Még most is élénken emlékszem arra, amikor egy hideg januári napon elosztottuk egymás között, hogy ki miről fog írni. Amikor említettem, hogy mennyire szépnek tartom Ana de Armast, megtudtam hogy idén jön egy film, aminek ő lesz a főszereplője. Így a Blonde egyszerre hozzám került. Az előzetest látva egy roppant érdekes filmre számtottam, azonban pár napja megtudtam, hogy a sokak által Marilyn Monroe-ként ismert Norma Jeane életének eléggé nyomasztó, valódi oldalát láthatjuk majd.

Már-már bevett szokás, hogy az életrajzi filmek újult erejét a Freddie Mercury-ról szóló Bohém Rapszódiától eredeztetjük. Ez volt az az alkotás, ami az egykori sztárok életének egy akkora lökést adott, hogy azóta újabb kóstolót kapunk Hollywoodtól. Az idei év ebből a szempontból igazi kuriózum, mert Elvisről és Monroe-ról is kaptunk egy-egy filmet. Ők ketten koruk legikonikusabb és talán az előző évszázad legnagyobb ikonjai közé tartoznak. Marilyn Norma Jeane-ként született egy csonka családba, ugyanis az apja még jóval a születése előtt elhagyta az anyját. Erre csak rátett egy lapáttal hogy az anyja, vagyis Gladys a lányát okolta ezért, ezt pedig többször a tudtára is adta. Innentől pedig megkezdődött ennek a tündéri kislánynak élete egyik legszomorúbb időszaka, aminek az árvaház volt a fő helyszíne.

Innen kilépve viszont egy huszárvágással ugrunk közel tíz évet az időben, ahol már a felnőtt Normát láthatjuk, aki ügynökével egyeztet az első komolyabb szerepéről. Később pedig megszületik Marilyn, akinek életét a csillogás, a pompa uralja, kapja a jobbnál jobb szerepeket és válik kora legnagyhatásúbb alakjává, hogy jóval halála után is a popkultúra meghatározó alakjaként hivatkozzunk rá. Azonban a sztárok élete közel sem olyan csodálatos, mint azt előre hinnénk. Ez pedig Marilyn esetében hatványozottan igaz, ugyanis a nehéz gyerekkor egy egész életen át tartó traumát okozott benne, ami egészen odáig vezetett, hogy egy sokszor szorongó, depressziós felnőtt nő vált belőle. Ezek az extrém hangulatingadozások a munkában ütköztek ki leginkább, ahol sokszor sírni kezdett és nem volt már hajlandó tovább játszani a sokak által ismert és szeretett butácska szőke karaktereket.

Talán pontosan ez is a legnagyobb ellentmondás Norma-val kapcsolatban. Egyszerre gyűlölte és imádta Marilynt. Egyrészt szüksége volt rá, mert a szerepek és a felépített imázsa nélkül semmi volt, másrészről senki sem látott a csodás külső mögé és nem értette meg. Ebben az a legjobb, hogy Ana de Armas lényegében mindkét karaktert tökéletesen hozza. A törékeny, érzékeny nő és a férfiak álma is megelevenedik általa, ami által tényleg eggyé válik Marilynnel. Nem csak külsejében, hanem hanghordozásában is tökéletes megegyezik az ’50-es évek ikonjával. Már-már teljesen megegyezik nőies, gyerekekhez hasonló tiszta beszéde az eredeti Monroe-val. Minden cselekedete, arcjátéka hiteles, és így még komorabbá teszi a filmet. Mert bár számtani lehetett arra, hogy bekukkanthatunk a függöny mögé, de a Blonde valójában egy elég nyomasztó utazás egy sokak által irigyelt sztár életében.

És ez az utazás teszi igazán nehézzé a filmet. Az évek során már talán 700 filmet is láttam, de csak kettő váltott ki hasonló érzéseket belőlem. A stáblista alatt csak ültem és néztem az elhaladó neveket, miközben a gondolataimba mélyedtem. Nagyon komoly és szomorú dolgokat láthatunk a közel két óra negyven perces játékidő alatt, amik garantáltan velünk maradnak még egy ideig. Hiába hát minden ha az ember olyan sebeket cipel magával, amiket sosem tud feldolgozni. Az pedig még tragikusabbá teszi Norma életét, hogy csak néha talált rá a boldogságra. Többször is bántalmazták szexuálisan, legyen szó Hollywood feletteseiről vagy sportoló férjéről. Az igazi önfeledt pillanatokat csak Charlie Chaplin és Edward G. Robinson fia, vagy Arthur Miller mellett élte át. Bár az előbbi szerelmi háromszög a valóságban nem történt meg, mégis olyan intim és érzéki szexjelenetet kapunk, amit csak nagyon ritkán tapasztalhatunk meg filmekben.

A fentebb említett dolgok pedig egy olyan alkotássá teszik a Blonde-ot, amit gyaníthatóan számos díjjal fognak elismerni. Armasnak is kinéz egy Oscar-díj, de egy jelölést biztos, hogy fog kapni. Annyit még megjegyeznék, hogy a fekete-fehér és a színes jelentek valamint a képarányok változását nem tudom hová tenni. Tény, hogy hozzátesznek valamelyest a filmhez, de nem teljesen értem, hogy ennek milyen egyéb funkciója lehetett. Nem mondom azt, hogy mindenki tegyen egy próbát a Netflix legújabb filmjével, de aki nyitott a lassabb, komoly drámákra az biztos nem fog csalódni. Még ha nem is olyan vidám dolgokat látunk, az egyértelmű, hogy a film hosszú napokra velünk marad. Azt pedig őszintén remélem, hogy közel annyi ideig közbeszéd része lesz, mint a káprázatos Marilyn Monroe.