Tokiói hajsza – Terminátor: A vég kapujában kritika
Hollywood egyik régi fejősteheneként a Terminátor-franchise sem kerülheti el a végzetét. Magyarán, hogy a producerek időről időre elővegyék, és megpróbáljanak friss vért pumpálni a James Cameron 1984-es klasszikusával útjára indult szériába. Amely széria a második felvonás után minden egyes alkalommal megreformálta saját magát, más taktikával próbálta meg elérni az első két epizód által meghódított magasságokat, de minden egyes alkalommal kudarcot vallott. Olykor a sorozatnak a múlt véget nem érő szipolyozása, a konformizmusa, olykor a radikális újításai verik ki a biztosítékot a rajongóknál, és valahogy soha nem tudta elérni azt az arany középutat, ami a lehető legjobb értelemben vitte volna tovább a filmsorozat legjobban működő elemeit. És ott reformált volna, ahol hű maradt volna a sorozat eredeti szellemiségéhez, de egyúttal nem süpped bele az önismétlésbe. A Terminátor: A vég kapujában egy igencsak jól sikerült reinkarnációja a halálosztónak és egyszerre bővelkedik nosztalgikus elemekben, valamint bővíti a legendáriumot.
Utóbbi gondolatra reflektálva, megtévesztő a Netflix Tokióban játszódó, nyolcrészes anime-sorozata. Ez egy korábban már nem egyszer jól elsült párosítás: a talán valaha volt legjobb amerikai popcornmozi-rendező szellemi gyermekét teszi magáévá a keleti filmgyártás mamutja, amelyet a nyugaton legjobban kelendő kulturális exporttermékével párosít, a japán animációval, méghozzá japán nyelven. Ez már önmagában egzotikummá teszi a két filmgyártás és a műfaji filmek szerelmesei számára.
A sorozat megtévesztő, mivel úgy kezdődik, ahogy a hagyományos Terminátor-filmek is: megérkezik a múltba egy T-800-as, aki kíméletlen, mindenkin átgázoló embervadászatva kezd. Vele együtt a jövőbeli ellenállás egyik katonája is megjelenik 1997-ben a japán fővárosban, hogy megvédje azokat, akiknek a félelmetes gyilkológép a nyomába ered. Arnold Schwarzenegger szerepében ezúttal egy másik arcot viselő terminátor van, Kyle Reese itteni megfelelője is könnyen beazonosítható, Sarah Connor helyett azonban három gyerek kapja meg a főszerepet. Felelevenednek a klasszikus szituációk, és úgy tűnik, mintha a sorozat egyetlen finomságát a japán kontextus adná, például azok a két társadalom közti különbségekre rámutató momentumok, mint itt a terminátor nehézkesebb fegyverszerzése, amiből az új harcmodora és szokatlan „koreográfiák” is következnek.
Azonban már az elején is érezhető, hogy nem az unalomig járt ösvényt fogja végigjárni a sorozat, például olyan karakterek jelenlétéből, akiket nem lehet elhelyezni az egyenletben az eredeti recept alapján. Vagy az érzékelhető, de nem feltétlenül feltűnő lyukakból és ködös részletekből a történetben. Ilyen elem a például a zseniális Malcolm Lee (Yuya Achida), aki kifejlesztett egy olyan mesterséges intelligenciát, mint a Föld lakóit itt is fenyegető Skynet. Motivációját éppen az emberiséget fenyegető veszély adja: műve, Kokoro legfontosabb feladatának az emberiség megóvását szánta. Ott van még ezenkívül a gyerekekre vigyázó házvezetőnő, Misaki, aki körül a cselekmény fejlődése közben csak szaporodnak a kérdőjelek. A technológia is sokkal fejlettebbnek tűnik, mint az eredeti 1997-es idővonalon: a boltokban robotok rakodják a polcokra az élethű robotcicákat.
Úgy tűnik, a Terminátor világának jól áll ez a noiros, a szokásosnál is több rejtélyre és misztikumra építő forgatókönyv. Talán egy leheletnyivel túlzásba is viszi a csavarokat, melyek helyenként eredetiek, máshol erőtlen parafrázisai Cameron-filmjei klasszikus jeleneteinek. Az Gépek lázadása óta a rettenetes castingok, az erőtlen szkriptek mítoszgyalázásai és felesleges hozzátoldásai után végre megszületett egy olyan folytatás melynek karakterei jól megírtak, cselekménye megfelelő iramban pörög és ugyanilyen jó ütemérzékkel lépi meg a kulcsmozzanatokat. A világépítése nem érződik úgy, mintha az eddig felépített lore kárára bővítené az univerzumot, ellenben sikerül nagyobb képletbe ágyaznia az emberek és gépek háborújának természetét, új tanulságokat megfogalmazni és harmonizálni az eredeti filmekkel.
Másrészről felmerül a kérdés, hogy mennyire igényli a Terminátor-franchise ezeket a folytatásokat, amikor első két részével minden fontos kérdés megválaszolódott, a két rész keretbe zárta John és Sarah Connor, valamint a Skynet és az Ítélet napja történetét. Az első filmnek épp a baltával faragott egyszerűsége adta az erényét, amikor egy T-800-as terminátor (persze, Arnolddal könnyebb, ezzel szinte minden későbbi film próbált is visszaélni) egyedül annyi izgalmat adott, hogy nem volt szükség jövőből visszautazott megváltókra és rejtőző replikánsokra. Akármennyire is szórakoztató A vég kapujában, maradéktalanul nem győzött meg, hogy szükség volt rá. Persze nem is fáj, és az animációs forma által is frissítően hat a franchise-ra, az ez adta képi, narratív lehetőségeket nagyrészt sikeresen kihasználta, habár én több színt vagy több kreatívabb képi beállítást szívesen láttam volna, ebből az aspektusból láttam már szebb anime grafikát – élénkebb, vibrálóbb, a történet hangulatát jobban kifejező színárnyalatokat, beállításokat. Az animáció nem mellesleg a neves Production I.G.-nek köszönhető, szülőhelye számos remek anime-klasszikusnak.
A Terminátor: A vég kapujában méltóbb burjánzása a James Cameron által jegyzett egy tökéletes egészet alkotó két filmnek. Sikeresen idézi meg az ismert attribútumokat, feszült hangulatot, karakterei kellően izgalmasak. Hátránya, hogy sokszor fullad unalomig ismert közhelyek felmondásába (olykor szájbarágós, túlkomolykodott dialógusokkal – ez valahol a japán filmek sajátja) és számtalanszor látott fordulatokkal való cselekményszövésbe. Az eddig kifejtett pozitívumok összességében mégis többségben vannak, mint a negatívumok. Inkább így, ha valahogy, de az se baj, ha sehogy.