A görög weird hullám felkent pátriárkája, Yorgos Lanthimos a kilencedik játékfilmjével, mint a Bibliából ismert tékozló fiú az atyjához, úgy tért vissza ő is a korai sikereit behúzó topikjához és több év kihagyás után ismét az emberi dominanciáról készített filmet, egy triptichon formájában.

A keményvonalas Lanthimos-rajongókra az elmúlt pár évben alaposan rájárt a nyers auteri-i elgondolás ellen protezsáló rúd: a XVIII. század barokkos túlzásaival elmesélt, leszbikus-hatalmi harccal (A kedvenc) és a 2023-as évben Oscar-díjazott Frankenstein-parafrázissal (Szegény párák) közönségkedvenccé avanzsált rendező, ha nem is megtagadta, de átformálta – ha úgy tetszik’’ fogyaszthatóbbá tette” – a korábbi munkái (Kutyafog, Alpok) stiláris és tartalmi jegyeit. Ezzel a két filmmel ugyanis finomra hangolódott Lanthimos Michael Haneke filmrendezőtől (A zongoratanárnő, Szerelem) kölcsönzött mizantrópiája.

Szereplői bár megmaradtak ugyanazoknak a lelkileg megnyomorított, erkölcsi iránytűjüket elvesztett, közép-, illetve felsőosztálybéli figuráknak – akiknek az egymással történő bizarr interakciói jellemzően statikus gépállásban, valamint totálban kerültek bemutatásra -, mindkét film populáris műfajokba oltott narratívájának és az aktuáltematikai vonatkozásának köszönhetően a korábbiakkal ellentétben szélesebb nézőközönséget tudott megszólítani. Azonban minden jó dolog véget ér egyszer, a görög filmes ismét egykori alkotótársával Eftimisz Filipou (A homár, Egy szent szarvas meggyilkolása) forgatókönyvíróval dolgozott együtt, hogy közösen folytassák az évekkel korábban megkezdett mondatukat.

’’Some of them want to use you, some of them want to get used by you’’ – csendül fel az Eurythmics együttes híres dala már a film első percében, mintegy megalapozva a ránk váró 165 percet, aminek a keretei közt három, egymástól csak látszólag elkülönülő sztorit kapunk. Az első ötven percben (R.M.F. halála) Jesse Plemons által életre keltett kishivatalnokot követjük, akinek rendre meg kell felelnie a főnöke (Willem Dafoe) utasításainak. A bürokrácia csúcsát jelképező igazgató jó despota módján folyamatosan és gyermeki lelkesedéssel írja elő alkalmazottja napirendjét: meghatározza, hogy pontosan mit és mennyit ehet, mit olvashat, mikor élhet házas életet a feleségével (Hong Chau). Cserébe Plemons karaktere a lehető legjobb anyagi körülmények között tengetheti az életét, már amennyire a maximális kontroll engedi. Az egzisztenciális autonómia egyértelmű kérdésköre mellett Lanthimos a kiábrándító fátum és a szatíra eszközeit használva teszi fel a kellemetlen kérdéseit: hol kezdődik az örömteli felszabadulás és hol végződik az abból fakadó elemi rettegés.

A második fejezetben (R.M.F. repül) Plemons már egy járőrt alakít, akinek a felesége (Emma Stone) rejtélyes körülmények között eltűnik egy tengeri kutatás során, majd még váratlanabb módon hirtelen vissza is tér a családi fészekbe. A férjet a családi egyesülés a legkevésbé sem nyugtatja meg: fejébe veszi, hogy a szerelme helyett valójában egy vadidegen nővel (doppelganger) osztja meg az ágyát. Annak érdekében, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból – és a környezete számára bebizonyítsa irracionális elméletét –, gyomorforgató kérésekkel fordul párja felé, akinek a szerelem nevében mindegyiket teljesítenie kell. A diszfunkcionális család motívuma Lanthimos életművében egyáltalán nem szokatlan. Az Egy szent szarvas meggyilkolásának görög tragédiája ugyanúgy halálos áldozatot követel a jól szituált, de a családtagok közönyétől fuldokló famíliától, aminek a férfitagja (Colin Farrell) évekkel korábban szintén egy család végzetét okozta egy sikertelen szívműtét által.

A sebész kése most a Tallio-elv szolgálatába állása helyett egy párkapcsolaton keresztül tárja fel ennek az ellentmondásos emberi köteléknek minden mezsgyéjét. A férj és a feleség változó viszonyrendszerében a bizalom már az első percekben megkérdőjeleződik, a házastársak egymás iránti hűsége, mint egy jobb időket látott tiszavirág pusztul pillanatok alatt semmivé – átadva ezzel a béke és a megbecsülés helyét a gyanús pillantásoknak és a rosszindulatú megjegyzéseknek. A téveszméiben biztos főhősön egyre inkább elhatalmasodó őrület lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzetekbe üldözi bele a feleséget, aki a végsőkig elmegy, és bizarr tettek egész sorával bizonyítja az igazát – kiváltva ezzel a közönség megrökönyödését, de kiváltképp Lanthimos gúnyos kacagását.  

