“When the white man dies, he thinks he is at peace, but the red men know how to torture even the ghosts of their enemies.”

Az utolsó mohikán (The Last of the Mohicans; 1992)

Van, aki Randolph Scott és Binnie Barnes párosára esküszik, míg mások az 1977-es feldolgozásban és Steve Forrest karizmájában hisznek, számomra azonban mindig Daniel Day-Lewis fák és folyók között szökellő alakja, zaklatottan csapzó haja és a kezében lévő Brown Bess az első kép, amit magam előtt látok Az utolsó mohikán cím meghallása után. Michael Mann ezzel a filmjével mutatta meg az átlagnál érzelmesebb, pontosabban romantikusabb oldalát, sokunk legnagyobb örömére.

1757. A britek és a franciák (most is, mint mindig) egymással hadakoznak, csak ezúttal – többek között – az Újvilág nyugati civilizációtól még valamennyire mentes területein, nem kímélve sem civileket, sem őslakosokat. A hétéves háború második esztendejében járunk, Montcalm tábornok a William Henry erődöt ostromolja, az angolok nehezen bírják a sarat, nem meglepő, hogy erősítésért folyamodnak. A felmentősereg Duncan Heyward őrnaggyal (Steven Waddington) az élen útra is kel, két fiatal hölggyel, Coraval és Aliceszel (Madeleine Stowe; Jodhi May) kiegészülve. A veszélyekre fittyet hányó lányok apjukhoz, Munro alezredeshez (Maurice Roëves) tartanak a várba, ám hamar támadás éri a kis csapatot (Magua, vagyis Wes Studi vezetésével), csakis Nathaniel (Daniel Day-Lewis), Unkasz (Eric Schweig) és Csingacsguk (Russell Means) közbenjárásával maradnak páran életben. Ezt követően veszi kezdetét a szerelmi háromszögben, harcokban, szépségben és tragédiában gazdag történet, valahol a Hudson folyó környékén.

James Fenimore Cooper 1823 és 1841 között írta meg az öt kötetből álló, meglehetősen terjengős Bőrharisnya-ciklust, az irodalmi indiánromantika egyik legfényesebben ragyogó ékkövét. Az elsőként megírt, de kronológiailag a második helyet elfoglaló Az utolsó mohikán a többi regényhez hasonlóan Nathaniel Bumppo (több néven is utalnak személyére, csak a felsorolás kedvéért: Bőrharisnya, Sólyomszem, Vadölő, Öreg Trapper, Hosszú Puska, Nyomkereső) életének egy-egy szakaszát mutatja be, fantasztikus, már-már idillbe hajló tájleírások, ősi, az emberen túlmutató, ösztönből származó konfliktusok és olyan magasztos eszmék társaságában, mint becsület, tisztelet, bajtársiasság, testvériség. A kalandos ponyvasorok között Cooper nem volt rest (leegyszerűsített) társadalmi kommentárral teletűzdelni regényeit. A mindent elsöprő fehér civilizáció, az indián törzsek egymás elleni hadakozása, meghódítatlan vadon fogyatkozása, az embertársak kizsigerelése mind-mind fontos részét képezik az egész könyvfolyamnak, annak ellenére, hogy az alapvetően egy szórakoztató hangot üt meg, számos, mára elavult ábrázolással.

