Nagy várakozás, de talán még nagyobb találgatás előzte meg az Ubisoft legsikeresebb szériájának, az Assassin’s Creed, legújabb epizódjának a megjelenését. Az eredetileg a 2020-as Valhalla DLC-jének szánt, az ott csak mellékszerepet kapó, félig-meddig antagonista Basim fiatalkorára koncentráló projekt azonban annyira kinőtte magát, hogy a francia kiadó végül úgy döntött, külön címként jelenteti meg, Mirage név alatt. Ezek mellett pedig azt az ígéretet is tette, hogy a korábbi részek szerepjátékos és fantasy-jellegű stílusával szakítva, visszakormányozza a sorozatot annak klasszikus hangulatához. Vajon sikerült neki? Megérte egyáltalán az ismételt stílusváltás?

Mielőtt belemegyünk a játék kielemzésébe, kicsit nézzük is át, hogy mi is történt az Assassin’s Creed sorozattal az évek alatt. Az önmagában is egy Prince of Persia spinoffból kinövő sorozat csakhamar a Ubisoft zászlóshajójává lett egyedi hangulata, a valós történelmi eseményekbe és legendákba szőtt története, a megfontolt, óvatos, rejtőzködésre építő játékmenete és a látványos parkour-jellegű városi közlekedésnek hála. Az csak a hab volt a tortán, hogy a Ubisoft művi gondossággal, profi történészek közreműködésével alkotta meg minden egyes játék világát és történetét, ezzel nem csak izaglmassá, hanem hihetővé is téve azt…persze leszámítva az első civilizációt övező sci-fi elemeket. Arról nem is beszélve, hogy olyan, közönségkedvenc és videojáték történelmet író karaktereket adott nekünk, mint Altair, Ezio, Desmond, Edward Kenway, és még lehetne sorolni.

A nagy siker miatti nyomás, illetve a nagyvállalati felfogáson alapuló döntéshozatal miatt, azonban a sorozat 2014 környékén megbicsaklani látszott. A kreatív csapat egyértelműen kezdett kifogyni ötletekből, a vezetőség irreális elvárásokkal és határidőkkel igyekezett minél többet kisajtolni az aranytojást tojó tyúkból és tette nehezebbé a fejlesztők életét, és az emberek is kezdtek kicsit beleunni a szériába. Hiába próbálta a cég a a 2015-ös Syndicate-ben megspékelni a rendszert a két főszereplővel, és a batman jellegű kütyük használatával, sajnos az a játék sem sikerült tökéletesre. A szériának kérdés nélkül meg kellett újulnia, de legalábbis valamit máshogy kellett csinálnia. Egy számomra megkérdőjelezhető döntés során azonban a Ubisoft úgy döntött, hogy saját ötletek helyett mások ötleteiből kölcsönözve próbálnak új rajongókat megnyerni a szériának.

Ennek eredményeként az Assassin’s Creed egy sztorivezérelt, történelmi akció-kalandjátékból egy az akkor népszerűsége csúcsán lévő The Witcher 3-ra hajazó, nyílt világú szerepjátékká vált. Ezzel önmagában persze semmi gond nincsen, hiszen ez korunk legnépszerűbb zsánere. Véleményem szerint azonban nem volt ez jó választás. Először is, ez a stílus nem igazán illik a játék eredeti koncepciójához. Másodszor, sajnos véleményem szerint nem történt minőségi csere, ugyanis az egész játék egy túldagályosított, fullasztó grindfestté lett, ahol különösebben hasznos, vagy értékes tartalmakkal igyekezték kitolni a játékidőt. Harmadszor pedig ennek a döntésnek a történetvezetés, az írói minőség is áldozatul esett. Végül, de nem utolsósorban, pedig a vesszőparipám, a történelmi hitelesség is ki let ba…dobva az ablakon, a fantasy elemek javára döntve a mérleget.

Sok öreg rajongó kritizálta ezért a Ubisoftot és érezte úgy, ezzel teljesen megosztva, sokszor ádáz vitákba taszítva a rajongói tábort. Voltak akik kimondottan élvezték és támogatták az Origins, Odyssey és Valhalla triumvirátusa által hozott új világot, voltak pedig akik szívből gyűlölték. A magam részéről én valahol középen álltam, inkább a kevésbé kedvelem érzés felé hajolva. A francia kiadó látszólag évekig nem tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel. De aztán cégen belüli változások hatására ők maguk is elkezdtek némileg visszatáncolni és a Valhalla már egy sokkal visszafogottabb kiadás lett az Odyssey-hez képest. Végül pedig úgy döntöttek dobnak egy csontot az öreg rókáknak a Mirage-dzsal. Nagy volt a teher a bordeaux-i stúdión, hiszen sokan a sorozat fordulópontjának tartották az új címet. De még mielőtt az Assassin’s Creed sorsának elemzésébe fulladna a cikk, nézzük meg végül, hogy mit tudtak letenni az asztalra.