Az utolsó felvonás (R.M.F. megeszik egy szendvicset) megadja a kegyelemdöfést a család intézményrendszerének és egy hideg fejmosást kínál a keresztény vallás híveinek, kiváltképp az ortodoxoknak. A road movie-műfaj elemeivel önkényesen visszaélő fejezetben Stone és Plemons figuráinak egy feladatuk van a választott új életükben: egy nevén nem nevezett vallási szekta tagjaiként meg kell találniuk a 21. század Jézus Krisztusát, aki történetesen egy fiatal nő. Nyomozásukat konkrét módszerek alapján teszik, előzetesen meghatározott attribútumokat figyelnek a potenciális alanyokkal kapcsolatban, úgymint mellméret, magasság, az illető egy ikerpár tagja-e, képes-e kézrátétellel feltámasztani embereket stb. Ám csalódva kell konstatálniuk, hogy küldetésük mégsem olyan egyszerű, mint amilyennek az tűnik. Szélhámosok egész sora várja őket, ráadásul a szekta-tagságuk érdekében csoportos rituáléknak is alá kell vetniük magukat. Ahogy az apostolok annak idején Krisztusért, úgy ennek a felekezetnek a tagjai Dafoe karakteréért (és az ő szép, új világot kecsegtető ígéretéért) hagynak el mindent az egykori életükből. Stone-t a múlt árnyai – részint a saját döntései miatt – rövidebb időkre visszahúzzák előző életébe, aminek következtében kegyvesztetté (tisztátalanná) válik a gyülekezete számára. A kellő háttértámogatás hiányában csak egy dolgot tehet: folytatja a messiáskeresést.

Míg az első két epizód a magánszférára, annak a határain belül található alá-fölé-rendeltségről beszélt, itt már kibontakozik egy sokkal univerzálisabb, kritikai éllel megfogalmazott bírálat Lanthimos részéről. Noha istentagadása nem ér fel Bunuel-i játékos ateizmus szintjére (a Tejútban megjelenített El Camino is felfogható egyfajta istenkeresésnek), a görög gyökerekből táplálkozó valláskritikájával egyszerre támadja a lelki vezető autokráciáját és az ikonográfiával összeházasítható megszállottságot. Ennél a résznél ruházza fel leginkább szubjektummal az egyébként sztoikus arckifejezéssel rendelkező szereplőit, a nemiség, a vele járó utódlás és annak a kritikája az egyén szintjén itt is megjelenik.

Az európai modernizmus elidegenedéssel kapcsolatos témaköre minden bizonnyal hatott a görög filmrendezőre, ezúttal is leginkább a figurák megjelenítésében és viselkedésében lehet nyomon követni az emberek közötti elhidegülésnek és Lanthimos lekezelő mizantrópiájának jeleit. A kegyelem fajtái szereplői egytől egyik egy groteszk, önmagából kifordított világ rabjai. Monoton beszédstílusukkal, érzelemmentes arcukkal az individuum hiányával küzdő alakok, akik képtelenek a kommunikáció bárminemű fajtájára, legszívesebben a vegetáló növények megnevezéssel lehetne őket illetni. Társas lényekként viszont kénytelenek az emberi interakciók forgatagába kerülni, amiben csakis két csoport tagjaiként tudnak érvényesülni.

A torzított darwinizmus eredményeképp az erőszakot és a kizsákmányolást preferáló, erősen dekonstruktív világban csakis zsarnokként, illetve áldozatként lehet életben maradni. Ebben a két leosztott szerepkörben rendre megélik a mi világunkból kölcsönzött hétköznapi cselekvésmintákat, azonban az autoritás szemüvegén keresztül élik a mindennapjaikat. A testi és lelki megnyugváshoz, a mindennapi örömökhöz, a munkahelyi pozíciókhoz – az erkölcs- és kontrollhiány miatt – csakis a tirannuson át vezet az út, a józan észt megtestesítő outsidereknek semmi helyük ebben a világban. Ha valaki kivételt képez, azt – a xenofóbia álarca mögé bújva – a lehető legerőszakosabb módon távolítják el a sajátos egyenletükből.

A kegyelem fajtái az amerikai kertvárost puritán formában láttató képeivel nem akar üdvözítő, menekülési lehetőséggel kecsegtető megoldást szolgálni a nézőnek, mert miközben az álságos kapcsolatteremtés és kötődés megteremtésén fáradozik, nem hiteget a szabadság illuzórikus képével, a változás sejtető ígéretével. A film a kiábrándító őszinteségébe csempészi bele – kompenzálva a szándékosan sérült narratívája hiányosságait – az excentrikus helyzetek által teremtett, fekete humorral előszeretettel élő szürrealista elemeket. A rendező a borzongás és a nevetés koordinátarendszerének minden pontját ismét egy fantasztikus szereplőgárdának a szájába adja (Stone, Plemons, Dafoe mellett Margaret Qualley, Mamoudou Athie, Joe Alwyn és Hong Chau egyaránt csodálatosan antipatikus alakításokat nyújtanak), miközben a parádés dialógusok pont annyira extravagánsak, amennyire egy ilyen szerteágazó és vitákat generáló gondolatcsokorhoz szükséges.

Yorgos Lanthimos A kegyelem fajtáival a korábbi két stílusa közt ragadt félúton, színészei lubickolnak a szerepeikben, de az üresjáratok útvesztőiben elvesző szatirikus éle nem visszhangzik olyan erőteljesen, mint korai munkáiban. Legalább ismét megírta a világunk újabb kiábrándító fejezetét. Valakinek azt is kell.