Mann még kisgyerekkorában látta az 1936-os feldolgozást (egy jó öreg 16 mm-es kópiáról), elmondása szerint óriási hatást gyakorolt rá a mozi. Ezt a kijelentését nyugodtan vehetjük készpénznek, hiszen a későbbi, már javában negyvenes éveiben járó rendező ezt a filmet vette alapul saját adaptációjának kiindulópontjaként, a regény ellenében. A pontatlan és gyerekes jelzőket aggatta az eredeti forrásműre, éppen ezért emelt át konkrét (eredeti szöveghez képest különböző) történéseket, dialógusokat a régi filmből a saját verziójába. Ráadásul a valóságot is kellően alapul vette, mivel felhasználta a szintén a William Henry erődnél állomásozó Louis Antoine de Bougainville kapitány naplóját. A tiszt részletes feljegyzéseket vezetett az ostromról, hol ironikus, hol elrettentő formában, mindenféle pátosztól mentesen. A szerepek megváltoztatása pedig csak hab a tortán: a Christopher Crowe-val közösen írt forgatókönyv a lánytestvérek személyét felcseréli: Cora lesz Alice nővére, felöltve így magára egy sokkal határozottabb, talpraesettebb jellemet. Mann mindezt persze a saját maga stílusában tette, az érzelmek őszinte, mindenféle káros cinizmustól mentes megélése mindig is az ő kenyere volt. Az érzelmesség ebben a munkájában is érzékelhető, szintén emberi kapcsolatokra lebontva, de ezek kettős szinten mozognak: finom érzékiséggel és felfokozottsággal.

Abszolút érthető, ha valakinek a film után a harcjelenetek maradtak meg az emlékezetében. Profin kivitelezett, nagyszerűen eljátszott betétekről beszélünk. Mann itt mutatta meg először, hogy gond nélkül ért emberek tömegeinek a mozgatásához. Az utolsó mohikán nagyszerűségét mégsem a vérontásnál kell keresni, a harcok közötti szünetek teszik igazán emlékezetessé ezt a mozit. Csupa apró, emberi pillanat melyeknek mégis hatalmas súlyuk és jelentőségük van. Egész alapos kapcsolati hálót lehet felrajzolni csupán egyetlen szemkontaktus alapján, a félmondatok felérhetnek több oldalnyi hosszú monológgal, Mann csupán a képeivel és a zenével megsemmisíti a földhözragadtság összes illúzióját, a pillanatot elemeli valami sokkal magasztosabb, e világon tapasztalhatatlan felsőbbrendűség felé. Másodlagos szerepet tölt be csupán a bosszú, a föld, a kolonizáció, a háború, a belső kiteljesedésen és az előrejutáson van a hangsúly.

Nathaniel és Cora éjszakai jelenetét lehetne példának felhozni: a férfi és a nő érzelmileg egyre inkább közelít egymás felé a nyílt, csillagos ég alatt. Elszakadnak a velük történt zűrzavaros kalandoktól és úgy fordulnak befele önmagukban, lesznek részei pillanatokra a nagy egésznek, hogy általa nyitnak a másikhoz. Szerelmük érzékletesen van felépítve, egymásra találásuk szerves részét képezi a történetnek (sajnos Alice és Unkasz szála a vágóasztalon végezte), a meghittség és az intimitás keveréke uralja a közös jeleneteiket, kivéve a jobbára szavaktól mentes fináléban. Az érzelmeivel szinte mindegyik karakter szembesül a történet valamelyik pillanatában, a végére viszont mindenki teljesen átadja magát ezeknek az emócióknak, amik egymással ütközésbe kerülnek és a végén a fegyverek beszélnek helyettük. Óriási veszteségek történnek, emberek halnak meg, kapcsolatok szűnnek meg. Egy apa elveszíti a fiát, egy lány öngyilkos lesz szerelme halála láttán, egy katona feláldozza magát kiválasztottja megmenekülése végett. Figuráink eljutnak az érzelmeik határainak a szélére, ahonnan azonban csak kevesen tudnak visszatérni.

