Az idei év egyik legjobban várt magyar animációjában egy olyan valós sztori elevenedik meg, amely nem véletlenül foglalkoztatta az elsőfilmes rendező, Csáki László fantáziáját nagyjából húsz éven át. De nemcsak az alapsztori miatt érdemes beülni a Kék Pelikanra, a kivitelezés miatt legalább annyira.

A rendszerváltást követően megnyíltak a határok, és a MÁV-nak köszönhetően a magyaroknak lehetősége nyílt a Vasfüggönyön túlra, Nyugatra eljutni. Ugyan nem egységes, de alapvetően kedvező árú jegyeket lehetett kapni a vasútra, az egyetemisták nagy részének így se futotta rá – viszont természetesen ők sem akartak kimaradni a jóból, mondván: „Mit ér a szabadság, ha nem lehet élni vele?”. Ez a gondolat indította el a film három főszereplője, Laci, Ákos és Petya fogaskerekeit, és kémiai kísérletek sora után megalkották a tökéletes hamisítványt, amellyel még a kalauzokat is könnyedén átverték (kivéve a „bohócként” emlegetett franciát, akinek felbukkanásától egy bizonyos szakaszon a simlis utasoknak tartaniuk kellett).

A három jó barát ezzel a módszerrel bejárta Európa fővárosait. A csöndes titokban tartott hamisítás viszont valahogy kiszivárgott a baráti társaság körében – ahol ha valamit valaki megtud, akkor mindenki más is megtudja. A trió kezdeti ódzkodása ellenére a saját szórakoztatásukra szánt simliskedés idővel egy óriásira duzzadt jegyhamisító biznisszé vált. Ilyen méretekben persze már nehezebb volt titokban tartani az ügyködést, ami szép lassan gyanússá is kezdett válni a MÁV munkatársai és a rendőrség számára – habár a fiúk visszaemlékezése alapján jóval később, mint ami szerintük reális lett volna. Ehhez az egyikük hozzáteszi, ennek az adott kor milyensége is hozzájárulhatott, hiszen mindennaposak voltak a kisebb-nagyobb csalások, amik között bőven nem a jegyhamisítás volt a legnagyobb volumenű.

A kor hangulatát hűen tükröző kivitelezés mellett nem mehetünk el szó nélkül a film hazánkban szokatlan műfaji sajátosságai mellett sem. Csáki László fantáziáját több mint két évtizede foglalkoztatta a Kék Pelikan jegyhamisításának hosszú története, ráadásul annak idején ő maga is bejárta a Nyugat egy szeletét ezzel a módszerrel. A rendező eredetileg élőszereplősnek szánta filmjét, végül a magyar berkekben újítónak ható animációs dokumentumfilmként készült el, ráadásul a jegyhamisításban résztvevőkkel készült interjúk, visszaemlékezések adják a film narratíváját (mellettük néhány szereplő napjaink ismert szinkronszínészei hangján szólal meg). Ugyan az olyan alkotások után, mint a tavalyi Műanyag égbolt és a magyarok Oscar-nevezettje, a Kojot négy lelke, nem kell csodálkoznunk a felnőtteknek készült magyar animációs film jelenségén, de az, hogy ez dokumentumfilm is mellé, valóban újítás idehaza. 

Izgalmas belegondolni, hogy miért működőképes – hisz látjuk, hogy az – egy olyan vizuális eszköz használata egy korábbi időszak valóságának hű bemutatására, mint az első blikkre éppen elidegenítőnek ható animációs megjelenítés. Ugyanezt a módszert alkalmazta a 2008-os Libanoni keringő is, amely az 1982-es libanoni háborút mutatja be egy résztvevő szemszögéből, és a rajzolt valóság ellenére is roppant valóságos, átélhető élményt nyújt. Mindkét esetben működött az, hogy az animációval kreatív módon tudták átadni az adott kor atmoszféráját, de az a gyakorlatiasabb opció sem kizárható, hogy a történet szereplői nem akartak játszani a filmben azon túl, hogy a hangjukat adták hozzá. Míg a Libanoni keringő esetében felmerülhet az is okként, hogy van az a szintű borzalom, aminek bemutatásához éppen hogy indokolt egy kis elidegenítés, vagy inkább távolságtartás, a Kék Pelikannál nyilván erre nem volt szükség – ott sokkal inkább az animációval létrehozható humor és szürrealitás miatt vált a film javára.

A magyar gógyit, mentalitást, humort és mindent, ami a magyarokat évtizedek óta magyarokká teszi, olyan arányban keveri a Kék Pelikan, hogy az év egyik legemlékezetesebb filmélményét nyújtja. Jóllehet ez egyike azoknak az alkotásoknak, amelyet valóban az a közeg érezhet át csak igazán, amelyről és amelynek szól. Ezeket olyan apró gegek erősítik, mint például a PestiEst, Szimfónia cigi, az Adios papucsok felbukkanása, a korabeli zenék, a mindannyiunk számára ismerős MÁV-szignál vagy a kultikus magyar szórakozóhelyek hangulatának tűpontos megelevenítése. De a film okosan megoldja, hogy ne csak az érezze magáénak, aki élt is a rendszerváltás idején, hanem generációtól függetlenül bármelyikünk. Ilyen értelemben a Kék Pelikan kicsit olyan, mint az Üvegtigris vagy a Moszkva tér, egy olyan nemzeti kincs, amit mi – és esetleg még néhány szomszédunk – értünk csak igazán.