Alonso Ruizpalacios mexikói filmrendező egy 1950-es években íródott színdarab adaptálásával csatlakozott a mostanában divatossá vált ’’főzős-filmek” adrenalinpörgéses táborába, hogy egy mikroverzumon keresztül meséljen a életünket körülölelő ábrándokról.

Az elmúlt években valósággal berobbantak a popkultúrába az ételkészítést fetisizáló művek, melyek közül szép számmal találunk drámát (Forráspont, 2021), társadalmi szakadékokról szóló szatírát (A menü, 2022), kosztümös történetet (A szenvedély íze, 2023), hamar kultikus státuszt kivívó sorozatot (A mackó, 2022-). A különféle környezetekben, eltérő kontextusokban értelmezendő történeteket egymással összekötő hedonista hangvétellel, felfokozott érzelemgazdagsággal a készítők markánsan körülhatárolják, hogy ezeknek a termékeknek mik adják a valós esszenciájukat. A szerelem (vagy éppen szeretet), valamint az intimitás a produkciókon egyaránt végig vonuló, visszatérő ismérvek, melyek a karakterek hivatásuk iránt tanúsított magatartása mellett talán csak a lelkiviláguk felfestésére alkalmasak jobban. Az eredeti címén La Cocina film radikálisabb formai eszközökkel és rendhagyó elbeszélésmóddal mesél ezekről az interpretációt magukba záró attribútumokról.

Ruizpalacios fiatalkorának kellemetlen éttermi élményeivel megfűszerezve, meglehetősen szabadon értelmezte Arnold Wesker angol drámaíró 1957-ben írt híres – nálunk Magyarországon számos alkalommal nagy sikerrel színpadra állított – darabját, A konyhát. A Berlinale-versenyprogramjába valósággal hazajáró filmes (pár év leforgása alatt a Güeros, a Museó és a Zsarufilm című remek, társadalmi problémákról nyíltan beszélő munkáit mutatták be) folytatta a korábbi rendezéseivel megkezdett mondatát, egy konyhában egész nap robotoló, javarészt bevándorlókból álló csapattal az élen. Wesker – eredetileg a brit fővárosban játszódó – darabjában még az európai vendégmunkásokon volt a fókusz, akik a kés-vágóasztal-kötény triumvirátus által biztosított embertelen körülmények között próbáltak mégis emberek maradni. Ruizpalacios ezzel szemben a cselekményt áthelyezte a nemzetiségek olvasztótengelyének számító Londonból a szintén színes kavalkáddal rendelkező New York-ba (a konyha eklektikusságát hangsúlyozza a felszolgált ételek változatossága, ami az olasz pizzától elkezdve az indiai tikka masalaig az eltérő etnikumok sajátos gasztronómiáját prezentálja), hogy ott megidézve a brit dühöngő ifjúság szociális érzékenységét, az embertelenség diadalát zengje.

A film már sokkal inkább emel be Dél- és Közép-Amerikából származó bevándorlókat a középpontba, de kifejezetten azokkal a szerencsétlenekkel foglalkozik, akik megelégelve az anyaországuk sújtotta nehéz körülményeket, féllegalitásban tengetik mindennapjaikat egy Times Square-en található étkezdében. A The Grill névre keresztelt étterembe megérkező – egyébként végig csendes megfigyelőként viselkedő – mexikói, Estella (Anna Díaz) szintén egy szebb jövőt remélve szeli át a kék óceánt. Távoli rokonához, a szakácsként tevékenykedő Pedro-hoz (Raúl Briones) igyekszik, hogy mellette végre ismét séfként dolgozhasson. A sikeres, de nyelvi akadályokkal teletűzdelt állásinterjú után a film megcáfolja az előzetes beharangozását, nem Estella és Pedro kapcsolatát boncolgatja. Sokkal inkább foglalkozik a kötekedő, anarchista felhangokat megengedő szakáccsal, az ő előző éjszakán történt verekedésével, az általa teherbe ejtett pincérnővel, Juliaval (Rooney Mara visszafogottan tragikus alakításával) és azzal a ténnyel, hogy nagy valószínűséggel köze van az étterem pénztárgépéből eltűnt nyolcszáz dollárhoz.