Ahogyan a vadon területei egyre inkább fogyatkoznak, ahogy egyre több európai ,,idegen” akar magának egyre nagyobb szeletet a szűz földnek a tortájából, úgy fedi fel fejét egyre inkább az erőszak. Mannak eszében sincs a fehér hódítót megtenni az örök bűnbaknak, de a konfliktusok mozgatórugóinak és a szereplők motivációinak a magyarázatakor lényegesen megkérdőjelezi a birodalmi térhódítás jogosságát. „Azt hittem, a brit politika: legyen a világ Anglia” hangzik el Heyward őrnagy szájából és pontosan ez a hozzáállás okozza emberek százainak, ezreinek a végzetét. A párbajok, a csaták, az ostromok mind a realizmus jegyében fogantak, pontosan ezért hatásosak a mai napig. Belekerülünk a harcok közegébe, a korhű fegyvereknek köszönhetően hullanak a végtagok, fröccsen a vér, nyilak fúródnak a testekbe, törések, zúzódások lepik el a szereplőket. A kamera korántsem szégyenlős, meg meri mutatni a veszteségeket, ha szükséges, gond nélkül elidőzik felégetett házak füstben és koromban úszó látványán, közben nem ringat el hazug képek és mondatok bársonyos nosztalgiaálmaiba (ahogyan azt sokszor tette a könyv), hanem mesél. Fikciót, de erőteljesen és magával ragadóan. A mesteri feszültségteremtés kellőképp megalapozza azt a bizonyos vihar előtti csendet, hogy aztán az összecsapások hurrikán módjára – enyhén szólva – felborzolják a kedélyeket. A teátrális megjelenítés tökéletesen passzol a film egyébként is szélsőséges érzelemgazdagságához. A szépségtől elválaszthatatlanná vált az erőszak, csakis úgy lehet az egyiket megragadni, ha vele együtt láthatóvá tesszük a másikat is. Ez veszi körbe a szereplőinket, ez jelenik meg egy vízesés elrejtett zugában, egy ostromlott vár udvarában és egy sziklaperemen történő, fájdalmas nekrológ elmondásánál is. Bár a helyszínek különböznek, az őket összekötő bonyolult érzésvilág ugyanaz.

Day-Lewisnak nem szükséges a szomszédba mennie, amennyiben masszív átalakulást akar végrehajtani. Fél éven át edzett, erdőkbe fészkelte be magát, megtanulta a nyomolvasás, a vadászat, a kenuépítés művészetét, a híresen hírhedt Dale Dye kapitány kezei alatt sajátította el a tomahawkkal történő közelharcot, illetve a Brown Bess-i puskát is kellően kiismerte. Nathaniel, vagyis Sólyomszem hibátlanul beleillik Mann erős hivatástudattal rendelkező, férfi-protagonistáinak sorába.  A ,,munkája” még szervesebben az élete része, a mohikán neveltetésből fakadóan hisz a tisztességben, a becsületben, megszerezte a túléléshez szükséges összes tudást, igazából egy társ hiányzik csak az életéből. Cora személyében meg is találja, mindenáron azon van, hogy megvédje a nőt a veszélyektől, de sajnos ő sem tudja megkímélni a világ könyörtelenségétől. Két világ szülöttje – akinek őslakos énje érezhetően dominál -, és bár tettei erőszakot bőségesen tartalmaznak, szellemileg sokak fölé emelkedik.

A harcok koreográfiáit hiteles, 18. századi forrás alapján állították össze, a tankönyvi leírások, beszámolók, festmények tömegei a változatos ruházat, a harci díszek és a tetoválások elkészítéséhez járultak hozzá. A kimért módon felvett, erősen kékes megvilágítású terek eltűnnek, helyükbe a nap sugaraitól fényes, lendületes mozgással bíró, plánokat kiváló érzékkel váltogató felvételek lépnek. A statikus kameramunka leginkább csak a tájakat mustrálja, a kézikamerás felvételek – a jellemzően harcok során – gyors vágás jellege az erőteljes zaklatottság érzetét adja át, miközben szemmel végig jól követhetőek az események. A meleg színek is inkább egyfajta otthonosságot árasztanak magukból: egy régi, letűnt kor kényelmét és szépségét, egy jó nagy adag nyers realizmussal és kegyetlenkedéssel leöntve. Az operatőri munkához hozzátartozik még a mesterséges világításnak a mellőzése (a Barry Lyndon utáni Kubrick büszke lenne), sok esetben vagy természetes fényeket, vagy gyertyák tömegeit használták a kívánt kép eléréséhez.

