,, Where am I from? I am… from You! “

Az erőd (The Keep; 1983)

Románia a film több, mint százhúsz éves történelme során számtalan alkalommal szolgált a különféle történetek változatos helyszínéül. Lugosi Béla itt rémisztette halálra a gyanútlan brit ingatlanügynököket (Drakula;1931), ezen a helyen üldözte a Szellemlovas a neki nem tetsző, démoni egyéneket (A Szellemlovas 2 – A bosszú ereje –;2011), Cristian Mungiu filmrendező a  fontos és – sajnálatos módon – át nem beszélt társadalmi dilemmák megvitatására Bukarestet választotta a 4 hónap, 3 hét, 2 nap (2007) produkció színtereként. Még Stanley Kubrick is jelentős szerepet tulajdonított az országnak a hosszú éveken keresztül dédelgetett, de sajnos végül meghiúsult álomprojektjének, a Napóleonnak a kapcsán. Van valami misztikus, valami ősi azokban a köves utakban, a sűrű ködtől eltakart hegyekben, a vad, nyirkos völgyekben, a gyors folyású, kavicsos partú folyókban, a sötét erdők melletti magányos falvakban, ahol a vonzalom és a taszítás kéz a kézben járnak együtt. Ezt a fajta ember- és természetfeletti érzést akarta átadni F. Paul Wilson, amikor 1981-ben megírta a nagy sikerű The Adversary Cycle fantasy- és horrorsorozatnak az első, The Keep címet viselő darabját. Két évre rá Michael Mann lecsapott a könyvre, hogy megfilmesítse életműve leggyengébb és legmegosztóbb munkáját.

A Harmadik Birodalom egy aprócska egysége a Kárpátokban száll meg egy jelentéktelen falu közelében található rejtélyes erődben. A helyiek nem nézik jó szemmel a jövevényeket, de nem tudnak mit tenni, ők pont a fegyverek rossz oldalán állnak, és kénytelenek engedelmeskedni a megszállóknak. A németek jó okkal érkeztek ide, az ezoterikus erődítmény őrzésével bízták meg őket, Woermann kapitány (Jürgen Prochnow) vezetésével. Már az első éjszakán tragédia történik, két, a kapzsiságtól megrészegült katona véletlenül feléleszt az erőd mélyén szunnyadó lényt (Radu Molasar-t Michael Carter játssza), aki birtokháborítás miatt és világuralmi céljainak eléréséhez estéről estére sorra szedi áldozatait a hadtest tagjai közül, paranoiát és bizalmatlanságot ültetve ezzel az emberekbe.

A megoldatlan esetekre figyelmes lesz az SS és egy sugárzó szemű, komoly tekintetű fiatalember, Glaeken Trismegestus is (Scott Glenn). A horogkeresztesek részéről Kaempffer őrnagy (Gabriel Byrne) partizánokra gyanakszik, aminek következtében mindenféle habozás és válogatás nélkül módszeresen gyilkoltatja le a falu népét (a népirtás nem hoz eredményt, a németek töretlenül továbbra is fogynak), Glaeken pedig Görögországból vág neki a vadregényes tájnak, mondván, hogy egyedül ő tudja megállítani az ősi gonoszt. Ha mindez nem lenne elég, képbe kerül még egy, a koncentrációs tábort megjárt és az erőd titkainak feltárásával megbízott professzor (Sir Ian McKellen) és az ő lánya (Alberta Watson), nem is sejtve, hogy a világunk sorsa az ő kezükben dől el.

A film gyenge ugyan, egyáltalán nem mérhető Mann többi filmjéhez, de rossznak semmiképp nem mondanám, sőt még csak nem is felejthető, ahhoz Mann túlságosan erősen fogja a suhintásokra igencsak alkalmas rendezői pálcát. Maga a koncepció nagyon érdekes és rengeteg potenciál van benne, amelyek persze a regényből eredeztethetők, de hány olyan adaptációt láttunk, amelyek során az alkotó kizárólag tiszteletbeli forrásnak tekintette a könyvet és nem állt szándékában az eredeti alapmű szellemiségét megvalósítani (Ragyogás). Mann felismerte Wilson regényének az erényeit és kisebb változtatások kíséretében (amik természetesen nem különösebben győzték meg az írót) filmre álmodta a The Keep-et. Már a kiindulóhelyzet is kellően izgalmasnak ígérkezik, nagy bátorságra vall keverni a történelemnek az egyik legsötétebb fejezetét a fantasy keretek között zajló Jó és Rossz örökös harcának a tematikájával. Ilyen módon a holokausztot, tágabb értelemben a genocídiumot feldolgozni merész és szokatlan vállalkozásnak tűnik, bőven messze vagyunk a Schindler listája (1993) könnytermelő melodramatikusságától és A zongorista (2002) eposzi nagyságától.