Ahogyan azt Ruizpalacios-tól és a főzős filmektől általában megszokhattuk, A konyha falain belül egyszerre lehetünk tanúi egy kontinenseken átívelő, aktuális társadalomleletként szolgáló osztályharcnak, továbbá a szerelem ambivalens természetéről szóló, szürkezónás mementónak. A munka egyáltalán nem teszi szabaddá a The Grill alagsorában dolgozókat: a rabszolgamunkát folytató konyhai alkalmazottak ábrázatáról egytől egyig süt az elgyötörtség. A csalfa amerikai álom okán érkeztek eredetileg ebbe az országba, annak az önfeledt megélése helyett kénytelenek magukat alávetni az üvöltésekkel tarkított kizsigerelésnek. Nem azért dolgoznak ezen a patkányok által is előszeretettel látogatott helyen, mert megrögzött hivatástudattal rendelkeznek. Más alzsáneri társaival ellentétben a főzés A konyhában nem a művészi kiteljesedés, még kevésbé az egyén lelki táplálékaként definiálható, sokkal inkább csak egy alantas eszköz a boldogságot jelképező zöldkártya eléréséhez.

Ruizpalacios hősei a hivatalos papírok hiányából fakadóan csak itt tudnak elhelyezkedni. Szüntelenül az ideális alkalomra áhítoznak, hogy a tulajdonos a hitegetéseinek végre eleget téve kivegye őket a szegény sorból és a ranglétrán egy fokkal magasabb pozícióba tegye őket – addig pedig a minimálbérrel szűkölködve a túlélésre játszanak rá. Az ínycsiklandó kulináris élmények egész forgatagával a The Grill a legkevésbé sem kecsegtet, az étel adta kifinomultság helyét az ipari körülmények között legyártott kaja veszi át. Ennek megfelelően a konyhában lehetetlen beszélni önálló individuumokról, ha valaki mégis megpróbálkozik egy önálló hangmegszólaltatására, annak rögtön a fejére csapnak, ráadásul játszi könnyedséggel vissza is állítják a szerkezet fogaskerekébe. Azonban ők nem gépek, nem lehet velük mindent feltétel nélkül megtenni: a folyamatosan pörgő gépezetben előbb vagy utóbb hiba csúszik.

Az ellopott pénz indítja be az aznapi műszak valódi szikráját. Az Oded Fehr által alakított étteremtulajdonos a hiányra hivatkozva – a lehető legdespotikusabb hangnemben – az összes alkalmazottját képes potenciális gyanúsítottként kezelni. Tisztában van dolgozói kiszolgáltatott helyzetével, éppen ezért mindenféle komolyabb lelkiismeretfurdalás nélkül fenyegeti meg őket a rendőrséggel, aminek a kihívásával a kitoloncolásukat kockáztatja. Tette természetesen ellenérzéseket vált ki az alkalmazottakból. A kiszolgálásokat ugyan heves káromkodások, dühös megszólalások kísérik – részben az elégedetlenségük, részben a feszültségcsillapítás miatt –, érdemben egyikük sem tesz semmit a főnökük ellen a maguk, vagy a közösség érdekében. Következmények nélkül marad a zsarnokoskodás. Bár állandóan hol verbálisan, hol szellemileg ugratják egymást – sokszor utalnak a másik származására –, az elfojtott sérelmeik végig meghatározzák tetteiket és viselkedésüket. Kivételt egyedül Pedro alakja jelent közöttük.

Raúl Briones karaktere a fékezhetetlen érzelmek foglya. Vad – sok esetben sértő – gondolatainak az összes adandó alkalommal hangot ad, a parancsolgatást kollégától, főnöktől egyaránt rosszul visel. Pillanatnyi, a külső cselekmények hatására erősen változó szeszélyétől függ, hogy éppen barátságos vagy ellenséges, szórakoztató vagy ijesztő, indulatos esetleg mérsékelt. Visszafogott pillanataiban többször is epekedik az anyanyelvének nyugodt használatára – egyedül Juliaval beszél gyengéden spanyolul (akkor is a nő kérésére) egy mindenki mástól elzárt hűtőkamrában. Az ő igazi világa (nyelve) az erőszakból fakad. Egyedül azt beszéli, abból ért, abból merítve képes még a túlélésre és reménykedni a jobb sorsban, miközben időzített bomba módjára viselkedik a környezetével. A csehovi puska elve alapján, ami elsülhet az el is sül. Ennek a logikának a mentén Pedro – ahogyan az várható is volt – a fináléban felrobban: teljes anarchiába taszítja az egyébként is zűrzavaros konyhát.

’’Megállítottad a világom “– hangzik el a film végén többször is a tulajdonos szájából a Pedro által okozott káosz láttán, viszont mindannyian tudják, hogy a konyhai felfordulás csak egy pillanatnyi megállás a szerkezet vaslogika szerint működő rendszerében. A hierarchikus elnyomásban pillanatok leforgása alatt megtalálják a gyenge láncszemet, kijavítják a hibáit, aztán az érdemi konszenzus levonása nélkül folytatják a félbemaradt munkát. A bábeli zűrzavar marad a régiben, a gép töretlenül forog tovább.