Ahogy arról már szó esett, a Mirage főszereplője a Valhallából ismerős mestergyilkos, Basim Ibn Ishaq, az isu Loki reinkarnációja, akinek célja káoszt hozni a Földre és megbosszulni, hogy sok-sok millenniával korábban elárulták. Na, a Mirage-ban minderről szó sem lesz. Arról azonban igen, hogy miként válik Basim egyszerű utcai tolvajból az Orgyilkosok, ó, bocsánat, a Rejtőzködők (Hidden Ones) egyik legelismertebb tagjává. A történet mindössze néhány hónap alatt játszódik le, 861-ben, Bagdad és környékén, némi kitérővel Alamutba. A középpontban ezúttal is persze az Ősök rendjével szembeni harc áll, kiegészítve azzal, hogy Basim keresi a válaszokat saját életének kérdéseire. Maga a történet az igazat megvallva, elég lassan indul be. Eleinte egy egyszerű lista kipipálgatásnak tűnik, ahol 2-3 nyomot begyűjtve rájövünk ki az adott városnegyedet sanyargató rendtag és végzünk vele. Később azonban felpörögnek az események és egyre inkább a képernyő elé tud szegezni minket a cselekmény

Az egyetlen negatívum, hogy az igazán érdekes események, az igazán Assassin’s Creed-es mozzanatok csak az utolsó pár órában kerülnek be a képbe. Ez azért nagy kihagyott ziccer, de alapvetően sokat nem ront a játékélményen. A történet összességében jó és a feszítettsége miatt számomra sokkal élvezhetőbb volt, mint az elmúlt 3 rész. Egyébként nagyjából 25-30 óra alatt a végére lehet érni, ami a fanyalgók sirámaival ellentétben, tökéletes hossz egy ilyen játéknak. Amit viszont nagyobb hibának tartok az a kifejezetten lapos karakterek felvonultatása. Nem is arról van szó, hogy ne lennének a karakterek alapból érdekesek, de sajnos nem lettek igazán kibontva, nincs karakterfejlődés, nem ismerjük meg igazán őket. Márpedig egy ilyen történethez az erős karakterek elengedhetetlenek. Persze, Basim szimpatikus figura, de még az ő motivációi is nagyrészt ismeretlenek maradnak előttünk. Pláne az őt körülvevő karaktereké, vagy épp az ellenségeié.

És nem, nem a játékidőkerete a gond, továbbra sem. Rengeteg játék van, ami ennél rövidebb idő alatt is tudja a fenti dolgokat abszolválni. Sokkal inkább úgy gondolom, hogy túl sok időt és erőforrást vett el az, hogy minden apró-cseprő elemet beépítsenek a játékba, amiről úgy gondolták a rajongók szeretnének, és valahol meg kellett vágni a dolgokat. Persze nincs különösebb tragédia, a sztori így is élvezhető. Csak lehetett volna jobb is. Pláne úgy, hogy a ezúttal a szinkron sincsen topon. Bár már az utóbbi két részben sem volt hibátlan, de itt sok mellékes karakter mintha csak felolvasná a szöveget. A Basim hangjáért ezúttal felelős Lee Majdoub mindent belead, de például a marketingben nagy hangsúlyt kapó mentora, Roshan úgy szólal meg, mintha a Hollywoodban is híres színésznő, Shohreh Aghdashloo konkrétan unta volna a felvételt. Nem teljesen értem, hogy ez hogy történhetett, mert közben meg vannak tök minimális szereplők akik meg tökéletes munkát végeztek. Eléggé kettős, na. És ez azért nem szép.

