Teljesen mindegy, hogy egy 20. század eleji, társadalmi hierarchia szempontjából elszeparált, alá-fölé rendeltségre kárhoztatott, de végül megváltással lezáruló leszbikus szerelmi történetről (A szobalány), vagy éveken át tervezett, polipevéssel, fogkitöréssel és vérfertőzéssel megspékelt bosszúról (Oldboy), esetleg a valóságot és a képzeletet összeházasító, teljesen szürreális, ugyanakkor végtelenül szellemes és emberi lázálomról (Cyborg vagyok, amúgy minden oké) legyen szó, Chan-wook Park játszi könnyedséggel képes arra, hogy bármilyen történetet (kicsavart módon ugyan, de) élvezetesen, emlékezetesen és esztétikusan elmeséljen. A titokzatos nő esetén a bűnnel, ármányokkal és erotikával teli világba kalauzolja a nézőjét, de semmitől nem kell félnünk, a rendező ebben a környezetben is meglehetősen otthonosan mozog, elég a Kettős szerepben címre keresztelt, pár évvel ezelőtti, szintén a Park neve alatt kijövő minisorozatra gondolni.

Egy hegycsúcs tövében holtan találnak egy üzletembert. Első látásra teljesen tiszta ügynek tűnik az egész: öngyilkosság, a lehető legteátrálisabb módon. Semmilyen idegenkezűség nincs a dologban, mindenki hamar le akarja zárni az esetet. Hae-jun nyomozó (Park Hae-il) azonban képtelen elengedi a tragikus hegymászás esetét és megrögzötten gyilkosságra gyanakszik. A gyanújára csak ráerősít az elhunyt özvegyének (Tang Wei) rejtélyes, szokatlan viselkedése, aminek következtében elkezdi megfigyelni a nőt. A két ember között egy veszélyekkel, bizalmatlansággal, szenvedéllyel és szerelemmel teli macska-egér játék alakul ki.

A titokzatos nőt műfaji szempontból leginkább a film noir család legfiatalabb tagjaként lehetne definiálni, minden megvan benne, ami ezt az 1941 óta létező (A máltai sólyom megjelenésének éve), az amerikai álomból való kiábrándulás és a német expresszionizmus által inspirálódott, a magánszféra bűneinek a bemutatására szakosodott filmműfajt meghatározza. A klasszikus film noirokhoz hasonlóan Park filmje is egy morális leépüléstörténetet mutat be, melynek a középpontjában ezúttal egy, már előre kudarca ítélt szerelmi történet és megvalósulatlan vágyakkal küzdő figurák állnak. Itt érdemes pár szóban megemlékezni a tragikus románcról.

Ez a melodrámai alműfaj általában olyan tragédiát mutat be, ami ténylegesen megtörténik a szereplőinkkel, a boldogtalan befejezésével és a törekvéseikben elbukó főszereplőivel nem konvencionális élményt nyújt. A tragikus románc fatalizmusa jelentős hatást gyakorolt a noirra, ami leginkább a passzív hősábrázolásban, a siker és öröm nélküli befejezésben és a szokásostól eltérő szerelembemutatásban mutatható ki. A noir állandó figurái közé sorolható a világ rendjének megteremtésére rendeltetett magánnyomozó személye, valamint a femme fatale hangsúlyos, a cselekmény folyásában és a férfi sorsok alakításában meghatározó karakterisztikája.

Park legújabb filmje a nyomozós történet keretein belül olyan témákat vesz elő és jár körbe sebészi pontossággal, mint a reménytelen szerelem, a kiüresedettség, a jó öreg voyeurizmus és az elengedhetetlen megszállottság. Utóbbi kettőről nyugodtan eszünkbe juthat egy másik klasszis rendezőnek, Hitchcocknak a Hátsó ablaka, ami az ötvenes évek közepén szintén nem volt rest ezekhez, a még manapság is társadalmilag kényelmetlennek számító témákhoz nyúlni. A titokzatos nő azonban nem ezzel a Hitchcock klasszikussal, hanem az 1958-as Szédüléssel mutat fel nem kevés hasonlóságot (Park elmondása alapján ennek a filmnek a láttán döntötte el, hogy filmrendező lesz). A rejtélyes, kiszámíthatatlan, az elbeszélés fordulataiként szolgáló női múlt és sors, a nyomozói részről történő tehetetlenség, illetve érthetetlenség, valamint az egész cselekményt átszövő fanatizmus érzése mind a James Stewart nevével fémjelzett mozi előtti tiszteletadásnak tudható be.

