Amióta először megjelent egy könyvadaptáció a mozivásznon, azóta folyton felmerül a kérdés: melyik volt a jobb, az eredeti könyv vagy a filmfeldolgozás? A válasz csaknem minden esetben rettentően megosztja a művek rajongóit, akik hol logikus észérvekkel, hol dühösen nyáladzva, vasvillát ragadva próbálják meggyőzni az ellentábort a saját igazukról. Hogy egy közeli, mainstream példát említsünk, mostanában a Gyűrűk Ura-sorozat, A hatalom gyűrűi borzolja a kedélyeket az internet kietlen sztyeppéin. A kritika egy ponton spoilert tartalmaz, de erre előtte is felhívom a figyelmet.

No de miért is beszélünk könyvadaptációkról? Talán sokan nem tudják, hogy jelen írás alanya, a Háromezer év vágyakozás egy brit író, A. S. Byatt novellája alapján készült (The Djinn in the Nightingale’s Eye). Joggal kérdezheti a néző: ismernem kell az alapművet, hogy legyen viszonyítási alapom? Tilda Swinton tényleg nem öregszik? És végül, de nem utolsósorban, mit rakott le az asztalra George Miller, aki egy hét évvel ezelőtti filmjével történelmet írt?

A történet szerint Dr. Alithea Binnie (Tilda Swinton) egy középkorú, elvált akadémikus, aki irodalomtörténettel, mítoszokkal és azok hagyományaival foglalkozik. Magányos, már-már elszigetelődött életmódja tökéletesen megfelel számára, éppen ezért, amikor egy isztambuli útja során véletlenül kiszabadít egy dzsinnt (Idris Elba) a rabságából, aki cserébe három kívánságot kínál fel a tudósnak, rögtön visszakozni kezd és elutasítja az ajánlatot. A dzsinn azonban fantasztikus történeteket mesél hosszú és kalandos élete különböző állomásairól, ettől pedig Alithea nem csupán saját érzelmeit kérdőjelezi meg, hanem teljes korábbi életét is.

Kezdjük egy fontos különbséggel, ami jellemző az írott és mozgóképes formátumokra: míg előbbinél számtalan példát találunk arra, hogy a cselekmény java része (nem ritkán egésze) egy helyszínen, konkrétan ugyanabban a szobában játszódik, ahol a szereplők párbeszéde során bontakozik ki a történet tanulsága, addig utóbbinál ez már jóval rizikósabb megoldás, éppen ezért ritkábban is fordul elő. Viszont a csaknem kétórás Háromezer év vágyakozás esetében a film bő kétharmada alatt a két főhős ki sem mozdul egy hotelszobából, vagyis többnyire annyiban merül ki a cselekmény, hogy Alithea és a dzsinn beszélgetnek egymással.

Ugyan elsőre ez nem tűnhet túl izgalmasnak, mégis a szereplők megismerkedése közben láthatjuk a film legjobb pillanatait: a dzsinn történeteinek vászonra adaptálása fantasztikus és magával ragadó vizualitással párosul, a színvilág, a kosztümök, a fényképezés és az operatőri munka mind-mind megérdemel egy hatalmas tapsot a profi munkáért. Tényleg mintha az Ezeregyéjszaka meséi elevenedtek volna meg a szemünk előtt, annyi eltéréssel, hogy a dzsinn elbeszélései történelmi és bibliai hátteret kaptak, így szinte teljesen más szemszögből közelítjük meg Salamon, Sába királynője és Szulejmán legendás alakjait. A következő két bekezdésben spoileresen írok a film másik hangsúlyos eleméről, a szerelmi szál(ak)ról. Aki nem szeretné megfosztani magát a meglepetéstől, görgessen a film traileréhez és az alatta olvasható összegzéshez.

Miután a dzsinn elmesélte utolsó rabságának történetét, Alithea végül rászánja magát az első kívánságra és azt kéri a szellemtől, hogy olthatatlan szerelmet érezzenek egymás iránt. A hotelszobát elhagyva mindketten visszatérnek Londonba, a dzsinn ismét megpróbál beilleszkedni az emberek közé, ám a technológiai vívmányok és elektronikai eszközök hullámai veszélyeztetik az ottlétét. Tetszett, hogy miként ábrázolják a modern világ hatásait egy természetfeletti lényre, ahogy arra is „tudományos” magyarázatot kapunk, milyen anyagból állhat egy dzsinn „teste”, ehhez pedig kapcsolódik egy felvetés a film elejéről: a mitológiákból és regékből ismert mágikus lények csak addig maradnak életben, ameddig az emberek hisznek bennük. Ez alapvetően szép gondolat, ám ahogy észrevesszük, mennyire megviseli a dzsinnt egy fejlett nagyvárosi környezet, nyilvánvalóvá válik, hogy hiába hinnénk mindannyian ezekben a lényekben, olyan irányba fejlesztettük a világunkat, ahol az internet, a rádióhullámok és okostelefonok mellett számukra már nem maradt hely. Ez egy roppant érdekes téma és számos kérdést vet fel, mégsem jutunk el a mélyebb boncolgatásig.

Visszakanyarodva a szerelmi szálhoz, a dzsinn szenvedését látva Alithea utolsó kívánsága, hogy hagyja el a Földet és térjen vissza a saját fajtájához, ahová tartozik, feloldva ezzel a szellem háromezer éves vágyódását és kínszenvedését. Sokak számára talán túlságosan nyálas, akár egyenesen giccses Aladdin-koppintás is lehet a lezárás, ám ha figyelembe vesszük a dzsinn korábbi szerelmeihez fűződő viszonyát, egy ijesztően pontos séma rajzolódik ki az érzelmileg kizsákmányoló párkapcsolatokról. Míg a többi nő kívánságai mind önös érdekeket helyeztek előtérbe, amelyeket a szellem persze készséggel teljesített, ez volt az első alkalom, amikor valakinek feltűnt, hogy egy kapcsolat két személyből áll. És ha a másik fél összeroskad a súlytól, amit miattunk vállalt magára (vagy adott esetben pont mi helyeztünk rá), akkor vagy segítünk rajta, vagy véglegesen elveszítjük őt. A mindig magányos, enyhén különc doktornő pedig elég korán hangsúlyozta, hogy köszöni szépen, neki semmi nem hiányzik az életéből. Így már csak a természetéből adódóan is logikus volt ez a döntés, hogy bármennyire is szereti a szellemet, nem kockáztatja, hogy tovább sérüljön az emberek miatt.

Ha egy szóval kellene jellemeznem a filmet, azt mondanám rá: különleges, a szó pozitív és negatív értelmében. A történetvezetés komótos, nem bővelkedik konkrét cselekményekben, a színészi játék korrekt, bár inkább kissé hideg, mintsem kimagasló, ám a dzsinn meséinek látványvilága már alapból megér egy moziélményt. Kifejezetten érdekesek a filmben felmerülő témák, mint a természetfeletti lények boldogulása a 21. században és a behódoló-kizsákmányoló párkapcsolatok bemutatása.

Külön kuriózum, hogy ezek a kérdések egymással párhuzamosan kerültek bemutatásra, még ha nem is mélyültünk el bennük a végletekig. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz akkora közönségsiker a Háromezer év vágyakozás. A Miller-rajongóknak üzenem, hogy készüljenek fel, mert ez a film gyökeresen az ellentéte a Mad Maxnek, de aki egy lassabb, nem hétköznapi élményre vágyik, bátran tegyen vele egy próbát, nem fogja megbánni.