Tamsyn Muir Lezárt sír sorozata nem titkoltan SFF-rajongó szívem egyik éjsötét kis csücske. Először eredeti nyelven találkoztam a Gideon, a Kilencedikkel, még mielőtt szélesebb körben felkapott lett volna, és hát sokakhoz hasonlóan az én első reakcióm is valahol az „ez mi a f*** akar lenni?” háza táján helyezkedett el. Pár évvel és egy friss újraolvasással később is megdöbbentően sokszor merül fel bennem ez a kérdés, csak tartózkodó óvatosság helyett most már telhetetlen rajongással gondolok a könyvekre. Mielőtt kézbe vettem volna a Harrow, a Kilencediket, én kis naiv azt gondoltam, a Gideonnál elvetemültebb agymenést úgysem írhat senki, kár izgulni – aztán persze egyből kiderült, hogy ez a nő valószínűleg őrültebb, mint azt valaha is hittem.

Egy igazán jó sztori azután is hajlamos tanyát verni az olvasó gondolatai között, miután már rég visszatette a könyvet a polcra. Számomra a Gideon, a Kilencedik is ezek közé tartozott azután a bizonyos befejezés után, amivel Muir arcul ütött minket az utolsó oldalakon. Ilyenkor akaratlanul elkezd az ember teóriákat gyártani, hogy mégis hogy folytatódhat a történet egy ilyen fordulat után, mi fog történni a következő kötetben? Bármit is képzeltem előzőleg magam elé, be kell valljam, a közelében sem jártam annak, amit végül kaptam. Az ajánló innentől spoileres a Gideon, a Kilencedik cselekményére nézve.

Mikor legutóbb találkoztunk a címszereplő csillagközi nekromantánkkal, éppen hatalmas megrázkódtatásokon ment keresztül. Sikerrel teljesítette a próbákat, Lyctorrá vált, de bármit megtenne, ha meg nem történtté tehetné – felemelkedése ugyanis lovagja életébe került, ez pedig olyan ár, amelyet nem állt készen megfizetni. A Gideon, a Kilencedik epilógusában Harrow hűséget fogad a Kilenc Ház Császárának, és újabb küldetésre indul, ezúttal egyenesen a háború felé. A második kötet felütésekor egy gyásztól fuldokló, újdonsült lyctori bővítményekkel ellátott nekromanta képességeit próbálgató főszereplőre számítottam, ehhez képest első blikkre azt hittem, rossz könyvet olvasok. Kimondottan nehéz abszolválhatóan fogalmaznom erről a regényről úgy, hogy történéseinek túlnyomó többségéből egy kukkot sem értettem tisztán (kalapemelés Tamsyn Muir előtt, amiért ismét végig az orrunknál fogva vezetett minket).

A Harrow, a Kilencedik történetszövése tulajdonképpen két szálra tagolható. A próza az egyik vonalon időrendben követi az első könyv eseményeit, végigvezet minket az immár Lyctorrá lett Harrow kálváriáján a császári űrállomás, a Mithraeum termeiben. Szegény csajra rájár a rúd rendesen: szinte biztos, hogy megbomlott az elméje, a lyctori procedúrát feltehetőleg elfuserálta, halott bolygók visszajáró kísérteteivel kellene megküzdenie, ja és valaki buzgón igyekszik eltenni láb alól. Az Isten se tudja megvédeni – mármint esetünkben szó szerint, bár egy teára és kekszre mindig szívesen látja. Meghasadt tudata túlfeléről pedig „korábbi önmaga” hagyott hátra számára kódolt utasításokat bizonyos helyzetekre. Harrow nem érti, hogy mi van, az olvasó sem érti, hogy mi van. Ettől az egyvelegtől azért még a rutinosabb szemöldökök is felkúsznak. De Muir úgy tűnik, mindent képes fokozni, mert ami igazán ütött, az nem elsősorban a cselekmény, hanem az egyes szám második személy narratívája – főleg, mikor a történet vége felé kiderül az is, hogy nem szerzői eszközként felhasznált stilisztikai vakmerőségről beszélünk (bár annak sem utolsó), hanem a narrátor nagyon is fontos. Tényleg nem akarok túlozni, de a padlón koppant az állam, mikor rájöttem, ki az.

Két szálat említettem: a másik szintén Harrow útját követi végig, de szemlátomást visszalök bennünket a Gideon, a Kilencedik eseményeinek legelejére. Viszont van egy kis gond: nincs Gideon, egyáltalán. Eleve az első oldalaktól tudjuk, hogy itt valami nagyon nem stimmel, de ez egészen zavaros volt. Konkrétan kapunk egy alternatív univerzumot az első kötetből, legalábbis így hihetjük, aztán elég hamar merőben más irányt vesznek a dolgok. Ezen a ponton olvasóként már mindent is megkérdőjeleztem, ugyanúgy lehetett volna az egész Harrow elborult agyának hallucinációja is, mint bármi más, egyszerűen nem tudjuk. Sejtettem azért, hogy ennél az írónál mindennek megvan a maga helye és értelme, nem hittem, hogy bármit is véletlenül alkotott volna meg, de elképzelésem sem volt, mit akar ebből kihozni. Aztán mikor összekapcsolta a két szálat, azt hittem hülyét kapok, annyira zseniális amit művelt. Mondhatnám, hogy minden a helyére került, de igazából ez több kérdést vetett fel, mint választ. A könyv legvégén pedig Muir akkorát rúgott a karaktereibe és az olvasóiba is, amekkorát nem szégyellt.