A játék legnagyobb főszereplője egyértelműen maga Bagdad. A XI. századi iszlám világ kulturális központja volt Bagdad körvárosa, melyből sajnos mára semmi nem maradt, de a Ubisoft munkatársai olyan gonddal és alapossággal alkották meg, hogy olyan mintha csak átruccantak volna körbefényképezni. A világépítésben a Ubisoft mindig zseniálisat alkot, de esküdni merek, hogy a Mirage Bagdadja talán az eddig egyik legjobban sikerült map lett. Persze erős a nosztalgiafaktor is, hiszen már-már olyan mintha az első rész Damaszkuszában járnánk. De a kör alakú falakon belül meghúzódó pazar gazdagság és kultúra, illetve a körülötte épült szegénynegyedek, na meg a kopár sivatag olyan kontrasztokat mutat, amit a valóságban is várnánk. Már csak a térkép miatt érdemes legalább kipróbálni az új Assassin’s Creed-et. Értelemszerűen ez a térkép sokkal, de sokkal kisebb, mint az előző részek játszóterei. De cserébe úgy érzem, hogy sokkal nagyobb figyelmet kaptak az apróságok, amivel élőbbé, élethűbbé vált a környezet.

A Ubisoft azt ígérte, hogy az új rész visszatérés lesz az alapokhoz játékmenetben is és ez többé-kevésbé igaz állítás is. De persze mindig van egy de! Mielőtt jobban belemennék, annyit kell mondjak: IGEN, a Mirage végre tényleg megint egy Assassin’s Creed játék, Assassin’s Creed játékmenettel. Ez jó hír az olyan vén trotty fanoknak, mint én, akik visszasírják a régi időket, kevésbé jó hír a csillámpónis AC rajongóinak. Bocs, de nem bocs a beszólásért. Kezdjük az alapokkal. Végre ismét fontos szerepet kap a rejtőzködés, az effektív lopakodás, a környezet kihasználása. A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy visszatér a social stealth rendszer, de úgy igazán. Ismét elrejtőzhetünk a tömegben, a kereskedőket lefizethetjük, hogy közéjük bújva juthassunk be elzárt területekre, ismét van hallgatózás és persze ismét valódi értelmet kap az orgyilkosság, aminek természetesen velejárója, hogy a rejtett pengével újra alap az instakill.

A játék maximálisan igyekszik is erre az old-school játékstílusra inspirálni. Mit inspirálni, konkrétan kényszeríteni. Ami nekem kifejezetten örömteli dolog volt. Tényleg, a játék 80%-ban olyan mint amilyen régen volt. Ha nem gondoljuk át mit és hogyan akarunk, nem okosan játszunk és csak tombolni akarunk, akkor kínkeservesen fogunk csak érvényesülni. Persze mindennek játékon belüli magyarázatot is adnak, mi szerint Basim nem a direkt közelharc mestere. Másrészről nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy az első pillanattól azt érzi az ember, sokkal nagyobb elégtétel úgy végigtolni a játékot, hogy valóban “az árnyékban járunk, hogy a fényt szolgáljuk”. Ehhez pedig minden régi és új eszközt megkapunk. Búvóhelyeken meghúzva magunkat rejtőzködhetünk és lesből támadhatunk, a magasból támadva végezhetünk a gyanútlan áldozattal. Ha pedig a testi erő nem elég, Basim különböző kütyüit is bevethetjük, mint a dobókések, füstbombák, robbanó csapdák, petárdák, emylek egytől-egyig a sunnyogós játékmódot segítik.

Persze ha minden áron gyepálni akarunk, azt is megtehetjük, de előre bocsátom, ez a része a játéknak elég nehéz. Egyrészt szándékosan, másrészt azért, mert a harcrendszer viszont az előző három részből kölcsönzi a gyökereit. Bár a fejlesztők igyekezték a régi stílusba tekerni egy kicsit rajta, de ha megnézzük, akkor lényegében ugyanaz, mint a Valhallában volt. Sárga támadás, hárítás, piros támadás kitérés, majd ellentámadás. A különbség annyi, hogy lényegesen nehezedett az időablak ami alatt sikeresen végre tudjuk hajtani ezeket az akciókat. Ugyanakkor ha sikerül időben hárítanunk, akkor egy csapásból végezhetünk az ellennel, kicsit a régi időket idézve. A probléma csak az, tekintve, hogy a korábbi részek rendszerére alapul, hogy a harc elég darabos, sokszor nyögvenyelős és nehezen irányítható. Már csak ezért sem éri meg Conan, a barbár módjára tolni, szerintem.

