Álintellektuális guilty pleasure – így tudnám nagy általánosságban jellemezni Wes Anderson munkásságát. Adott egy zseniális színészgárda fergeteges dialógusokkal, roppant egyedi látványvilággal és bő adag abszurd humorral megspékelve, a történet azonban faék egyszerű és szinte görcsösen mellőz minden kidolgozott, fajsúlyos mondanivalót. Kvázi egy Wishes Örkény, csak sok rajta a pasztellmáz, mondaná a sznob kritikus, teljes joggal. Akkor mégis mi az oka annak, hogy fél Hollywood szeretne dolgozni a rendezővel és a Cannes-i filmfesztivál tárt karokkal várja Anderson legújabb műveit? A kritika nyomokban spoilert tartalmazhat.

Gyorsan leszögezném, hogy az Asteroid City nem egy könnyen emészthető mű. Aki eddig is falra mászott a rendező túlstilizált, mesterkélten kimért stílusától, messze kerülje el a mozitermeket, de aki szívesen szívja magába ezt a bohókás, groteszk világot, most sem fogja csalódás érni, bár még őt is érheti meglepetés. A megszokott Anderson-effektus ugyanis most lett igazán csúcsra járatva. A grandiózus díszletek, az operatőri megoldások, a rideg, mégis szórakoztató színészi játék, az események hektikus káosza és A Francia Kiadásban megismert meta vonal mind-mind hozzájárul a felismeréshez, hogy ez a film lett az alkotó eddigi legkiforrottabb, legszemélyesebb munkája.

Az Asteroid City ugyanis konkrétan megmutatja, hogyan készül egy Wes Anderson-film. Mivel a történet valójában egy színdarab, aminek a rendezését és tévére adaptálását is nyomon követhetjük, egész pontos betekintést kapunk a kulisszák mögé. Eleinte mindenki szépen teszi a dolgát, ám ahogy haladunk a végkifejlet felé, egyre inkább úrrá lesz az értetlenkedés, ami elkerülhetetlenül zűrzavarhoz és pánikhoz vezet.

Persze egy ideig szórakoztató figyelni a szép lassan elszabaduló pokoljárást, ám idővel rájön az egyszeri néző, hogy nem csak a színészek nem értik, mi folyik körülöttük, hanem ő maga sem. Mondok gyorsan egy példát: az egyik főhős többször felteszi azt a kérdést, hogy miért égeti meg a kezét a villanyrezsón, milyen indokkal írta bele ezt a jelenetet az író a forgatókönyvbe? Mivel a színdarab szerzője nem tud erre felelni, a színész később kirohan a forgatás közepén és megkérdezi a rendezőt is, hogy mégis mi értelme van a szóban forgó mozzanatnak? Válasz azonban nem érkezik, és mi nézők sem értjük, mi miért történik, egyszerűen csak sodródunk az árral, mint a partra vetett hal (ez szar hasonlat, majd kitalálok valami jobbat).

Egy másik fontos aspektus a film központi témája, a gyász, pontosabban annak feldolgozása. A nemrég megözvegyült főhős szemén keresztül látjuk a kismillió furcsa, váratlan esemény kibontakozását a sivatagi kisvárosban (a csodagyerekek versengését, az ismert színésznővel alakuló románcot, a tudományos kongresszuson felbukkanó űrlény jelenlétét, stb.), ami rendkívül valóságszerűen ábrázolja, hogyan próbálja az ember elterelni a gondolatait egy ilyen nehéz szituációban.

Az élet ugyanis megy tovább, a veszteségről pedig lehetetlen érdemben nyilatkozni, inkább passzoljuk le a csemetéket az apósnak és fényképezzünk ufókat, azzal is telik az idő és száll tovább a fájdalom. Szép reprezentációja ez az emberi természetnek, a probléma viszont ott kezdődik, hogy nincs rendesen kibontva a film üzenete, nincs katarzis, sem végső tanulság, csupán feldob egy adott témát, ami a levegőben marad, és nem ez az egyetlen. Az űrlény megjelenésével például felmerül az élet értelmének, valamint az ember és univerzum kapcsolatának egyetemes kérdése, ám ezek kifejtésére sem marad idő, csupán felvázolt skiccként maradnak a homokban.

Egy szó mint száz, eléggé megosztó filmnek tűnik az Asteroid City: a látvány, a színek, a képi beállítások, a zenei aláfestés, a frappáns dialógusok és a parádés színészgárda egytől egyig hozza a megszokott Wes Anderson-színvonalat – sőt több szempontból felül is múlja a korábban látottakat -, ám a felszín alatt húzódó tartalom már messze nem tudja kielégíteni a komolyabb nézői igényeket.

Fontos és érdekes témákat kapunk díszes csomagolásban, csak sajnos lyukas a zacskó és valahol félúton elveszett a mondanivaló, már ha volt egyáltalán. Az is elképzelhető, hogy felesleges ekkora elvárásokat támasztani a különc rendező munkássága felé, így aki nem kimondottan maradandó élményre, csak egy különös szórakozásra vágyik, akár meg is találhatja a számításait a sivatagban.