Meglehetősen bizarr ez a fajta megközelítése ennek a témának, mely hol halálosan komoly (falubeliek rendszeres és szenvtelen kiiktatása), hol groteszk vetületet (a professzor és a lánya általi nácik iránt érzett gyűlölete akár a Becstelen Brigantyk karikaturisztikus megnyilvánulásait juttathatják eszünkbe) is fel tud venni. Ez a hozzáállás egyszerre zavarbejtő és meglehetősen szórakoztató, legalábbis egy ideig. Ezzel kapcsolatban most annyit el lehet árulni, hogy a játékidő hossza nem válik a film javára. Bár Wilson és Mann is lényeges szerepet szán a felsőbbrendű faj mindennapi életre hatást gyakorló tevékenységének, mégsem ez dominál a történet során, sokkal inkább a túlvilági elnyomatás, harc és felszabadítás (megfűszerezve egy teljesen felesleges szerelmi szállal). Voodoo átok ide-oda, még ha Wilson-nak beleszakad a szíve, akkor is el kell ismernie, hogy vannak dolgok, amiket Mann jól csinált a film során (nem meglepőd módon). A film erényeit egyértelműen ezek adják.

Mann a The Keep-et több interjúban egy tündérmeséhez hasonlította, érdemes ezen a narratíván haladva boncolgatni a filmet. Történet, dramaturgia és szereplők szempontból minden adva van egy jó és emlékezetes meséhez. Adva van a világos és a sötét oldal közötti ellentét, a történet gerincét adó, világ/emberek megmentésén és elpusztításán alapuló ok és okozati láncreakció, fájóan és primitíven leegyszerűsített (erről majd később) karakterek. A főbb csapáspontok is rendre megtalálhatók benne, úgy mint a megismerkedés, a konfliktus kijelölése, a késleltetés, a tetőpont és a lezárás. Ezekbe nem lehet és nem is illik nagyon belekötni, mivel egyrészt ezek a hagyományos történetmesélés alapjai, másrészt nem ezek számítanak a film erősségeinek. Az atmoszféra a Thief-hez (1981) hasonlóan határozottan van jelen és jobbára uralja a filmet. Már a festői táj megadja a földöntúli hangulatot és ez még csak a kezdet.

A színkezelés ezúttal nem merül ki egy darabnak a markáns használatában, van itt minden, mint a búcsúban. A kék, a narancssárga, a szürke, a fehér, a vérvörös és a barna külön-külön és különféle keverékekként egyaránt megjelennek, olyan változatos palettát alkotva ezzel, hogy azt egyszerűen öröm nézni. Röviden: jó ránézni a filmre. Az unikális hangulatot tovább fokozza Mann ügyes lavírozása a valóság kilátástalansága és az álmok birodalma között. Ezek a lebegő betétek a földről kellően elrugaszkodottak, abszolút miajóistentnézektulajdonképpen érzése támad az embernek, akinek két lehetősége van csupán, vagy hagyja, hogy a látottak bevonzzák és együtt folyjon a történésekkel, vagy egy az egyben végletesen eltaszítják.

Öncélúság ennek ellenére nem érezhető ki a jelenetek mögül, sokkal inkább az eredetiségre törni akarás szándéka, amely a legtöbb esetben lenyűgöző és inspiráló is tud lenni. A rendesen felépített díszletek között zajlódó, sokszor kitartott snittek az erőd szűkösségét és kilátástalanságát húzzák alá, ugyanakkor amint kiérünk a vastag falakon túlra, a nyomasztó hangvételt felváltja a fennkölt, higgadt és szintén emberfeletti érzet. A kinti világ más, mélyen belül azonban tudjuk, hogy ugyanaz. A The Keep érzésvilág szempontjából is a kettősség mozija. Az erőd rideg szürkeségét szembe lehet helyezni a szexjelenet narancssárga erotikusságával, a vörösen izzó, jutalmat és fenyítést éppúgy tartalmazó szempár kiválóan ellenpontozza az isteni, fehér sugarakat, és ezt a felsorolást még bőven lehetne folytatni. A stilizáció itt is ott is, kívül, belül, fent és lent is jelen van, hiszen csupán egy mesében járunk.

A Tangerine Dream második és egyben utolsó alkalommal dolgozott együtt Mann-nal, ennél szebb és meghatározóbb kollaborációra pontot tevő zenei projektet nem lehetett volna elképzelni (talán csak Spielberg-Williams párost tudnám most felemlegetni). A soundtrack az összes felhangzó pillanatban a néző bőre alá kúszik és nem engedi el. Szépséget és romlottságot tud egyszerre megfogni, miközben nem áll egyik oldal mellé sem, hanem csak vezeti az érzékeinket egyre mélyebbre és mélyebbre, addig a bizonyos őszinte, belső magig. Ha másért nem, a zene miatt érdemes egy esélyt adni a The Keep-nek, az mindenért kárpótol. Mann második rendezése evidens módon egy hangulatfilm, még akkor is, ha ez műfajtörténeti szinten egy nem létező kategória.

