Shyamalan az egyik legizgalmasabb filmkészítő Hollywoodban: az a rendező, aki ha rossz filmet is ad ki a kezei közül, akkor is jó nézni. Szimplán a kvintesszenciális shyamalansága miatt, habár az utóbbi két évtizedben a munkái nagy része hagyott kívánnivalót maga után a minőség terén. Az indiai származású rendező első korszakát még kifejezetten szerettem, legismertebb filmje, a Hatodik érzék megjelenése óta filmtörténeti klasszikussá érett. A shyamalanság alatt a filmjeiben mindig jelenlévő misztikumra gondolok, a ködöt hirtelen eloszlató nagy csavarokra és a mögöttes tartalomra, mivel szinte mindig megbújik valami jobb esetben szívfacsaró, rosszabb esetben szirupos tanulság a képsorokban.

A csapdával mégis bajban vagyok, mivel olyan odakozmált, csak hardcore Shyamalan-fanok által magasztalt filmeket is élvezettel néztem, mint a Lány a vízben, Az esemény és az Idő – ez a film viszont amellett, hogy hemzseg a rendezőre jellemző hibáktól és hiányosságoktól, még bosszantó és unalmas is. A történet kezdetén gy apuka, Cooper (Josh Hartnett) érkezik egy fedett arénába a lányával (Ariel Donoghue), hogy közösen megtekintsék a kedvenc popsztárjának, Lady Ravennek (a röhejes művésznevű énekest Shyamalan lánya, Saleka Shyamalan alakítja) fellépését. Miközben minden 16 éven aluli lány a koncerten tombol, Coopernek unalmában szemet szúr, hogy az épület tömve van rendőrökkel és nyomozókkal, ezért ő maga is nyomozásba kezd, hogy kiderítse, mi az oka a nagyfokú fegyveres jelenlétnek. Rövidesen meg is tudja, hogy egy régóta keresett sorozatgyilkos érkezésére számítanak, és a csapda számára lett felállítva. Feszült várakozás veszi kezdetét, hogy kiderüljön a gyilkos holléte, és, hogy mire készül.

A néző azonban nem feszült és nem várakozik, mert Shyamalan filmjének féltávon érkező fordulata a sorozatgyilkos személyét illetően kilóméterekre látható, és addigra unalomba fullad. Egészen hihetetlen, de Shyamalan az film felét kitevő arénabeli történéseket nem a feszültség folyamatos fokozására, a cselekmény lassú, lépésről-lépésre haladó kibontására használta fel, hanem arra, hogy egy órán keresztül egyengesse lánya énekesi pályáját. A legotrombább nepotizmus szemtanúi lehetünk, kedves olvasók, és a direktor úr nem átallott a lánya koncertjét a lehető legindokolatlanabbul a lehető legtovább elhúzni, ha azt nem számítjuk indoknak, hogy a koncertnek legalább 4-5 (!!!) szünete volt, tehát a szemérmetlen promóció kimaxolásra került (ocsmány szó, de jelen esetet jól leírja). Ráadásul Saleka Shyamalan ezt követően egy rövidebb periódusig a film főszereplőjének lépett elő, így színészként is megmutathatta magát. Nem ismeretlen ez a gyakorlat Shyamalantól egyébként sem, másik lánya, Ishana Shyamalan idén debütált a mozikban első filmjével, A figyelőkkel, ahol M. Night producerként vett részt, és mivel a film erősen magán viseli az ő kézjegyeit, minden bizonnyal erősen inspirálta a lánya fantáziáját az alkotói folyamat közben.

Engem ugyan nem zavar, ha egy szerető apuka mindent megtesz, hogy egyengesse lányai pályáját, de az nagyon, ha ebbéli igyekezete egyértelműen az alkotás rovására megy. Természetesen nem ez az egyetlen probléma A csapdával, hanem előjönnek a Shyamalan-filmek szokásos hibái is: ilyenek a karakterek teljesen logikátlan cselekedetei, melyek pusztán a történet előrehaladását szolgálják, és a logikai érzékük fluktuálása attól függően, hogy a forgatókönyv szerint éppen mennyire kell okosnak lenniük egy adott helyzetben. A könnyen kideríthető hollétű sorozatgyilkos például olyan szituációkból szökik meg minden megerőltetés nélkül, amire a realitás talaján maradva bizonyosan nem lett volna képes. Az se a jó írói munkának az ismérve, amikor a film úgy leplez le egy fordulatot vagy görgeti tovább a cselekményt, hogy nem megmutat, hanem önmagát magyarázza. Egy jó thrillernek ismérve, hogy nem mindegy, hol, hogyan és mikor jut a néző új információkhoz vagy magához a megoldáshoz.

A film követi a Shyamalani mintát, miszerint a rendezőnek a saját érdekes és lehetőségekben bővelkedő alapötletére sikerült egy ahhoz méltatlan, fura ritmusú (a lassan építkező első felet követi egy gyorsabb és kapkodóbb második), logikátlanságoktól nyüzsgő, rosszul felépített és sajnos unalmas filmet. Számomra ez az egykor szebb napokat látott rendező abszolút mélypontja, egy blöff, aminek semmi megváltó tulajdonsága nincsen.