiúvárományosa a Vastrónnak. A kedélyes uralkodónak a magánéleti problémája (ez erősen kapcsolódik a közéleti ügyekhez a birodalom jövőbeli sorsát illetően) mellett egyéb gondokkal is meg kell küzdenie, kezdve a királyi tanács számító tagjaival, de nem mellesleg ott van az öccse, a kiszámíthatatlan, kétes hírnévnek örvendő Daemon Targaryen (Matt Smith), akinek komoly esélyei vannak a korona megszerzésére. Westeros tehát megint egy lőporos hordó tetején ül, örökösökkel, trónkövetelőkkel, ármányokkal, árulásokkal, tűzzel és vérrel, vagyis csak a szokásos baljós felhők gyülekeznek ismét.

A sorozat iránti cinikus hozzáállás teljesen jogos. Először (és talán leginkább) a korábban említett, anyasorozattal kapcsolatos negatív visszacsatolások miatt. Egy kiábrándult ember hitét, bizodalmát visszanyerni nagyon nehéz (de nem lehetetlen), ráadásul a csalódottságot csak fokozta az évek során a készítők által tett néhol jogos, de sok esetben felháborító kommentár (,, kind of forgot”). Arról nem is beszélve, hogy mindössze három év telt el a Trónok harca befejezése óta. Nem kevés idő ez a nemrégiben begyógyult sebek (már amennyiben ez megtörtént) feltépésére? A Sárkányok háza kapcsán felmerülő érdektelenség érzete az elmesélt történet mibenlétére is visszavezethető, ugyanis a sárkányok tánca néven elhíresült Targaryen belháború cselekménye már le van írva, mindenki számára hozzáférhető.

George R. R. Martin az évek alatt több, a Tűz és Jég dala világában játszódó, de Havas Jon-ék kalandjaihoz nem kapcsolódó novellát, regényt írt (Tales of Dunk and Egg, A hét királyság lovagja), melyek közül volt, ami konkrétan ezt a polgárháborús időszakot dolgozta fel (The Princess and the Queen, The Rouge Prince). Bármennyire is szórakoztatóak, kidolgozottak, vagy (az angol történelem átírása szempontjából) kreatív írások ezek, nem tudhatók be egy Tolkien műnek és még inkább nem egyeztethetők össze a bibliai parafrázisként szolgáló Szilmarilokkal (1977). Rögtön hozzátenném, nem is ez volt a céljuk, sokkal inkább egyfajta kuriózum jellegük van és bátran ajánlhatóak azoknak, akik végérvényesen el akarnak veszni a sárkányok és a mások világában. Vagyis írás szempontjából az alapok adva vannak. A karakterek sorsának alakulása, a cselekmény főbb csapásirányai, illetve végkimenetele mind-mind meg vannak határozva, csupán csak az aprócska történeti, ismeretlennek számító hézagokat lehet kitölteni. Ez pedig akár egy teljesen közönybe fulladó, semmi izgalmasat, fontosat, vagy érdekeset felvonultató szériát is eredményezhet. Azonban egyelőre úgy tűnik, hogy nem ez történt.

A The Heirs of the Dragon, vagyis A Sárkány örökösei címet viselő epizód a szó legigazibb értelmében egy klasszikus pilot lett. Tökéletesen beteljesítette azokat a feladatokat, amit egy ilyen jellegű résznek kötelező. A történet bár sokak által ismert lehet, mégis érdekes. Nyilván számtalanszor láttuk már (akár ebben a világban is) hasonló, a hatalomért, befolyásért folytatott harcokat, de azáltal, hogy majdnem kétszáz évet visszamentünk az időben, jelképesen egy új terepre tévedtünk, ahol pusztán a sárkányok intenzívebb jelenlétével más erőviszonyok uralkodnak, mint ahogy azokat korábban megszokhattuk (Daenerys Targaryen ide vagy oda).

Az utódlás kérdése körüli konfliktusrendszer jól felvázolt (és igen aktuális), Ryan J. Condal a csapatával már most kellően szerteágazóra tudta megírni a konfrontációkat. A látottak a későbbiekben pedig csak még inkább komplikáltabbak lesznek, ahogy azt már megszokhattuk. Nagy valószínűséggel most is öröm lesz nézni az áskálódások végtelenített spirálját. Párbeszédek terén a csúcsminőség jelzőt még nem lehet használni. Annak ellenére, hogy még kevésbé sziporkázóak a dialógok, volt jó pár olyan, ami a kellemes libabőr érzetét garantálta. Előreláthatóan lesznek még jobb beszélgetések itt, csak kicsit türelmesnek kell lenni.