A szerző világfelépítését a legnagyobb túlzással sem nevezhetném részletesnek, már ha beszélhetünk róla érdemben egyáltalán – Muir nem fogja meg a kis kezünket, és kalauzol végig a világán. Az általa megálmodott naprendszer a Házakkal igazából olyan, mint Columbo felesége – tudod, hogy van, mert szokták emlegetni, csak igazából sose láttad. Pusztán a cselekmény keretein belül belátható szegmenseket mutatta meg az első részben is. A Harrow, a Kilencedikben sem pazarol ilyesmire fél fejezetnyi papírt, máshol van a fókusz – bővíti a megismert univerzumot, de csak annyit villant fel, amennyi feltétlen szükséges. Nem hinném, hogy ez szerzői hanyagság volna a részéről, sokkal inkább egy nagyobb ívű, a Kilenc Ház teremtését övező rejtély cselekményszálát vélem a háttérben felfedezni, amit a későbbi kötetekben kibonthat. Bár ez inkább spekuláción alapul, mintsem konkrét utalásokon, mindenesetre az, hogy Harrow is tök süket a kérdést illetően, és az olvasó az ő szemén keresztül jut a csordogáló információkhoz, feltételezi a szándékosságot.

Az új helyszínhez dukál néhány új karakter is a visszatérők mellé. Az első rész meglehetősen sok szereplővel operál, akik között kissé el lehet veszni első nekifutásra, a folytatásban viszont kevesebb a kiemelt mellékszereplő. Jobban megismerkedünk magával az istenné lett emberrel, az Első Nekrolorddal, és az életben maradt Lyctorokkal. A karakterek kidolgozása szerintem ezúttal részletesebb lett, mint az első részben, kimondottan tetszettek ezek a határozott jellemvonásokat felvonultató alakok. Az ő eredettörténetüket övező titkok és kapcsolataik mibenléte csak néhány a számtalan, Harrow életét megkeserítő probléma közül. Ezt illetően a végjátékban bizonyos dolgok lelepleződnek, konkrétan egyik csavar követi a másikat – nem lövöm le a poént, de van itt katyvasz rendesen, na. Aztán az egész nagycsaládi melodrámát még megfejeli azzal, hogy bedobja, ki is fekszik a Lezárt sírban. Mire eljutottam ehhez a részhez, már nemhogy Harrow, de a saját józan eszem felől is határozott kétségeim voltak.

Kitérnék a szerző stílusára, mert az aztán megint megér egy misét. Muir vegyíti a fentebb irodalmi stílt és a cirkalmas mondatszerkesztést a nyomdafestéket éppen hogy csak megtűrő kifejezésekkel és az olyan megszólalásokkal, amiket hallván még a legedzettebb zugkocsmai veterán is csak szalutálna. Függetlenül attól, hogy ez a könyv a horror műfajától elvárhatóan borús, gótikus alaphangulattal bír, azért elég sokat lehet röhögni olvasás közben (a narratíva sziporkáin és a vígjátékba illő jeleneteken egyaránt). Ez is egy újabb sajátsága a prózának, és bár furcsának tűnhet, véleményem szerint a legkevésbé sem vált tőle disszonánssá az elbeszélés. Ha már nyelvezet: számomra a magyar fordítás is pontosan ugyanazt az atmoszférát és benyomásokat adta vissza, amit az eredeti angol nyelvű szöveg az első olvasáskor. Nem vagyok nyelvész, és érettségi óta összehasonlító elemzést sem írtam, most sem fogok – csak mint egyszerű olvasó szeretnék gratulálni a fordítónak az igényes munkához.

Annyit még el kell mondani, hogy a Lezárt sír egy elég megosztó széria. Olyan szinten elrugaszkodott és abszurd, hogy simán el tudnám hinni, Muir szed valami tudatmódosítót – az viszont, hogy ez a közönségnek bejön-e, vagy sem, már ízlés dolga. A legtöbben vagy úgy imádják, hogy állva hugyoznak tőle, vagy messzire elkerülik, és fel sem fogják, mit szeretnek benne ennyire. Ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert bár jómagam határozottan a sorozat rajongójának számítok, belátom, hogy miért nem fog ez a cucc mindenkinek tetszeni. Azzal együtt, hogy baromi szórakoztató, nem egy könnyen befogadható írásról van szó.

Olvasás közben az volt az érzésem, hogy ami számomra a sztori egyik erőssége, az sokaknak negatívumként csapódhat le: nevezetesen, hogy jószerével azt sem tudod, mi a fenét is olvasol, kapkodod a fejed, de nem áll össze a kép, valami mindig hiányzik. Engem ez vitt magával, ahogy sokasodtak a rejtélyek és a nyomok, viszont én azok közé tartozom, akik szeretik rakosgatni a metaforikus kis kirakóikat, de akad, akiket ez kifejezetten frusztrál. Nem lesz mindenki kedvence, ennek ellenére én továbbra is boldog-boldogtalant rá fogok uszítani, mert biztos, hogy ilyet még nem olvastak. A Harrow, a Kilencedik magyarul a Fumax gondozásában jelent meg, Tommy Arnold szenzációs borítójával.