Ritkán fordul elő, hogy ugyanabból a sztoriból két adaptációt is bemutassanak egy éven belül. Idén pontosan ez történt Carlo Collodi népszerű meseregényével, a Pinokkió kalandjaival. De sajnos Robert Zemeckis filmje a többi élőszereplős Disney-feldolgozáshoz hasonlóan csak szolgai módon tudta másolni a klasszikus rajzfilmet, és semmi újat nem tudott hozzátenni az életre kelt fabábu történetéhez. Talán éppen ezért is várták sokan kíváncsian, hogyan fogja újraértelmezni Pinokkió meséjét a fantasy és a horror mexikói nagymestere, Guillermo del Toro (A faun labirintusa, A víz érintése, Rémálmok sikátora).

Olaszországban járunk, a nagy háború idején. Az özvegy fafaragó mesternek, Geppettónak mindene az egyetlen fia, Carlo, akiről szegényes körülményei ellenére igyekszik gondoskodni, és tanítgatja őt a mesterségére. De amikor egy eltévedt bomba következtében Carlo meghal, az öreg férfi összeomlik, nem törődik többé a munkájával, és teljesen felőrli a gyász. Sok évvel később Geppetto részeg dühében kivágja a fia sírja felett nőtt fát, és farag belőle egy bábut, hogy így „hozza vissza” a fiát az életbe. Azonban amikor másnap reggel felébred, megdöbbenve látja, hogy a fabábu életre kelt, és Pinokkióként mutatkozik be neki. Pinokkió egy igazi rosszcsont: nem fogad szót, a frászt hozza a közeli városka lakóira, és az iskolába járás helyett csak a szórakozáson jár az esze. Nem kell sok idő, és megkörnyékezi őt Volpe gróf, aki egy vándorcirkuszt vezet, és magának akarja megkaparintani az élő fafiút. És miután kiderül, hogy Pinokkió nem tud meghalni, a fasiszták is vadászni kezdenek rá, hogy egy tökéletes, halhatatlan katonát faragjanak belőle, aki Mussoliniért harcolhat a világégés poklában.

Guillermo del Toro és a forgatókönyvet író Patrick McHale (Over the Garden Wall) most sem hazudtolták meg magukat: azzal, hogy az eredetileg az 1800-as években játszódó történetet áthelyezte a második világháború idejére, jóval sötétebb hangulatot kölcsönzött neki. De ez nem jelenti azt, hogy Carlo Collodi tündérmeséje elveszett volna útközben, éppen ellenkezőleg: a háttérben dúló háború és az embereket rettegésben tartó fasizmus csak még inkább kiemeli a misztikus, természetfeletti elemek fontosságát (ebből a szempontból a Pinokkió egyértelműen párhuzamba állítható a spanyol polgárháború idején játszódó Ördöggerinccel és A faun labirintusával). Azért fontos ezt kiemelni, mert a film egyik központi témája az emberi élet értéke, annak minden szépségével és múlandóságával együtt, ehhez pedig tökéletes közeg egy világméretű konfliktus, amiben számtalan ember hal meg értelmetlenül, valamint egy olyan politikai rendszer, amelyik gondolkodás nélkül képes feláldozni a fiait mondvacsinált indokokért.

Ironikus módon ennek a megértéséhez pont egy örök élettel rendelkező fabábu kalandjain át vezet az út. Ahogy Pinokkió megjelenik Geppettónál, az öreg és megkeseredett fafaragó otthona újra megtelik élettel, de az öröm útjában áll, hogy ő a fiát, Carlót szeretné visszakapni, márpedig a hús-vér fiú és a fa fiú különbözőbbek nem is lehetnének. Míg ő feltétel nélkül szereti a „papáját”, addig folyamatosan arra emlékeztetik, hogy milyennek kéne lennie egy jó gyereknek, ezért jogosan érzi azt, hogy sosem fogja őt igazán a fiaként szeretni. Geppetto és Pinokkió kapcsolata, eltávolodása és egymásra találása a film legfőbb mozgatórugója, és olyan érzelmi töltetet kölcsönöz neki, hogy a cselekmény csúcspontjait nehéz legalább egy könnycsepp elmorzsolása nélkül végignézni. A kezdetben külső szemlélőként belecsöppenő, majd később a józan ész hangján megszólaló Tücsök Sebestyén pedig kiváló útitársa hőseinknek.

Nem csak a történetben és a karakterábrázolásban erős a Pinokkió, hanem a vizualitás terén is. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ilyen szép és részletgazdag stop-motion animációt még sehol nem láttunk eddig. A szereplők teljesen természetesnek ható, tükörsima mozgását nézve egyszerűen hihetetlen belegondolni abba, hogy amit látunk, az nem számítógépek műve, hanem sebészi pontossággal megtervezett bábanimáció (érdemes megnézni a Handcarved Cinema című dokumentfilmet, ami betekintést nyújt a film kulisszái mögé). A karakterdizájnról és a díszletekről is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni: mindegyik figura egyedi, az arcjátékuk és a gesztusaik kifejezőek, a helyszínek pedig végig igazinak és hihetőnek tűnnek.

Az aláfestő zenékért és dalokért Alexandre Desplat felel, aki már dolgozott korábban del Toróval A víz érintésén. Az általa jegyzett, stílusosan kizárólag fahangszerekből álló soundtrack egyszerre andalító, érzelmes és felpezsdítő, a dalok pedig tökéletesen illeszkednek a film cselekményébe (fogadni mernék, hogy a „Ciao Papa” kapni fog egy Oscar-jelölést a legjobb dal kategóriájában). A zenéhez hasonlóan a színészek munkáját is csak dicséret illeti: a kisebb-nagyobb szerepekben olyanok alakításait hallhatjuk, mint Ewan McGregor, David Bradley, Christoph Waltz, Tilda Swinton és Cate Blanchett (utóbbi egy meglehetősen váratlan, de annál különlegesebb szerepben „szólal meg”).

Talán az egyetlen kritika, ami felróható Guillermo del Toro és Mark Gustafson filmjének, az az, hogy a kisebb csemeték nem biztos, hogy meg fogják érteni a mondanivalóját, vagy túl komornak, esetleg félelmetesnek fogják találni (nekik még inkább az 1940-es Disney-rajzfilmet érdemes megmutatni). De az idősebb gyerekeknek és a szüleiknek kiváló, tartalmas szórakozást fog nyújtani. Sok mindenért lehet szidni a Netflixet, de az mindenképpen a javukra írandó, hogy felkarolják a tehetséges rendezők évtizedeken át dédelgetett projektjeit, amik normál stúdiókörülmények között soha nem készülhettek volna el. Becsüljük hát meg az ilyen alkotásokat, mert olyasmi van bennük, ami manapság hiánycikk a filmiparban: igazi lélek és dobogó szív.