Dante Spinotti operatőrnek nagy segítségére voltak munkája során a kor tájképfestői és a jelképes időutazást is magán hordozó impulzusáradat maximálisan meglátszik a végeredményen: a hegyek magukban hordozzák az elmúlást és az újjászületést, a völgyek vészjóslóan csodálatosak, a folyók, patakok csendesek, a vízesések tisztelet parancsolnak, a kietlen, háború sújtotta földek elborzasztóak. A természetben való forgatás egyértelmű – megnézném azt a megháborodott stúdiót, amelyik ilyen vízeséseket, völgyeket akar négy fal közé szorítani és mesterségesen előállítani -, a megjelenő kunyhók, sőt maga az erőd is ott, a helyszínen voltak felépítve, valódi nyersanyagokból. Erről a maximalista filmkészítésről nyugodtan eszünkbe juthat a Herzog-Kinski páros dzsungeles, a kultúrmisszió mibenlétét boncolgató Fitzcarraldo című lázálma, Francis Ford Coppola is megmozgatott minden követ, fegyvert, repülőt, hajót, Playboy-nyuszit (még az elhízott Marlon Brandot is), hogy Joseph Conrad regényét átalakítva bemutassa az apokaliptikus, vietnámi poklot. Vagy ott van a nemrégiben elhunyt William Friedkin és az ő oszlopos remekműve, a Sorcerer, aminek a készítését röviden össze lehetne foglalni egy Faludy György kötet címével: Pokolbéli víg napjaim. Az utolsó mohikán forgatásánál ugyan nem voltak ellenséges, nyilakkal és egyéb harcászati eszközökkel támadó törzsek, különféle betegségek sem ütötték fel a fejüket, nem kellett az operatőrt amputálni, az időjárás többnyire kedvező volt, a színészekkel is szót lehetett érteni, de a természettel és napszakokkal való rizikós játék, a színészek határainak a feszegetése így is kellőképp megedzette a készítőket.

Mann kezdetben két tervet vázolt fel maga előtt a filmzene szempontjából. Korábbi filmjeihez hasonlóan elektronikus zenét akart aláfestésként, valamint a már elkészült zene alapján akarta összevágni a jeleneteket. A komponálással Trevor Jones lett megbízva, az idő és a megalomániában úszó forgatások során rendezőnk ráeszmélt, hogy egy történelmi-kosztümös filmhez jobban illene a klasszikusabb hangzásvilág. Az állandó változtatások és szigorú határidők következtében szükség volt egy segítő kézre (és fülre), ez végül Randy Edelman személye lett. A szerzők különféle stílusai egy érzelmekben túláradó egészet alkottak, egyikük sem emelkedik dominálva a másik fölé, taktusaik tökéletesen kiegészítik egymást. A mindenki által ismert főtémát Jones felesége találta egy Gael elnevezésű népdal képében. Erre Jonesék hamar lecsaptak és pontosan ennek az időnek a tört részre alatt át is dolgozták. Az ő kettejük – legyünk korrektek -, hármuk szövetsége hozott létre egy sodró lendületű, magával ragadó, a szó legklasszikusabb értelmében epikus filmzenét, egy emlékezést.

Emlékezés egy letűnt korról, egy szerelemről, egy hiábavaló háborúról, számtalan tragédiáról, a szépségről, az erőszakról, az örök vadászmezőkről és az utolsó mohikánról. Mann ezzel a filmjével egy rövid időre túllépett a saját bűnfilmes kereteinek a jelképes kocsmáján, hogy aztán ismét szemtől szembe’ nézzen imádott műfajával, két veterán színésszel az oldalán.