Sokszor hangoztatott közhely, hogy egy könyvet senki se a borítója alapján ítéljen meg. Ennek a legtöbben a legtöbbször még is így tesznek és bizonyos könyveket már a borítójuk alapján megítélnek. Vagy még inkább elítélnek. Sokszor egyébként tévesen. Ugyanakkor az is igaz, hogy vannak olyan könyvek, amelyeket egyesek kifejezetten a borítójuk miatt vesznek meg és természetesen erre olykor maguk az alkotók és/vagy a mögöttük lévő kiadók is nagyban rájátszanak. Speciel nem titok, hogy én is vettem már meg nem egy könyvet kizárólag csak a borítója miatt. Ennek oka, hogy a közönség úgy van kondicionálva, hogy bizonyos dolgokból akaratlanul is apellálni szokott valamire függetlenül attól, hogy ez végül valóban úgy van-e vagy sem. Hasonló a helyzet a mostani cikkünk alanyával, vagyis hát alanyaival, amelyekről a borítója alapján feltehetően mindenki azt gondolja, hogy ez biztosan valami elfuserált, kosztümös, nyálas, romantikus vacak, pedig valójában valami teljesen más.

Bevallom korábban már írtam ennek a könyvsorozatnak, vagyis a Korona lovagjainak az első részéről, A becstelenről egy cikket a saját blogomon, aminek a linkjét a könyv címére kattintva lehet elérni, így az abban foglaltakra olyan különösen nem kívánnék majd kitérni. Noha így utólag kimerem jelenteni, hogy az ott elhangzottak nagyrészt igazak a sorozat többi részére is. Illetve egy abszolút személyes véleményként megjegyezném, hogy talán még az a rész is volt a legjobb az egész sorozatban. Habár őszintén szólva olyan túl nagy minőségbeli különbség nem igazán van az egyes részek között.

Magát a könyveket egy bizonyos Emily Hart írta, aki valójában egy álnéven író magyarszerző. Aki amúgy elvileg kint él vagy legalábbis élt Amerikában. Ez persze egyesekben felkelthet bizonyos kérdéseket. Ráadásul Emily-ről olyan túl sok hivatalos információ nem érhető el. Speciel nekem volt alkalmam vele személyesen is találkozni a legutóbbi Könyvhéten, így bizonyos kérdéseket feltudtam neki tenni. Amúgy az elmondása szerint a regény cselekményének van valamennyi valóság alapja is, noha bizonyos dolgokat természetesen megváltoztatott benne. Ám akkor most térjünk is rá magukra a könyvekre.

A történet a Napóleoni háborúk idején játszódik. Egész pontosan 1814-ben, amikor is Napóleon éppen a száműzetésben van, de már nagyban készül a visszatérésre. Ebben pedig bizonyos brit arisztokrata körök is segítik. Itt jön be a történetbe a Craven család, akik nagyrészt akaratukon kívül belekerülnek egy afféle összeesküvéses ügybe, ami után nem mellesleg az angol titkosszolgálat is nyomoz. Szóval végeredményben ez egy afféle kémkedős-romantikus történet. Az egyes kötetek pedig a Craven család különböző tagjait veszi központi szerepbe, akik ilyen vagy olyan formában, de mindannyian hozzátesznek valamit az ügy megoldása kapcsán. És természetesen közben még a leendő szerelmüket is megtalálják.

Ugyan a többrészes alkotásoknak megvan az az átka, hogy a folytatás meglétének a ténye valamelyest rontja az adott alkotás élvezhetőségét, minőségtől függetlenül. Azonban Emily erre talált egy egész érdekes mégha nem is feltétlenül egyedi megoldást. Vagyis egyes folytatások cselekménye sokszor párhuzamosan zajlik az azt megelőző rész bizonyos eseményeivel. Ez úgy általában véve nagyjából a könyvek feléig van így. Majd a könyvek második fele kvázi továbbviszi a főszálat.

Maga a korszak pedig remekül van ábrázolva és az egész regénysorozatnak van egyfajta sajátos hangulata. Szóval, aki szereti az ilyen 17-19ik századi kosztümös alkotásokat, az feltehetően ezt az alkotást is élvezni fogja. Mondjuk ehhez azért azt is hozzá kell tenni, hogy nagyon sok olyan dolog van ezekben a könyvek, amiket, hogyha a mai modern szemlélettel nézzünk, akkor rettenetesen bugyutának és helyenként akár visszataszítónak is fognak tűnni. Hova tovább az első és a második rész kvázi főkonfliktus forrásának számító dolog kifejezetten olyan, hogy az ember tényleg nem érti, hogy ezen mégis mi a fenét kellett ennyit problémázni. Na meg persze sajnos ennél az alkotásnál is igaz, hogy a legtöbb konfliktus simán megoldható lenne, hogyha az egyes karakterek úgy egyébként hajlandóak lennének beszélni egymással.

Viszont ami feltehetően a legtöbb mindenkit távol tart ettől az alkotástól, az a feltételezett romantikus vagy még inkább erotikusnak hit szál. Ami persze valahol az ilyen jellegű alkotások egyik általános velejáróra. Na most a helyzet az, hogy az első könyvben, A becstelenben összesen talán van 2 úgymond erotikusabb jelenet és még azok sincsenek eltúlozva. A második, Az élvhajhászban összesen egy darab ilyen jelenet van. A folytatásokban pedig még konkrétan ennyi se. Ami romantikusabbnak szánt jelenetek pedig vannak azok is teljesen korrekt és nem mellesleg igényes módon vannak ábrázolva. Szóval ennyit erről az előítéletről.

Ugyanakkor ami kifejezetten az alkotás egyik legnagyobb hibájának mondható az az, hogy nincs egy érdemi főgonosza. Persze minden résznek megvan a maga kvázi külön főgonosza. Valamelyik ráadásul többrészben is megjelenik. Azonban még ő sem egy olyan karakter, akitől úgy olyan különösebben bárkinek is félnie kellene. Inkább csak irritáló, mintsem ijesztő. Sőt, éppenséggel a főszereplők legnagyobb ellenfele igazából maga a korabeli társadalmi berendezkedés és az annak való kényszeres megfelelés.

Egyébként ha már itt tartunk, akkor muszáj megjegyezni azt is, hogy a negyedik rész, A renegát részben talán a fentebb említettek miatt is kicsit átmegy ilyen WOKE marháskodásba is. Ezt persze részben azzal is magyarázzák, az ottani központi szerepben lévő női karakter némileg mindig is lázadott az akkori társadalmi normák ellen és szeretne úgymond a saját jogán is mint, erős és független nő is érvényesülni. Ami egyébként részben valahol sikerül is. Csak mellette vannak olyan megjegyzései is, amelyekre az ember, főleg ha férfi, akkor azért így felkapja a fejét. Bár természetesen tisztában vagyok vele, hogy ezek a könyvek elsősorban nem feltétlenül a közönség férfi tagjainak készültek.

Emellett speciel annak a könyvnek, mármint A renegátnak a másik nagy hibája, hogy a főcselekményszál azon a ponton érezhetően kezd kifulladni és emiatt helyenként kissé erőltetettnek tűnnek bizonyos dolgok. Ráadásul a könyv vége felé az is elég egyértelműnek tűnik, hogy feltehetően lesz majd egy ötödik rész is. Vagy mire valaki ezt a cikket olvassa már talán van is.

VÉGSZÓ

Ahogyan az a cikk elején is meg lett már fogalmazva, nem feltétlenül érdemes mindig a borítója alapján megítélni egy könyvet. Mert lehet, hogy valami minőségi alkotástól esik el az illető.