A legtöbb séfes filmhez hasonlóan A konyhában is kulcsfontosságú szerepet kap a szerelem. A kortársaktól eltérően Ruizpalacios kellő hozzáértéssel dekonstruálja ezt a filmkomponenst is. A Julia-Pedro páros tagjai ugyan viszonzottan vonzódnak egymáshoz – gyakorlatilag egy párt alkotnak –, kapcsolatuk mégsem lehet nyilvános, leginkább az etnikai különbségekből származó gátak miatt. Mindig titokban találkoznak az étterem elrejtett zugaiban, szenvedélyüket nyíltan nem vállalják fel mások előtt. Julia habár erős érzelmeket táplál a férfi iránt, annak radikális személyisége miatt (ami vonzza és taszítja is) nem gondolja, hogy Pedro készen állna a gyermekvállalásra, ezért mindenképp el szeretné vetetni a magzatot.

Végleges döntésének állomásaiban egyszerre van jelen a megkönnyebbülés ígérete, illetve a gyász borús előfutára. Rooney Mara visszafogott arcjátékával játszi könnyedséggel jeleníti meg a szerep lelkének minden magasságát és mélységét, erényét és árnyoldalát, vagyis az érzelmek széles skáláját. Vele szemben Pedro-nak a gondoskodó personája a Julia-s interakciókkal kerül a napvilágra, például az olajos-zsíros étel szervírozása helyett nagy műgonddal elkészített szendvicset ad a szerelmének, mintegy ízelítőt adva neki a személyisége másik oldalából. Hiába vannak szép pillanataik, a származásuknak köszönhetően a kapcsolatuk a kezdetektől magában hordozza a tragikumot, ezért az őket külön szeparáló falakat képtelenek ledönteni. Julia és Pedro duójához – ahogyan az összes többi karakteréhez is, – a rendező érzékeny empátiával viszonyul. A konyhai robotolók egytől egyig a hitelesen megjelenített (eljátszott) miliő tagjai, többdimenziós emberi alakok. Perspektívájukból az átlag munkás személyes drámája kel életre előttünk, az extrémista szituációkra tett reakcióik alapján többféle sorsot kapunk válaszként arra a kérdésre, hogy mit is jelent tulajdonképpen embernek lenni.

Komoly témája ellenére A konyha rendre elutasítja magától a tradicionális filmnyelv használatát. Juan Pablo Ramírez operatőr expresszionista-impresszionista behatásokról árulkodó fekete-fehér kompozíciói először leginkább egy rögrealista dráma képeit sejtik fel előttünk, ennek ellenére a mesterkélten újra kreált világ helyett a film az erősen szubjektív ábrázolást választja. A nyomatékosítás szándékával, kizárólag a dramaturgiai csúcspontokon él a film a színhasználattal, máskülönben a bezártságot és a pillanatnyi felszabadulást jelképező képarány-váltásokkal, valamint a megismerést jelképező lassításokkal teremti meg a szereplői érzelmi, materiális kavalkádját. A kézikamerával felvett hosszú snittek egyaránt a lehető legnagyobb közvetlenséggel szemléltetik a konyha szűkebb-tágabb tereit – alámerülve ezzel a fejetlenségbe -, hogy majd onnan az étterem melletti sikátorban elegánsan elidőzzenek a karakterek tiszta, őszinte pillanatain.

A cigarettaszünet visszafogott momentumai remekül ellenpontozzák a konyha belső zűrzavarát: ez az egyetlen, a nyílt elmélkedésnek, a naiv ábrándok fantáziálásának teret adó helyiség, ahol a misztikummal megtámogatott megváltástörténettől az üvegdobálásig könnyedén megfér egymás mellett minden. A konyha szereplőihez hasonlóan mi is az áldott, csendes pillanatoknak leszünk a rabjai: az őrület torkától megszabadulva mi sem akarunk mást, csak egy üveg sörrel a kézben merengeni az elvesztegetett lehetőségeken, azok identitásformáló hatásain, tragédián, de leginkább a szépségein.

Fekete-fehér kivitelezés, ondós marhahús, abortusz, verekedés, üvöltés, valóságos özönvíznek megfeleltethető üdítőmennyiség, megváltás, elkárhozás – a pokol konyháján egyszerűen lehetetlen unatkozni.

A filmet a huszadik alkalommal megrendezett Cinefesten láttuk.