A démoni angyalok – A Hellraiser párbaj
A slasher alműfaja egyértelműen a 80-as évek elején volt a csúcson. Egymás hegyén-hátán érkeztek a különféle szúró-vágó eszközökkel támadó rémek, az esetlenül egymásba és a veszélyes csapdákba botladozó tinik, a mészárlásokat nagy nehezen túlélő final girl-ök, a szintetizátoros aláfestő zenék és a vibráló, valódi kuriózumként szolgáló főcímek. Az évek alatt pedig egy-egy, a mai napig is igényes és valóban minőségi darab is napvilágot látott, amik valami többet tudtak adni egy egyszerű vérzuhatagnál. Ilyen volt Wes Craven kisvárosi rémálma (Rémálom az Elm utcában), Bőrpofa napfelkeltés haláltánca (A texasi láncfűrészes mészárlás), valamint Clive Barker legendás agyszüleményeinek, a cenobitáknak a gyönyörkertje.
Sajnos azonban a dicsőséges korszakot egy meglehetősen hosszú ideig tartó fásultság követte, és bár továbbra is akadtak említésre méltó filmek, egyenes út vezetett a sequelek végeláthatatlan, sivár és kevés eredeti ötlettől vezérelt sivatagába, valamint az ezredforduló utáni horror-remake hullámába. Maga a Hellrasier-franchise egészen 2022-ig tíz darab filmet tudhatott magáénak, és igen, ebben a szériában is volt minden. Pokoljárás, nyomozás, űrutazás (Jason barátunk talán innen lesett egy kicsit inspirációért?) a Megváltó eljövetele, vagyis a legelborultabb ötletek végtelen tárháza. A minőség pedig ezzel párhuzamosan folyamatosan csökkent, mígnem a széria 2018-ban eljutott az egyik, hanem a legmélyebb pontjára (Hellraiser: Judgement). Teljes joggal merült fel a kérdés, hogy ugyan mi a jó édes francot lehet 11(!). alkalommal elsütni ennek a horrorsorozatnak a berkein belül. Úgy tűnik, hogy tényleg a remény hal meg utoljára, ugyanis az ezúttal szimplán a Hellraiser címre keresztelt újragondolás meglehetősen színvonalas munka lett és az összhatása kellően el tudta feledtetni nemcsak ennek a mozgóképnek a hibáit, hanem a korábbi, filmeknek egyre kevésbé nevezhető förmedvényeknek a létét is. Mindenekelőtt érdemes azonban megnézni, hogy miből is lett tulajdonképpen ez a bizonyos cserebogár.
Az eredeti ’87-es Hellraiser nem egy klasszikus értelemben vett slasher, sokkal inkább hajaz egyfajta horror kollázsra, amelynek a keretei közt találunk kísértetházas etűdöt, femme fatale-os noirbetétet, amin belül még egy sorozatgyilkosos rész is dominál, egy meglehetősen groteszkre sikerült és a filmben látható legjobb színészi teljesítményt eredményeztető testrablós töredéket, nem is beszélve az emberi test szó szerinti kiforgatását megmutató body horror-ról (Cronenberg büszke lenne), vagy az S/M-rajongói álom makulátlan megvalósulásáról. Már ezek miatt sokkal több lakozik a Hellraiser-ben, mint bármely másik, az erőszakot önfeledten fetisizáló trancsír-horrorban. A Rémálom az Elm utcában-hoz hasonlóan Barker agyszüleménye tocsog a kendőzetlen kreativitásban, mind az alapötletek, mind a megvalósítás szempontjából.
