Három évet követően folytatódik a két évtizedes mozis ikon közös kalandja: Mechagodzilla legyőzését követően Godzilla a felszínen afféle kaiju Hellboy-ként közreműködik a planéta rendjének fenntartásában (eközben kíméletlenül aprítja az emberiség történetének évezredes emlékeit), míg Kong visszavonultan éldegél az Üreges Földben, főleg azon búslakodva, hogy egyedüli hatalmas majomként mindenhova üldözi a magány. A napi rutin nem tartható örökké, ugyanis a mélyben egy nagy dög mindig megmozdul, amire hőseinknek reagálnia kell.

A MonsterVerse filmjeinek alapvetően nincsen nagy mozgásterük: húzóerejüket a hatalmas szörnyetegek falrengető összecsapásai jelentik, akik lábainál hangyányi emberek futnak az életükért és városok omlanak össze kártyavárként. A közönség erre vált jegyet, és a moziban zúzást akar látni, nem családi drámákat és egyéb perpatvart a hangyák között, akik pillanatok alatt a gigászok talpa alatt végezhetik.

Azonban mégis szükség van az emberi szálra, ahogy Roland Emmerich katasztrófapornói esetében is: egyrészt az óriás szörnyekkel nehezebb valamilyen érzelmi viszonyulást kialakítani, ha az emberiségre gyakorolt vagy gyakorolni kívánt hatásukat sem ismerjük, és 2 órán keresztül fárasztó lehet szavak és mondatok híján morgásokat és bömböléseket dekódolni a nézőknek; valamint viszonyítási alapot adnak a szörnyekhez képest – elvégre méreteiket is akkor tudjuk felmérni, ha magunkhoz vagy életünk mindennapi környezetéhez mérhetjük őket. No meg persze a két csörte közötti pillanatokat is ki kell tölteni valamivel. A grandiózusság megéléséhez egyszerűen kellenek emberszereplők.

Ezzel a filmsorozat íróinak újra és újra meg kell küzdeniük, és a negyedik Godzilla filmre már érezhetően nagyon unott és monoton módon viszonyultak a szörnybunyók körítéséhez, magyarán a film minden egyéb aspektusához. Az emberi szál kidolgozásához érezhetően úgy álltak hozzá, hogy sehogy nem álltak hozzá. Millie Bobby Brown vissza se tért erre az etapra, a hangsúly a Koponya-szigetről megismert kislányra került, akinek a pótanyjával és az emberi civilizációval való kapcsolata jelentette volna a drámát, de ez olyan sekélyesre és klisésre sikerült, hogy egy nagyjából két órás írói munka lehetett összehozni.

Holott a mitológiaépítés sosem burjánzott el ennyire a korábbi filmek esetében. Az egyre több hajmeresztő új információ és nyaktörő fordulat azonban nem letisztította a MonsterVerse világát, hanem egy szivárványszínű CGI-moslékot sikerült faragnia belőle, ami erősen kezd önmaga paródiájává válni, és egyre több hasonlóságot mutatni az ugyancsak kifáradó Transformers-filmekkel. A hangsúlyosabb emberi jelenlét hiánya miatt pedig sokszor fennáll az a probléma, amire utaltam: az Üreges Földben játszódó összecsapások úgy hatnak, mintha átlagos méretű majmok és sárkánygyíkok marakodnának egymással, hiszen egyikük sem tudja a hóna alá kapni a Burdzs Kalifát, vagy egy kótyagos séta során megsemmisíteni féltucat római emlékművet.

A lényeg, tehát a bunyók ezúttal is kielégítik a műfaj kedvelőit. A film a világépítés és a rövid jelenetek miatt egyébként is elképesztően zsúfolt, irgalmatlan iramot diktál, de a mai Hollywood-i sztenderdből nem lóg ki. Eddig nem látott mennyiségű kaiju feszül egymásnak, méghozzá rengeteg helyszínen. Mennyiségben több, minőségben ugyanazt hozza, akár az előző felvonás, ahogy Godzilla és az emberek, valamint Godzilla és Kong viszonya és dinamikája is önismétlőnek hat. Ghidorah és Mechagodzilla által a legismertebb ellenlábasok már el lettek lőve, a téteket pedig nem sikerült fokozni hozzájuk képest.