Film

A Marvel Filmes Univerzum haldoklik és Deadpool élvezi – Deadpool & Rozsomák kritika

Ryan Reynolds Deadpooljának az utolsó képkockáig képregényhű, 2016-os mozis bemutatkozása akkoriban alaposan felforgatta az egy kaptafára készülő képregényfilmes kínálatot. A szabad szájú, semmiféle humorbonbontól vagy épp negyedik falat áttörő kikacsintástól vissza nem riadó antihős, ugyanis akkoriban olyan vérfrissítést tudott hozni a már ekkor a végső kifáradás jeleit erősen magánviselő műfajba, melynek a szó szoros értelmében csodájára jártak az emberek.

A siker természetesen nem maradt el, hisz a potom pénzből, alig ötvennyolc millió dollárból készült, már-már indie filmként is felfogható film óriásit ment a mozi kasszáknál, a maga hétszáznyolcvankettő millió dolláros összbevételével. Innentől kezdve pedig egyértelművé vált, hogy Deadpoolnak a felnőtt korhatár besorolás ellenére igenis van jövője, ám a két évvel későbbi második rész után történt Disney általi Fox felvásárlása erősen kérdésessé tette a hogyan továbbot. Hosszú évek végtelennek tűnő huzavonája és tengernyi nyilatkozata után vált csak biztossá, hogy Reynolds piros ruhás bohóca végre valóban csatlakozhat a Kevin Feige által 2008-ban életre hívott Marvel Filmes Univerzumhoz, ahol ráadásul végre egy nagyon régóta dédelgetett álmát is valóra válthatja.

Mégpedig, hogy Hugh Jackman idehaza közel húsz éven keresztül Farkasnak nevezett, eredetileg azonban Rozsomákként számon tartott hősével együtt mutathasson végre ismét középső ujjat bárkinek és szinte bárminek. Legyen szó akár egy bizonyos egeres stúdióról vagy az időközben alaposan feje tetejére állt internetes kultúráról. A Deadpool és Rozsomák címre keresztelt közös kalandot látva azonban joggal merülhet fel az emberben a kérdés, hogy vajon tényleg van még relevanciája ennek a koncepciónak, mivel a Shawn Levy által dirigált film hiába teljesíti a rá osztott kötelező köröket, ennél többre azonban sajnos nem igazán futja tőle.

Pedig az alapfelállás az előző két Deadpool mozihoz hasonlóan tényleg nem lenne rossz. Reynolds Deadpoolja ugyanis a második felvonás óta eltelt időben végleg szögre akasztotta a szuperhős ruháját, és igyekszik normális életet élni, miközben több-kevesebb sikerrel megpróbál túllendülni a kapuzárási pánik okozta egzisztenciális krízisen. Ekkor csatlakozik be a Loki sorozatban megismert Téridő Variancia Alapítvány néhány nem kifejezetten kedves fogdmegje, akik szokásukhoz híven előbb ütnek s csak aztán kérdeznek. A rögtönzött emberrablást követően a szervezet aktuális bürokratája, az Utódlásból is ismerős, Matthew Macfayden, Mr. Paradoxa lehetőséget kínál a szebb napokat is megélt zsoldosnak, hogy csatlakozzon a Marvel Filmes Univerzum többi hőséhez, hiszen ahogy ő fogalmaz, Mr. Wilson Deadpoolja több mint különleges. Az ajánlat bármennyire is hangozzék csábítóan, nem a zsémbes zsoldosról beszélnénk, ha az csak úgy elfogadná a neki felkínált nem éppen mindennapi álláslehetőséget. 

Innentől kezdve aztán beindul a hullámvasút, az emberben pedig szép lassan az a furcsa érzés lesz úrrá, hogy mintha ezt már látta volna valahol. A néhol továbbra is egészen ízléstelen, ám végletekig szórakoztatóan megírt poénok és a vérrel nem spóroló akciójelenetek közt ugyanis alig találni olyan érdeminek szánt pillanatot, ami nem arra szolgálna, hogy felvezesse a következő geget, netán újabb csonkításba torkolló nem egyszer kaotikus és néha nehezen követhető csetepatét. Mindezzel pedig nem is lenne probléma, ha a Deadpool és Rozsomák története nem merülne ki annyiban, hogy a két címszereplő kvázi egy klasszikus haver film – road movie jól ismert kliséit felhasználva egymás bajszát húzogatva igyekszik közösen megmenteni a világot.

Mert bár papíron nagyon jól hangzott, hogy Hugh Jackman ismét magára öltse Rozsomák ezúttal már valóban jól ismert sárga gúnyáját és ugyan a gyakorlatban is működik a dolog, köszönhetően a Jackman és Reynolds közötti kémiának, ám ez önmagában véve még nem képes érdemben hozzáadni valami pluszt az amúgy régóta várt nagy közös kalandhoz, sem pedig a nagyobb filmes univerzumon átívelő nagyobb történethez. Mindezen problémák ellenére, azonban Jackman a haragtól, az elfojtott fájdalomtól és dühtől túlfűtött minden korábbinál agresszívabb színészi játékát igazi öröm nézni, ahogy Reynolds sem fogja vissza magát, ha arra kerül a sor. Mindezek dacára mégis az az érzés kerülgetheti az embert, hogy ebben a páratlan párosításban jóval több kiaknázatlan lehetőség rejlik, mint amit Shawn Levy rendező és a forgatókönyvírók végül nagy nehezen képesek voltak kiizzadni magukból.

Holott valóban izgalmas ötletekből nem volt hiány, elvégre Reynolds nem kevesebb, mint tizennyolc különböző forgatókönyv vázlattal állt a Marvel Studios elé, még mielőtt Kevin Feige zöld lámpát adott volna a Hugh Jackmannel közös baromkodásnak. Ez viszont sajnálatos módon erősen rányomta a bélyegét a végeredményre, amit bármennyire is igyekeznek jól titkolni a tengernyi amúgy valóban jelentőségteljes és nem mellesleg ügyesen titokban tartott cameo közepette. Az ember azonban végül mégis nehezen tudja majd elhessegetni a negatív gondolatokat, a jelentőségteljesnek kevéssé nevezhető Emma Corin alakította újabb sekélyes, ám hatalmas potenciállal bíró Marvel főgenya láttán, hogy Reynolds a Marvel Studioshoz hasonlóan most valójában a saját, illetve a Deadpool franchise túléléséért küzd, nem pedig a néző valóban önfeledt szórakoztatásért.

Utóbbival valószínűleg a többségnek nem lesz problémája, mivel a Deadpool és Rozsomák eme feladatát valóban a nagy könyvben leírt módon teljesíti, viszont mindazon túl egyszerűen képtelen felnőni ahhoz a szent küldetéséhez, hogy tényleg ő legyen a Marvel saját bejáratú Jézusa. Márpedig, ha egy kirobbanóan jó formában lévő Hugh Jackman mellett egy elviekben teljes kreatív szabadságot kapott Ryan Reynolds is kevés ahhoz, hogy legalább némileg visszaterelje Feige filmes univerzumát a helyes útra, akkor az égiek legyenek irgalmasak hozzánk a jövőben érkező további Marvel Studios portékákat illetően.