A legnemesebb értelemben vett gyönyör és a csak a legsötétebb víziókban megvalósuló erőszak soha előtte és soha utána nem fonódott annyira egybe, mint ennek a filmnek az esetén. A határok teljes mértékben elmosódnak, már ha korábban egyáltalán voltak. Olyan mértékben fonódik össze egymással ez két, alapvetően egymással ellentétes érzet, hogy a stáblista legördülésével már fogalmunk sincs, hogy mi az öröm és a fájdalom definíciói közötti érdemi különbség. Christopher Young kórussal megspékelt, nyugtalanító, ugyanakkor magasztos dallamai a menny és a pokol tökéletes keveredéseként szolgálnak: a zene pontosan annyira behatárolhatatlan, mint maguk a latexbőrbe csomagolt, a könyörületet még csak távolról sem ismerő lények, vagy amilyennek a megjelenő helyszínek sugallják a világunkat.
A külső felvételek az alacsony költségvetés és a rendezői tapasztalatlanság miatt sugároznak a nívótlanságtól, de pontosan ennek az amatőrizmusnak köszönhetően érezzük, hogy a mi világunk egy teljesen kietlen, üres hely, amelyben semmilyen örömöt (testit, vagy lelkit) nem lehet találni. A játékidő során eljutunk még a főszereplő házaspár újonnan örökölt családi házába is. Ez az a helyszín, ami tulajdonképpen egyfajta átjáróként szolgál a mi üres világunk és az albínófejűek otthona között. A tipikus, meghitt családi ház a jellemző felületes polgári beszélgetésekkel és vacsorákkal teljesen megváltozik és egy kilátástalan hellyé alakul, ahol a gyermeknevelést a molesztálás, a házastársi hűséget a megcsalás és a gyilkosságsorozat, a harmóniával teli környezet helyét pedig a káosz veszi át. Ebben a részben még rövid ideig ugyan, de bepillantást kapunk Pinhead-ék láncos, ködös, húscafatokban delejező világába. Ezek a pillanatok a legsötétebbek, egyben a legbensőségesebbek is. Úgyis mondhatjuk, hogy itt fogalmazódik meg egyfajta valódi őszinteség az emberiség valódi vágyait illetően.
Barker hősei kivétel nélkül a vágy megszállottjai. A film antagonista szerepét betöltő Frank (nem, itt még nem a cenobiták a gonoszok) egy valódi ösztönállat, aki szerelmet és családot nem kímélve lép át mindenkin azért, hogy a saját vágyait (ami a történet elején a legfőbb gyönyör elérését, később a testének a visszaszerzését jelenti) kielégítse. Egy azonosulhatatlan figura, egy még a jelleménél is elviselhetetlenebb sorssal. Larry tölti be (papíron legalábbis) a családapa szerepét. Kis családjával új, kertvárosi életet akar kezdeni, de ettől a határozott vágyától eltekintve egy teljesen határozatlan, inkompetens ember, aki a naivsága és a hamis eszméi miatt bukik el. A Clare Higgins által megformált Julia egy rendkívül ellentmondásos figura. Egyszerre elszenvedője és formálója is a történéseknek, a testi gyönyörért a lelkét is feláldozni képes, eltaposott femme fatale. Kirsty karaktere nem sokban különbözik a klasszikus túlélő, józan ésszel gondolkodó final girl-típusú hősnőktől, azt leszámítva, hogy finoman szólva nem éppen a legerősebb színészi munkával van megalapozva a játéka.
Az eredeti Hellraiser sok, logikailag megtámadható kérdést vet fel, de annyira magával ragadó a hangulata, szögegyenes és letisztult a története és eredeti, hogy egyszerűen nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Vonzó és visszataszító, gyönyörű és gusztustalan, lenyűgöző és hátborzongató. Pontosan olyan a film, mint amilyeneknek a cenobiták számítanak az embereknek. Vannak, akiknek angyalok, míg másoknak démonok.
A 2022-es Hellraiser esetén egy teljesen új, tiszta lappal indulunk. Barker-nek itt már semmi köze nincs a filmhez, a fedélzetet elfoglalta David Bruckner (Éjszaka a házban, A rítus) csapata. Már most le kell szögezni, hogy rendkívül nagy tisztelettel fordultak az alapanyaghoz, miközben sok más horror-újragondolással ellentétben (Rob Zombie és társai) mertek valamilyen újdonságot is belecsempészni az ismerős környezetbe.