A rossz dolgok sajnos azonban nem törpülnek el a film hibái mellett. Fontos megemlíteni azt, hogy az első vágás szerint ez a film 3 és fél órás lett volna. A stúdió ezt a hosszt nem engedhette meg magának és lazán kivágatott két órát a filmből, hogy dőljön, aminek dőlnie kell, legyen érthetetlen, ami eddig logikus volt. Nézőként nem kell, hogy érdekeljen a dolog, de Michael Mann fanatikusként már igen, mivel érezhető az egész projekt mögötti lázálmos rendezői vízió, ami nagyon hatásos és emlékezetes filmet eredményezhetett volna, viszont amit kaptam, az inkább kiábrándító. A másfél óra amellett, hogy rendkívül unalmas és érdektelen (micsoda anomália), a rövidsége miatt nem értjük, hogy tulajdonképpen mi történik és miért. Eszetlenül rohanunk át a történéseken, mint a szereplők az erőd falai közt. Egy jól kinéző, hangulatos, de zavaros és összecsapott katyvaszt kaptunk, amelyben nincs idő semmire. A felületesség, mint egy jófajta méreg az egész filmre szétterjed és olyan hatásokat idéz elő, melyet egy gondos ápolással (a vágással) könnyedén orvosolni lehetett volna. Az elhamarkodott karakterábrázolás azért fájó, mert archetípusok helyett a lehető legrosszabb sablonfigurákat alkották meg a színészek, akikről jobbára alig derül ki valami.

Nincsenek a hősöknek világos motivációik, az emberi interakciók gyermetegek és nevetségesek, a karakterek közötti dráma a felszínesség és a blődség határát súrolja, nem is beszélve a szintén felháborító történetbéli kihagyásokról. Az erőd mitológiája ismeretlen marad, a stáblista könnyűszerrel becsukja a jelképes faajtót a tátongóan üres építmény előtt. Persze, nem kell mindent megmagyarázni, vagy ami még ennél is fontosabb, szájba rágni, viszont kell egy kezdetleges, belebegtetett és a néző által követésre érdemes nyomvonal, itt sajnos az sincs. Radu Molasar esetén ne kérdezzünk olyat, hogy ki ő, mi ő, mi motiválja, mit akar, mit miért tesz, mert nem fogunk rá érdemi választ kapni. Még az alapvető népmesei motívumoknak sem feleltethető meg, csúnya ezért rossz, rossz és rosszat akar a világnak, a karakter körülbelül ennyiben összefoglalható. A szerelmi szálba jobb lenne bele se menni, de ez nem kívánságműsor. Scott Glenn és Alberta Watson szerelme rettenetesen kínos, beleszeretnek egymásba, mert csak(?), küzdenek egymásért, mert csak(?), lefeküdnek, mert csak(?), feláldozzák az életüket egymásért, mert csak(?). A filmre alapból jellemző gyermeteg párbeszédek az ő esetükben duplán kínosak és erőltetettek, legszívesebben az ember áttekerné a közös jeleneteiket. Ezen a történetszálon a rendes játékidő tudott volna valamelyest javítani, de az biztos, hogy a párbeszédek sutaságát nem tudták volna magasabb színvonalra emelni (Mann itt elfelejtett volna írni?).

A röhejes lassításokról ne is beszéljünk, csupán tovább rontanak az összképen. A színészi alakításokon még az eredeti vágás sem tudott volna segíteni. A gyorsaság miatt nem tudunk elmélyülni a figurákban, a céljaikkal, a vágyaikkal, az alapvető tulajdonágaikkal még 90 perc után sem leszünk tisztában. Az elidegenedést fokozza a színészek esetlen bolyongása a lélegzetelállító díszletben, a ripacskodó arcjáték és mozgáskultúra, valamint az érdektelen szövegeknek a még érdektelenebb felmondása. Mintha a stáb egyik fele felszívott volna valamit, a másikból meg leengedtek volna valamit. Az biztos, hogy mindkettőből túl sok történt. Komolynak komolytalan, elmebeteg őrületnek túlságosan visszafogott a The Keep. Pontosan ezért nem tud nemhogy tabudöntögető fantasy-horror-ként, de még szórakoztató trash filmként sem működni.

A The Keep-ben a Jó és a Rossz megküzdött egymással és leginkább a néző jött ki vesztesül. Hiába a remek látvány, a gondosan megszerkesztett és előadott zene, az összecsapott történet, az érdektelen karakterisztika és a rossz  színészi játék miatt leginkább egy érdekesen felépített, de kezdetleges és sok sebből vérző várat hagyunk magunk mögött a film végeztével.