Meglehetősen furcsának fog hangzani a következő állítás, de mindenképp helytálló és érthető lesz ennek a sorozatnak a kapcsán. A pilot alapján A sárkányok háza élettel telibb, mint elődje. Ez persze visszavezethető a sokkal, de sokkal nagyobb költségvetésre, mivel az HBO a világ összes pénzét (és még annál egy kicsit többet) is ráköltött az imádott franchise-ra. Lehet, hogy alacsony ingerküszöb kell csupán hozzá, de nagyon jól tud esni, ha egy fantasy világ hétköznapjaiba kellő bepillantást nyerhetünk. Végre láthatjuk az egyébként évek óta ismert helyszíneket lélegezni és teljes pompájukban látni. Visszaköszön a kistanács suttogásokkal teli terme, Bolhavég az ügyes-bajos dolgaival, a trónterem a király testőreivel, csak mindezek a monumentális változatukban. Minden egyes jelenetből sugárzik a grandiózusság, az elköltött milliók, de leginkább a lelkesedés. Érződik, hogy az HBO fejesei és a készítők tisztára akarják mosni a hírnevüket és valami újat (esetleg jobbat?) letenni arra a bizonyos asztalra.

A hangulat és a történet mellett a főbb karakterek elhelyezése is megtörtént a sakktáblán. Érthető módon most leginkább Viserys király körül forogtak a történések, az ő családi dilemmája és az abból fakadó döntésének következménye (szülés jelenet) a rész csúcspontjának tekinthető. Ráadásul a lovagi tornával egybekötött párhuzamos montázsban valami elkerülhetetlenül tragikus fogalmazódik meg a dinasztia későbbi sorsát illetően. Összességében mindegyik színész a helyzet magaslatán van, bár még egyiküknek se volt nagyjelenete, magabiztosan jelenítik meg a karaktereiket. Hús-vér figurák helyett itt még egy kicsit érezhető a vázlatrajz jelleg, viszont nem lehet elvárni, hogy minden karakterisztikáról már az első percekben lehulljon a lepel. Ettől függetlenül ezúttal a több jobb lett volna. A Sárkány örökösei minden kedvcsináláshoz szükséges elemet felvonultat, de saját keretrendszerén képtelen túllépni. Nincsenek benne kellő jelentőséggel bíró fordulatok, vagy halálok, a figurák mélyítésére is még hagy némi kívánnivalót maga után. ,,Csupán” erős alapozó jellege van, de azt magas szinten űzi.

Egy testvérsorozat esetén akarva-akaratlanul megtörténik az előddel való összehasonlítás, teljesen egyértelmű, hogy a Sárkányok háza is hasonló sorsra fog jutni. Az összevetések többféle szempontból is megtörténhetnek. A párbeszédek boncolgatása, a színészi játékok bírálata, a csatajelenetek elemzése, vagyis inkább a kézzelfogható, minőségért felelős tényezők felől is meg lehet közelíteni a párhuzamba állítást, de mikroszkóp alá lehet helyezni a két sorozatot (nagy szavakkal élve) a mögöttes mondanivaló tekintetében.

Nem szabad kihagyni a felsorolásból az utalások rajongókielégítő világát sem, hiszen ma már elképzelhetetlen lenne ezek nélkül bármiféle popkulturális terméket elképzelni és/vagy elkészíteni. Ryan J. Condal sorozata sem képez ez alól kivételt, bár az igaz, hogy egy Star Wars-sorozattal ellentétben ízlésesen helyezte el (Martin közreműködésével) ezeket a bizonyos hivatkozásokat. A Trónok harcára tett utalások kimerülnek a pilot elején lévő kiírásban, valamint a stáblista alatti Ramin Djawadi-féle intro zene felcsendülésében. Kifejezetten zavarónak egyedül egy bizonyos északi mitológia behozatalát mondanám, ami tényleg a nagybetűs, nézőre tett, nyíltszínű kikacsintás volt és semmi érdemit nem tett hozzá a történésekhez, de ez legyen a legnagyobb problémánk a jövőben.

A Sárkányok háza az első epizód alapján biztos lábakon áll, talán egy picit még remeg az első lépésekkel együtt járó bizonytalanság miatt, de minden adva van, hogy hamarosan sebesen fusson (vagy repüljön, ha a sorozat kontextusából vesszük ki). Nem a legfényesebb pozícióból indult el ez a sorozat, biztos lesznek, akik elégedetlenül, vegyes érzelmekkel karöltve fognak felkelni a rész mellől, de bőven van okunk a bizakodásra. Mint tudjuk, a remény hal meg utoljára. Bár Westeros világában már ez se biztos.