Technikai szempontból gyökeres változásokat figyelhetünk meg az eredetivel szemben. Esztétikailag sokkal letisztultabb a képi világ, nincsen bizonytalan kameramunka, a snittek biztos kezekben szelik át a teret, ahogy az egyik áldozati helyről a másikra haladunk. Barker ügyetlenebb rendezői keze az eredetinél sokkal emlékezetesebb élményt tudott adni, mint Bruckner rutinos rendezői döntései. Utóbbi bár rendezés szempontjából sokkal magasabb minőséget képvisel, képtelen volt azt a fajta egyediséget megragadni, amivel ki tudta volna ragadni filmjét a tucat horrorok tömkelegéből és visszaadni a témából adódó elborult látványt. Csak, hogy a legkézenfekvőbbet említsem: hol van egy bezuhanó feszület a legnagyobb téboly közepette? Értem én, hogy nem ugyanaz a film, de az eredetiséget mindig jobb díjazni.
Az új film tematikailag is kevésbé polgárpukkasztó. A kettős örömszerzés ellentmondásossága helyett az elengedés, a bűntudat és a felelősség kerül terítékre. Vannak drogfüggőink, de semmit nem kezdenek érdemben velük, van szó az emberi létből való kiüresedésről, de abban a pillanatban el is felejtődik, említésre kerül a gyászmunka kérlelhetetlen mivolta, de felüti a fejét a stáblista. A Hellraiser (2022) kevésbé fürdik meg Barker emlékezetes témáiban és ez az egész filmre rányomja a bélyegét. Nem kapunk maradandó karaktereket, az üzenet is csak sekélyesen jön át és ezen még ront a játékidőnek a hossza. Bár a film hagyja lélegezni a figuráit, ad a személyiségüknek időt a kibontakozásra, de ezzel egyrészt párhuzamosan nem mélyíti el a figurákat, másrészt csorbítja a filmnek a feszes ritmusát. Ezek hallatán okkal lehetne bukásnak nevezni Pinhead-ék legújabb kalandját, de a film ezt nem engedi, mert a felvonultatott erényei tagadhatatlanok. A practical effect-ek fantasztikusak, látszódik a beléjük öltött több órányi munka. A CGI is jelen van, de egyáltalán nem tolakodó, a kocka megváltoztatott külsője és funkciója is mindenképp a kreatív csapat pozitív számlájára írható.
Az atmoszféra továbbra is zsigerig ható, a színészek nagy része remekel. Mindenképp ki kell emelni a Pinhead-et alakító Jamie Clayton-t, aki bőségesen felért Doug Bradley kultikus alakításához. Fontos még megemlíteni, hogy Bruckner-ék helyszín szempontjából nagy változást hoztak. A történetet kivitték a zárt helyek fojtogató szorításából. Látványosabbá, tágabbá tették a tereket, ami első hallásra nem tűnhet jó ötletnek, hogy megszűnik az a fajta mardosó, elfojtott szexualitástól és kíméletlen erőszaktól bűzlő hangulat, de cserébe kapunk egy élő és lélegző világot, ami minden elemében grandiózus és aminek láttán szintén elfog minket a félelem.
Az új Hellraiser bár nem bukott bele a kísérletezésbe, nem tudta tökéletesen újragondolni a koncepcióját és megrekedt félúton az őszinte, újító szándék, valamint a tiszteletadás és nosztalgiaépítés rögös útján. Egy kicsit egy helyben való topogás lett a végeredmény, amit viszont feledtet a zseniális, enyhe megbotránkoztató szándékkal elkészült zárójelenet. Az elbukott, megnyúzott Jézus Krisztus a semmiben lebegő kereszten. Elég ügyes áthallás.