A klasszikus Assassin’s Creed esszencia fontos része volt a városban történő közlekedés, egészen pontosan a parkour rendszer. Sajnos ez az utóbbi években kicsit háttérbe szorult, vagy legalábbis nem volt olyan jelentős eleme a játékmenetnek, mint korábban. A Mirage tömöttebb, egy városra koncentráló térképe azonban újra előtérbe helyezi a “szabadfutás” művészetét. És milyen jó, hogy így teszi. Persze unalmas mindig párhuzamot vonni az első résszel, de a Mirage csaknem ugyanakkora élményt nyújt ezen a téren, mint amikor először hasítottunk át Jeruzsálem háztetőin. Persze nem teljes a visszatérés, hiszen az parkour rendszer és az irányítás lényegében egy az egyben ugyanaz, mint az előző részekben, csak egy kicsit fel lett húzva a sebesség. Persze van egy-két új mechanika, de a lényeg ugyanaz. A magam részéről én azért örülnék ha visszakapnánk egy-két dolgot a régi időkből. Pl a külön ugrás gombot, hogy aprólékosabban tudjunk ide-oda cikázni. De mindettől függetlenül a parkourral is fejént sikerült találni a szeget Bordeaux-ban.

A Ubisoft természetesen bárányhimlőt kapna ha elengedné az RPG játékelemeket, szóval a Mirage-ból sem maradhatnak ezek ki. Persze ezzel semmi baj nincs, mert legalább ez sem lett olyan dagályos és semmitmondó, mint mondjuk a Valhallában volt. A skilljeinket ezúttal is három fából választhatjuk, amiket többé-kevésbé a harci, lopakodós és “sasos” képességek csoportjaira hozhatunk. Összesen kb. két tucat képesség közül válogathatunk, de ez éppen elég lesz, mert nem szórja bőkezűen a képzettségpontokat a játék. Ha hozzá vesszük azt, hogy ezek egy jó része meg aztán akár feleslegesnek is tekinthető, hát szerencsére nem lesz nagy gondunk a gondolkodással. És ezt most mint pozitív dolog mondom, mert ez azt jelenti, hogy totál felesleges skillek és XP grind nélkül is tökéletesen lehet érvényesülni. Még az előzetesen legmegosztóbbnak számító “teleportálós” képesség is totál kihagyható egyetlen küldetést kivéve.

Ha már szerepjátékos elem, akkor persze nem maradhat ki egy Assassin’s Creed-ből sem a különböző felszerelések összegyűjtögetése és azok fejlesztése. Az alapötlet ugyanaz, mint az elődben. Megszerzel egy szettet, majd alapanyagot gyűjtesz és felhúzod. Összesen 3 szintje lehet minden páncélnak és fegyvernek. A fejlesztésekhez szükséges “tervrajzokat” pedig vagy küldetések végrehajtásáért, vagy a térképen elszórva fellelhető enigmák megoldásáért kapjuk. Szerencsére sem hacukából, sem fegyverből nincs sok, pusztán pár darab per kategória, így itt sem kell sok időt elpocsékolnunk a fejlesztgetésre. Ráadásul, bár a fejlesztések által adott aktív vagy passzív hatások hasznosak lehetnek, de megint csak nem fogunk belehalni, ha nem fordítunk rá időt. A Basim által használt kütyüket is fejleszthetjük az irodákban lebzselő szakiknál tehetjük meg. Itt is 3 szint van, de mindegyiken belül három extrával, melyből egyet választhatunk magunknak, de nem kell aggódni, ha esetleg rosszul választottunk, mert ezeket a bónuszokat bármikor cserélhetjük.

Ha már szóba jöttek az Enigmák, akkor így a cikk célegyenese felé kanyarodva beszéljünk kicsit a tennivalókról. Végre-valahára a Mirage ismét a fő történeti szál küldetései köré épül, de természetesen, mint mindig, ezúttal is kapunk mellékes tennivalókat. A rend “irodáiban” felvehetünk különböző megbízásokat. Ez lehet gyilkosság, zsebtolvajlás, escort mission, elég alap cuccok. Vannak a már fent említhető enigmák, amik megfejtéséért főként fejlesztéseket kaphatunk. Gyűjthetünk eltűnt könyveket a könyvtárosnak, hajkurászhatunk “Kincsesládákat” értékes felszerelésekért és még csecsebecséket is lophatunk Basim régi gondviselőjének. Ezek egyike sem fogja feje tetejére állítani a sorozatot, de van egy olyan típus, amiket érdemes felkutatnunk. A Tales of Baghdad néven futó küldetések. Ezek olyan maximum 10 perc alatt befejezhető kis mini questek amik ugyan nagy kihívást nem jelentenek, de vagy viccesek, vagy egész poén kis extrákat adnak a játékhoz világépítés szempontjából. Nekem nagyon tetszett mindegyik, így meg pláne, hogy szinte meg sem törik a játék menetét.