A képi világ ezúttal sem hazudtolja meg a rendező életművét. Továbbra is előszeretettel dolgozik lenyűgöző, a végtelenségig kidolgozott díszletekkel, festményszerű beállításokkal (a fináléban látható felső kamerabeállítás egyszerre ellenpontozza és megragadja a tenger nyugalmának és a főszereplő kétségbeesésének az érzését), a fény és árnyék általi játékossággal. A snittek tűpontosan megkomponáltak, egyik pillanatban érzékien kitartottak, máskor meg a szereplők lelki világának megfelelően ugróvágásokkal váltakozóak. Vizualitás szempontjából több, fiatal filmkészítőt lepipál ez a lassan a hatvanadik életévét taposó rendező, és akkor még nem is volt külön kiemelve a filmben felbukkanó, különféle digitálisan írt üzeneteknek és alkalmazásoknak (amik szintén esszenciális funkcióval vannak ellátva a végkimenetel tekintetében) a virtuóz alkalmazása és ezeknek a történetbe való természetes beágyazása. Mi a kreativitás, ha nem ez?

Van még remény azoknak a moziszerelmeseknek, akik hisznek benne, hogy csupán a képek erejével és a zenei taktusokkal tökéletesen el lehet mesélni egy történetet. A titokzatos nő ezeknek a nézőknek a vágyait is kielégíti, méghozzá maradéktalanul, mindenféle hiányérzet nélkül. Itt a megmozdulások, az arcrezdülések többet mondanak ezer szónál. Van is nekik mit mondaniuk. A barokk körmondatok zenei taktusokká alakulnak, hogy a dél-koreai film másik legendájának, Bong Joon-ho-nak az Élősködők című munkájához hasonlóan hol szépen, hol sokkolóan nyomatékosítsák a látottakat.

Park szereplői mindig is imádtak a bűn mocskában dagonyázni (akarva-akaratlanul), arról nem is beszélve, hogy egytől-egyig mániákusak. Van, akit a mérhetetlen, a lelket is felemésztő bosszú vezérel (Oh Dae–su az Oldboy-ból), míg mást a segítőkészsége és az önzetlensége változtat szörnyeteggé (Szomjúság). Ezúttal Hae-jun nyomozó válik megszállottá, azáltal, hogy a szerelemnek esik az áldozatául. Nem képes elválasztani a munka világát a belső vágyaitól, elveszíti a családját, a barátait, az állása is végig pengeélen táncol. Kegyvesztetté válik minden társadalmi szerepkörből és bár többször vissza akar térni a nyomozói feladatához, a szerelem által pontosan olyan cselekvőképtelenné, kitaszítottá és idegenné válik, mint a klasszikus noir hősök.

A Tang Wei által életre keltett Song Seo-rae annak ellenére, hogy sok hasonlóságot mutat fel a klasszikus femme fatale hősnőkkel (a kommunikációra való képtelenség itt a beszélt nyelvek általi nehézkes megértésben van a csúcsra járatva), mégis egy sokkal ártatlanabb jellemmel van dolgunk az ő karakterének az esetén. Bár őt nem cigarettafüst, hanem elődeihez hasonlóan egyfajta megfoghatatlan misztikum lengi körbe, és kénye-kedve szerint szórakozik emberi sorsokkal, a lehető legtermészetesebb módon.  Az erőteljes rendezés, a kiváló színészi alakítások mellett a történet végig képes a feszültség fenntartására. Bár sokszor elkalandozunk a film gerinceként funkcionáló nyomozástól és inkább a két főszereplőre koncentrálunk, mindig vissza-visszatérünk a rejtélyes esethez, egyáltalán nem erőltetett módon. A melléknyomozások pedig frappánsan kiegészítik ezt a kegyetlen, néha morbid humorba hajló világot.

Ha bármilyen negatívumot fel lehetne hozni a filmmel szemben, az az ütemezése lenne. Az első órában szabályszerűen átrohanunk az egyik jelentről a másikra. Nincs egy perc nyugalomban töltött pillanat sem, a történetet és a karaktereket rövid jelenetekkel vázolják fel. Ezzel nem is lenne semmi baj, de a történet egyik fordulópontján, ami körülbelül a játékidő felét jelenti, a film visszavesz a lendületéből és emiatt a maradék egy óra iszonyatosan vontatottnak tűnik. Szinte biztos, hogy ez egy tudatos döntés volt az alkotók részéről, mégsem tudták ezt a két, különböző tempójú részt simulékonyan, mindenféle döccenő nélkül összeilleszteni.

A titokzatos nő, egy rideg, tűpontos sebészi metszés, ami annak ellenére, hogy szenved pár gyermekbetegségtől, annyira profin és hihetően van elkészítve, hogy ha szeretni nem is lehet, de tisztelni annál inkább. Chan-wook Park ezúttal nem az erőszak ecsetével fest, sokkal inkább a lírai szerelem és a misztikus eszközével mond el nekünk egy szépséggel és tragikummal teli mesét. Mi pedig nem lehetünk eléggé hálásak ezért.