Őszinte leszek, most első ízben éreztem azt, hogy semennyire nem mozgat meg egy új Marvel-film. Ez az érzés nem függetleníthető attól, hogy a Kvantumánia jelentette az utolsó reménysugárt (számomra legalábbis), hogy a stúdió képes reagálni a filmeket és sorozatokat ért elmarasztaló kritikákra, a látható színvonalesésre (a Galaxis őrzőit tegyük félre itt, hiszen az inkább a Végtelen Szága egy epilógusának feleltethető meg, és Gunn már nem meghatározó a jövő szempontjából) – hiszen arra hivatott, hogy bevezesse a filmek világába a Multiverzum Saga univerzumokon átívelő, legnagyobb fenyegetését, Kangot, a Hódítót (a bizonytalan sorsú Jonathan Majors által megszemélyesítve). Ezzel szemben a harmadik Hangya-film ugyanaz az unott, generikus, nézők elé okádott vásári mutatvány lett, mint a Marvel produktumainak aggasztó része 2021 óta. Ha pedig a stúdió képtelen a kulcsszereplőjének karaktert, motivációt adni, valós fenyegetésként ábrázolni, akkor mit várhatunk a Marvelektől?

A Disney feje fölött gyülekeznek a fellegek – sorra érkeznek a baljóslatú hírek a különböző készülő filmekről és sorozatokról. Az eredeti menetrend már így is sokszor újratervezésre került, ami nem függetleníthető az elmarasztaló kritikáktól, és az egyre mérsékeltebb nézőszámoktól. Ez rámutat arra, milyen iszonyatosan nehéz mozgásban tartani az immár kis képernyőre is kiterjesztett franchise-t, amely epizódjai egyfolytában reflektálnak egymásra, a karakterei átjárnak a produktumok között, és minden egy irányba halad. Elég azonban, hogy egy rendező felálljon egy készülő projektből, rögtön újra kell ütemezni a premierdátumokat, évekre előre. Kevin Feige azt nem teheti meg, hogy egy csapásra leállítson mindent, hiszen gondoljunk csak bele, hány filmen és sorozaton dolgozhatnak jelenleg a Marvel Studios-nál, amely projektek mind különböző fázisban tartanak.

Itt van például a Marvelek: a filmen már javában zajlottak az előkészületek 2021 elején, amikor még az első Disney+ széria, az egyébként jól sikerült WandaVízió a fináléhoz sem ért. A rengeteg párhuzamosan futó projekt miatt a Marvel egy olyan lassú monstrummá változott, amelyet könnyű letéríteni a helyes útról, de iszonyatosan nehéz visszatéríteni rá. Hiába van tisztában azzal Kevin Feige, hogy lassú agóniában van a széria, és halad az érdektelenség felé, hiába van tisztában vele, hogy a filmek és sorozatok nagy része hanyagul alulírt, tét nélküli matiné színvonalon mozog, ha a sűrű ütemezés miatt mindig három lépés lemaradásban van. A Marvelek 2021 derekán leforgott, és mégsem lehet visszasuvasztani a fiókba, hiába viseli magán a negyedik és ötödik fázis filmjeinek minden gyengeségét.

Éppen ezért nehéz is úgy írni a Marvelekről, mint egy filmről. Egyetlen kézzelfogható gondolat van mögötte: ki kell pipálni Marvel kapitány szereplését a Bosszúállók: Végjáték és a következő Bosszúállók-film között. A többi megy a szokásos, olajozott módon, a forgatókönyvet egy mesterséges intelligencia is generálhatta volna egy A4-es papír terjedelmében. Ez annak a tükrében még érthetetlenebb, hogy a lesújtó tesztvetítés miatt utóforgatósokat is rendelt el a stúdió. Szemmel láthatóan azt a következtetést sikerült levonniuk a kudarcokból, hogy a legjobb taktika, ha max fokozatra kapcsolják a biztonsági játékot, és nem írnak a szereplőiknek jellemeket, jellemfejlődéseket, de még a három főszereplő kapcsolatában sem fedezni fel semmi ívet. Nem tudom Nia DaCosta milyen ambíciókkal rendelkezett a filmet illetően, mivel a szikráját nem látni, mi volt a rendező elképzelése a végeredményben. A forgatókönyv hiányát humorral próbálták kompenzálni, de ez a szemfényvesztés csak addig elég, amíg a néző ki nem ér a moziteremből.

Ami jól állt a Galaxis őrzőinek, az hosszútávon nem állt jól Thornak, a Marvelek öncélú ökörködése azonban az elejétől kezdve képtelen működni, mivel nincsenek kidolgozott karakterek, kialakult dinamikák melyek megágyaznának a helyzetkomikumnak (lefogadom, hogy sokan Monica Rambeau-ra egyáltalán nem emlékeznek). Ez nem csak a jelen film mulasztása, hanem az előzményeké is (Marvel kapitány, Ms. Marvel, WandaVízió). Kezdeményeit látni annak, mi lett volna Carol (Brie Larson), Monica (Teyonah Parris) és Kamala (Iman Vellani) útja a filmben, miképp álltak volna össze szervesen egy csapattá, a forgatókönyv-kezdemény például egy ponton utal rá, hogy Kamala enyhén csalódott a hősével való személyes találkozás miatt, de ez a plot point is ennyiben merül ki. El kell fogadnunk, három hősünk egy igazi családdá cseperedett, akik tökéletes összhangban gyakják le az ellent (akinek a nevére sem emlékszem, és jó eséllyel az MCU eddigi legjellegtelenebb főgonoszáról van szó). Kamala az egyetlen, aki valami kontúrt kapott, de ő is csak azért, mert a gyerekes humor nyelvén egyedül az ő karakterén keresztül lehet mesélni.

A „girl power” viszont tényleg működött, a kevés izgalmas és tényleg humoros pillanat azokhoz a jelenetekhez fűződik, amikor a három lány egymással folyton cserélődve, párhuzamosan aprítanak. Az összkép mégis aggasztó, hogyha a Marvel annyira lusta, vagy annyira kockázatkerülő, hogy a színes-szagos-hangos semmit csúcsra járatva az eddigi legsekélyesebb filmet most tegyék le az asztalra, amikor bizonyítani kéne, hogy vannak még tétek, van még kraft a szuperhősös zsánerben. Éppen a semmilyensége miatt nem is fáj úgy, mint a Kvantumánia – az ígért valamit, amit nem tartott be. A Marvelek nem ígért semmit, és ezt sikeresen be is tartotta. A moziteremben el is szórakoztathat, de még a saját világában sem lesz referenciapont. Újabb 3-5 sakkfigura elhelyezve a táblán a Titkos háborúra, jöhet a következő felvonás.