A túlvilág vagy még inkább a halál és az azutáni esetleges élet kérdése mindig is sokat foglalkoztatta az alkotókat. Ezt hol komolyabb, hol kevésbé komolyabb stílusban szokták bemutatni. Viszont vannak olyan esetek is, amikor az adott alkotó bár komoly mégis szórakoztató módon nyúl ehhez a témához. Ilyen alkotó például Tim Burton is, akinek kifejezett védjegye a komor gótikus stílus, amit valahogy mégis szórakoztató formában képes bemutatni a közönség számára. A Beetlejuice pedig talán az egyik leghíresebb ilyen alkotása. Habár bevallom sose értettem igazán, hogy miért is került kultstátuszba ez az alkotás, viszont a belőle készült mesét kifejezetten kedveltem. Na most, valamiért a Warner és persze feltehetően maga Burton is úgy érezte, hogy így több, mint harminc év után készítenének egy folytatást is ennek a filmek. Jobbára az eredeti szereplő gárdával. A végeredmény pedig messze nem olyan rossz, mint amire sokan számítottak.

A történet úgy nagyjából harminc évvel az első rész után veszi fel a fonalat az immár felnőtt Lydia Deetz-zel (Winona Ryder), aki időközben egyfajta ilyen celebmédium lett. Viszont emiatt eltávolodtak egymástól a lányával Astrid-dal (Jenna Ortega). Ám az öreg Deetz váratlan és némileg parodisztikus halála miatt újra összejön a család, méghozzá abban a bizonyos házban, ami az első rész eseményeinek is a színhelye volt és hát ugye ismét kapcsolatba kerülnek a címszereplő Beetlejuice-szal (Michael Keaton). Azonban megjelenik egy másik túlvilági teremtmény Dolores (Monica Bellucci) is, akinek egy múltbéli sérelem miatt szintén elszámolnivalója van Beetlejuice-szal. És innentől kezdve már spoileres lenne mondani bármit is.

Azonban a Tim Burton filmeket nem is elsősorban a története miatt nézi az ember, hanem a látványvilág miatt. Már Burton-nek egyik jellegzetes vonása a sokszor groteszk gótikus stílusra hajazó sötét és túlvilági látványkép. Ráadásul a mester, amit csak lehet mindig igyekszik megépíteni vagy praktikus effektekkel megvalósítani. Ez pedig ebben a filmben sincsen másként. És magára a látványvilágra ezúttal sem lehet panasz. Bár az is igaz, hogy az átlag filmnézőnek némileg szokni kell ezt a fajta stílust.

A Tim Burton filmek másik nagy erénye a színészek és az általuk megformált karakterek. Burton ugyanis szinte mindegyik alkotásába elhelyez egy vagy akár több olyan jellegzetes és sok esetben ikonikus megjelenésű karaktert, akit a közönség utána könnyedén azonosítani tud az adott alkotással. Márpedig ilyen karakter Beetlejuice is, aki bár első ránézésre olyan, mint egy lezüllött hajléktalan, viszont van egy jellegzetes fekete-fehér csíkos öltönye, tehát egyúttal stílusa is. Valamint bár látszólag hibbant és infantilis módon viselkedik, a cselekedetei alapján mégis egy ravasz és intelligens figura, aki a saját önző célja elérésének érdekében semmitől sem riad vissza. Ráadásul még valamennyire varázsolni is tud. Szóval nem igazán tanácsos vele ujjat húzni.

Noha a Beetlejuice többi karaktere nem igazán kiemelkedő vagy emlékezetes, azért a színészek kitesznek magukért. A visszatérő Winona Ryder szintén jó. Catherine O’hara figurája is szórakoztató. Hát még az újonnan becsatlakozó Willem Dafoe, aki a megjelenésével minden filmen csak emel egy szintet. Jenna Ortega igazából ugyanazt a karaktert hozza, amit a Wednesday-ben is, csak itt legfeljebb nem annyira genyó. Ja és van egy meglepetés cameo Danny Devito-val is, ami meglehetősen szórakoztatóra sikeredett.

VÉGSZÓ

Összességében véve a Beetlejuice 2 egy kellemesen szórakoztató film lett, ami megfelelő módon tovább visszi ezt a franchise-t. Már ha egyáltalán annak lehet ezt nevezni. Ám ha a későbbiekben is folytatni szeretnék, akkor lehet nem ártana felvenni pár kompetensebb írót is. Plusz számolni azzal, hogy Michael Keaton is elmúlt már azért 70.