Technikailag mindig nagy lutri minden egyes új megjelenése a francia kiadónak…kb. a Unity óta. A Valhalla pl. a mai napig borzasztóan van optimalizálva és tele van buggal. Na, a Mirage esetében bejelenthetem, hogy eltér az átlagtól, ugyanis meglepően stabilan, szépen fut. Nem volt döcögés, szaggatás, semmi ehhez hasonló. A Fidelity és a Performance módok közt minimális amúgy különbség ránézésre, így érdemes lehet az utóbbit választani. Grafikailag egyébként meglátszik, hogy már az Anvil kezd öregedni egy kicsit. Félreértés ne essék, a Mirage alapvetően nem csúnya, de egyes részletek már elnagyoltnak hatnak. Sőt, a karaktermodellek esetén sincs minden a helyzet magaslatán. Az utcán lófráló tömeg eléggé elnagyolt. A főbb karakterek esetén pedig nem is a részletességgel van a baj, hanem a borzalmasan kivitelezett, vagyis inkább nem létező mocappel. Sajnos az animációk, legalábbis az átvezetőkben, eléggé darabosra sikeredtek. Kár érte.

De sajnos úgy fest ez a trend…és nem csak az AC sorozatnál. A munka felgyorsítása és leegyszerűsítése érdekében automatikusan generált animációkat használnak valódi mocap helyett és sajnos ez a Mirage-ban most nagyon meglátszik. Kifejezetten érdekes megoldás, hogy ha azt vesszük, a régi epizódokban megszokottak, amikhez papíron vissza akartak térni, pont hogy a nagyon erős átvezetők voltak. Persze, tudom, más grafikai motor, más elvárások, más méretek. Na mindegy. Túl lehet élni és igazából nem (csak) a ennek a játéknak a hibája. Csak annyira nem szép. Cserébe viszont csaknem bugmentesen fut a játék. Nincsenek beakadó NPC-k, el nem induló szkriptek, kifagyások, crashek (ami a Valhalla kedvenc időtöltése). Ami van azok kisebb, inkább fizikai bakik, illetve egy visszatérővel találkoztam – hogy néha nem lehet beszélni az árusokkal, ne puff. Szóval korrekt munkát végeztek Bordeaux-ban. Csak az a vicc, hogy 2023-ban ezt külön meg kell említenünk.

Szokásomhoz híven zárásként szeretnék pár gondolatot megfogalmazni az audioélményről is. Zenében az Assassin’s Creed mindig nagyon erős szokott lenni. Az új epizód zenéjét a számomra ezidáig ismeretlen, de manapság erősen felívelő pályájú Brendan Angelides írta, itt ott kisegítve az arab zene virtuóza Layth Sidiq által. Mindenek előtt szögezzük le, hogy a Mirage aláfestő zenéi is remekül meg vannak komponálva. Ugyanakkor azt is el kell mondjam, hogy kereskedelmi tévés kifejezéssel élve, nekem most ez az alkotás “nem jött át” teljesen. A városban lófrálva, harc közben felcsendül egy-egy kellemes dallam, de összességében nem igazán tudnék egy olyan dalra sem rámutatni, amire évek múlva is emlékezni fogok. Az általam a széria leggyengébb részeinek tartott Odyssey és Valhalla is sikeresen az agyamba égetett nem egy dalt, de nem hiszem, hogy ez a Mirage-nak sikerülni fog. Lehet jobb lett volna ha az alapokhoz visszatérvén, ismét csak Jesper Kydet kérték volna meg. Ez a soundtrack egy rendes iparosmunka, de semmi extrát nem nyújt.

Nagy teher volt a Mirage-on és a Ubisoft Bordeax munkatársain, de összességében sikerült megugraniuk a kitűzött célt. Basim kalandja egy ragyogó szerelmeslevél azoknak az időknek, amik azzá tették az Assassin’s Creed sorozatot, ami ma lehet, na meg persze a kezdetek óta a sorozattal tartó rajongók felé. A fejlesztők mindent megtettek annak érdekében, hogy működjön a nosztalgia, de ne hasson a játék túl régimódinak sem. Ezzel azonban nem voltak elég bátrak meglépni egy-két olyan dolgot, ami talán túl provokatív lett volna, de összességében jött tett volna a játéknak. Így viszont nagyon érződik, hogy a Mirage a Valhalla mellékvágányának indult. Mindennek ellenére számomra mindenképp nagyobb élmény volt, mint az előző két-három rész. Csak félek, ez nem lesz elég ahhoz, hogy bizonyítsa, igenis igény van tömörebb, erősebb történetű játékokra még 2023-ban és tovább is. Ettől függetlenül mindenképp erősen ajánlott mindenkinek belekóstolnia.